Igazából nem vártam sokat az egésztől, régóta megvan a fejemben a dolgok menete. Kicsit toporgunk majd a hidegben, kikeressük a gyönyörű, piros Skoda 445-öst, ami minden évben megkaphatná a Legszebben Prezentált Autó címét, elbandukolunk a Ladák, Trabik, Skodák ötletekkel teli, a fekete Volgák komor és a mindenféle öreg Mercik szedett-vedett, concours-győztestől lerohadt zőccséges-szintig terjedő állapotban ácsorgó sorai előtt, kiszemezgetve a különlegesebb autókat a masszából, lejmolok egy cigit a Kozmától, nem köszönöm meg, mert a végén még azt hiszi, a lekötelezettje vagyok, majd hazamegyünk. Ezzel véget is ér az autós év.
Idén ennél jóval zaftosabbra sikerült minden, és nem csupán a hétágra sütő nap miatt, bár nyilván az is szerepet játszott a derű fokozásában.
Nem is tudom, tizenöt, talán húsz éve járok már erre a szilveszteri veterántalira, amit a Trabant-Wartburg Klub szervez. Még javában a Közlekedési Múzeum előtti placcon volt, amikor először eljutottam, talán az Alfa Giuliámmal, de jó ideje már a Pólus Center hátsó parkolójában tartják, hiszen a Közlekmúzeum átment először no-go zónába, majd nem sokkal utána full virtuálba. Remélem, ha a Vitézy-féle új hely elkészül Kőbányán, megint lehet ott a rendezvény- a hírek ígéretesek.
Egy-másfél órát szoktam maradni; a családom ennyit bír abból, hogy Apa folyamatosan rég nem látott közeli és távolabbi ismerősökkel kvaterkázik, ők meg csak toporognak a hideg aszfalton. A família ugyanis minden hiedelemmel ellentétben nem autómániás - a Kati csak a kicsi, régi és gömbölyű autókat, főleg a Fiat 500-ast szereti, illetve az állólámpás Mercit és a traktorokat, a Norbi nem rajong semmiféle autóért, ami 1/24-es méretnél nagyobb, de ha valamiért mégis muszáj rajongania, akkor inkább az új tesztkocsikért, a Bálint pedig mélységes empátiával azt mondja mindig - ó, őt tényleg érdeklik ezek. De közben tudom, hogy a biológia számtalan ága, a barátai, a gitározás, a Forza 4 Horizon, a könyvei, a klarinétja, az egykerekűje és még számtalan egyéb dolog is jóval előbbre van a listán. Ez rendben van. Azaz mostanában a motorja, az tényleg fontos neki, emiatt meg egész komoly 125 köbcentis-szakértővé nőtte ki magát. De ez a szilveszteri találkozó a sok szoci négykerekűvel... Így, csoportban unják tíz perc után, mint minden veterános dolgot, ezért nem is szoktunk együtt menni talikra - az érdeklődésük az első vásárfia megszerzéséig terjed, én meg képtelen vagyok etetni a kazán hihunyó lángját, mert mint említettem - épp folyamatosan másokkal diskurálok és abból nincs menekvés. Meg... jól is esik, kevés is van belőle.
Én viszont nem unom ezeket a találkozókat, mert ezek a helyek, ahol mindenki a barátom. Ez az én közegem, ez az a topik, amiért igazán élek-halok. És eddig mindig mennem kellett. El. Idő előtt. Idén viszont végre, a família nagy része korizni ment a Műjégre, én meg hopp, szalma lettem. Először az életben ott tudtam lenni elejétől a végéig. Azaz majdnem az elejétől, mert nálunk, tehát egyben nálam is családi tradíció, hogy korán reggel sose tudunk odaérni sehová - a koránt itt értsd: a délelőtt tíz óra is lehetetlen. Meg nyilván azért sem értem oda ez alkalommal sem, mert messze lakunk a Pólustól. Hogy hol? Zuglóban. Az is megvan öt kilométer. Légvonalban talán hat is.
Hosszú ideje nem ültem öreg autóban, mert volt nálam az ünnepek közé egy 508-as Peugeot, azt kötelező vezetnem, meg aztán koszban, rohanni, nem élvezni a vezetést - arra jobb a tesztkocsi. Most viszont, mint dohányzónak az első slukk két hét kihagyás után, olyan volt beülni a vén dögbe. Szinte szédültem az élménytől. Ahogy a hat henger zsíros hangja (és szaga) megtöltötte a garázst, ahogy a vékony, kemény, elegáns kormánnyal elfűztem az M3 bejáratáig a kocsi nagy, kék orrát, ahogy fejben végigszörföztem a kétezerháromszáz karbis köbcenti igencsak beosztandó nyomatékán, hogy eltaláljam azokat a kereteket, amelyek között kellő dinamizmussal hömpölyöghetek a forgalomban, ahogy ringtam a hatalmas, epedás ülésben és végre nem milliméterekben kellett számolnom a személyes mozgásteremet, hanem araszokban, ráadásul hatalmas ablakokon át nézhettem a külvilágot, nem kémlelőnyílásokon... Mennyország.
Tesztben ezt soha nem írnám meg, mert hülyének nézne mindenki, de annak, aki idekeveredett, tehát nyilván érdeklik kicsit az öreg járművek, halkan elmondom - egymilliószor ez a kicsit megvénhedt, öreg vas, mint a kiszámított, lélektelen, fukarul beosztott, antiszeptikus szép új világ szinte bármilyen formája. Nem mondom, hogy régen minden jobb volt, mert sokan panaszkodnának, ha vissza kellene menni a másfél csatornás tévé, a havi fizetésért kéz alatt vett Wrangler-farmer és az ablakos útlevelek idejébe, de az autózás öröme biztosan nagyobb volt. Ebben a posztban azonban nem világokat akarok megváltani, térjünk vissza a Pólushoz.
Nem készültem tehát nagy durranásra a Trabant-Wartburg Klub szilveszteri dzsemboriján, mert lohadni látom a veterános őrületet. Borongásomon csak a Parkoló Parádék és a saját, havi klubom találkozója löknek valamelyest, mert ezeken a helyeken töretlennek látom a lelkesedést. De az utcákról eltűntek a veteránok, még nagyrészt a youngtimerek is, pedig legalább hébe-hóba jól jönne egy-egy, ami szembe jön.
Volt egy olyan játékunk a gyerekeimmel, hogy a nagyitól hazáig mutatniuk kellett autókat a forgalomban, amelyek öregebbek annál, amiben ülünk. Amikor kicsik voltak - olyan tíz évvel ezelőtt - még bőven felbukkantak Bogarak (Folkszik), fekvőlámpás Mergák, Zsigák, Trabantok, régebbi Opelek, Fordok, felvágós (de bazi érdekes) amerikai tepsik, Minik a budapesti zsongásban.
Öt évvel ezelőtt pláne olyan volt, mintha reneszánszukat élnék az öregek - akadtak időszakok, amikor az akkori állólámpásom megint szinte átlagautó lett, mert mindenféle MG-k, Citroen DS-ek, 108-as Mercik, Kacsák mászkáltak szertefele hétvégenként - nini, Bandi is akkortájt vette a Roziját, Pista is akkor rágódott a Polski 125-ösön, majd mindenféle Alfettákon. Aztán kopni kezdett az egész, egy darabig maradt a forgalomban Civic-E30-124-es Merci vonal, majd az is kopni kezdett. Most már leginkább csak a 124-es Merciket látom, mert még a 126-osok is kipusztultak. Szoci autót meg szinte semmit - legalább is Budapesten. Hova lettetek veterános cimbik? Legalább a hétvégeken elődughatnátok az orrotokat!
Egyedül érzem magam mostanában az úton, ha valamelyik öreg autómmal közlekedek, és ez nem a tél miatt van, mert már nyáron fura kezdett lenni, hogy nemhogy old-, de még youngtimerekből se látok szinte semennyit. Romlik a szemem? De hiszen máson nem veszem ezt észre, csak ezen. A TWK-szilveszterről is úgy gondoltam - összejön majd hatvan-hetven autó, oszt' annyi.
Tévedtem, legalább a duplája, inkább triplája bukkant fel. Van élet a rakenrollon túl, yeah.
Tehát odahörrentem a Pólushoz, kimásztam a volán mögül, felpattintottam a géptetőt (hogy a sorban kinyitott motorházfedelek mentén végiggyalogló mindenki ne higgye: az összes állólámpás dízelmotoros) és hömpölyögni kezdtem a barátokkal.
Klubtársak, régi cikkek készítésekor megismert autós cimbik, márkatársak, páran, akik személyesen vették meg a könyvemet, gimis haverok és ezer egyéb helyről ismert mindenkik verődtek itt egybe, egy órán át el se tudtam mozdulni a motorosok kis szigetétől, ameddig az első öt percben sikerült elvergődnöm.
Amúgy, volt is miért eladkadni ott, mert a csodás Pannóniák között - túl sok van belőlük, hogy felkapjam rájuk a fejemet és ez már vagy tíz éve így van - felbukkant egy Ural. Láttam megjönni, ott dübörgött végig a sor mellett, majd a tulaj, abban a stílusban, ahogy Prince a While My Guitar Gently Weeps végén, amikor meghajlás után, mindenféle érzelgősség nélkül leakasztja a gitárját a nyakából, azzal a lendülettel a tömegbe dobja, s kisétál, szóval a tulaj letámasztotta oldalsztenderre a gépet, megfordult, s pillanat alatt kámforrá vált.
Egy szót se lehetett vele beszélni, nyilván már rég elege lett a motorja kapcsán minden alkalommal megvalósuló crowd-surfingből. Nekünk ott maradt a hideg (azaz helyenként forró) vas. Csodálni.
Az a tank rajta egy műremek, s nem kevésbé az ülés. Mindkettő oly harmóniával követi a váz adta formákat, hogy szinte hallani véljük a tibeti erdő mélyén megbúvó buddhista templom harangkondulását. A színek összhangja is parádés: katonai zöld, matt fekete, durván öntött és megmunkált orosz alumínium és egyetlen színfoltként a barna ülés. Mennyivel bénább lenne feketével, ugye?
Az apró, hátsó csőlámpa is jó geg, kiválóan illenek a stílusba a háború előtti korszakot idéző külső héblik a kormányon, csak a kipufogó túlságosan kínaikróm, túl csillogós halfarkas vége zavarja a szememet - remélem, majd lassan hozzáöregszik az összképhez. Le a kalappal gép, gazdája és alkotója előtt, ritkán lát az ember ilyen jó arányérzékkel megépített Uralt - és még a hangja is állatjó volt.
A tali másik nagy érdekességét jóval odébb, szinte eldugva fedezte fel Sipos úr, aki közben szintén befutott az első szériás, V6-os Sierrával. Egy 108-as Merci miatt hiperventillált éppen, mert felfedezte, hogy a hátsó rendszámot nem lehet lehajtani, ezzel pedig megszűnt a tankolás lehetősége is a járművön, viszont talált rajta egy másik tankajtót a C oszlop alatt, ahol meg sose volt olyan.
Rövid kört röppentünk az ismerősök között, s meglett a megoldás: a hetvenes évek eleji W108-as alatt a kettővel későbbi S, a W126-ös mechanikája van, ferde háromszög hátsó lengőkarokkal, alu-elemekkel és a többi. Még a szellőzés középkonzolja is onnan származik. Az autó állítólag jelentős használatban van, külföldre járnak vele, vagány cucc. Csak a hátsó kerékjárati ív (ami a 108-ason eredetileg elegáns, elnyújtott, ezen viszont egyszerű, kerek) és a küszöbdíszléc hiánya zavar rajta - persze aztán átmehetünk Nessyhez a tulajjal, mert azon is akad bőven kötözködni való, nem tagadom.
A veterán- és youngtimer-szcéna például mostanában olyan melegágyává vált a tolótetősítésnek, mint sötét, ismeretlen, kieső helyen levő budafoki pince a tudatmódosító gombák termesztéséhez. Annyi vászontetős Twingo nem volt összesen a világon, ahány oldtimerben mostanában olyanből származó tető van - szerintem mostanában titkos, szabadkőműves műhelyekben direkt gyártanak ilyen Renault-kat, hogy legyen miből kiszedni a tetőt.
A tetőhöz hozzájutás módja alapvetően közömbös, mert jókat szül. Nekem itt a Skoda 100-ast, amit sose szerettem, kívánatos autóvá tette a találkozón, de a lebernyeg nem mutat rosszul a kereklámpás Zsigán sem.
Volt azonban, aki Twingo-skalpolás nélkül, eredeti anyagból oldotta meg az ügyet. Egy Trabanthoz közeledve ugyanis feltűnt, hogy dupla fedele van. Az utastérbe benézve aztán megláttam az okát - a kocsi eredeti tetejét középen kivágták, egy másik kocsi tetejéből egy kicsit nagyobb kivágott darabot ráhelyeztek, s az egészet négy, nagy, kézi tekerő szorította oda az alsó részhez. És tényleg, itt nem volt csalás, minden Trabantból készült: ugyanaz az ív, ugyanaz a szín, ugyanaz a Duroplast.
De akadt ott még érdekesség. Tuningolt kontyos Steyr-Puch versenycsíkokkal, ennivalóan szép Triumph Spitfire (kipróbáltam, beleférek!), amit alig pár hónappal korábban hátulról rommá tört egy furgon (nem vettem észre, hogy ott autó megy - mondta az ember), vászontetős MGB GT (rajta hozzá való Webasto-vászontetővel).
No meg, hopp, egy eredeti, helyenként csipálló, de vajsimán járó, egygazdás (mármint Olaszországban), 124-es Fiat (nem Lada!) is, hozzá való trélerrel - ugyanis az 1967-es autó eladó, és még nincs forgalomba állítva Magyarországon.
Így, a jégpályán dekkoló családdal mindenre volt idő. Dumálni, nézni, járkálni, beülni, szaglászni - és mindezt szilveszterkor, amikor sokan az agyatlan petárdáikkal, a közelgő, tartalmatlan berúgásukkal vannak elfoglalva, vagy esetleg ki se mozdulnak otthonról, a tévé elől másnapig... Úgy vélem, ez is volt olyan jó program, sőt.
Annyira sikerült ottragadnom, hogy terveimmel ellentétben elkaptam a felvonulást is, amire eddig csak egyszer voltam képes - de akkor meg baromi későn érkeztem. Persze, ha egy ilyen borzalmas autótömeg egyszerre elindul, nem szabad arra készülni, hogy sikerül egyben tartani a csordát, de szerintem nem is cél, mert gigantikus kitolás lenne a többi autóstárssal. Szembemenne mindennel, mert a rendezvény célja részben pont az, hogy kedveljenek bennünket azok is, akik az autót csak tíz évnél fiatalabban tudják elképzelni.
Tehát szigetekre szakadozva beúszott a veterános csapat a Hősök teréig, ahol már folyt a fotózkodás a lezárt részen (igen, legálisan), ott néhányan leszakadtak, a többiek tovább az Andrássyn, be a Roosevelt térig, ahol borzalmas dugóba ütköztünk. Ami addig zajlott, az az év egyik nagy ajándéka lett - mert azért a feldíszített, a romantikus téli napfényben úszó Andrássy, rajta az oda-vissza irányban zúzó mindenféle öreg Ladákkal, Skodákkal, Citroenekkel, cápa BMW-kkel, japán rizsrakétákkal, Bogarakkal és gömbölyű Trabikkal nem mindennapos látvány, benne autózni valami hasonlóval és az egész, fél városnyi buli részesének lenni pedig tényleg klassz.
Tény, pokoli volt a Roosevelt téri dugó, s az is tény, hogy csak felerészben okozták a taxisok és a városnéző buszok - a másik felét mi tettünk hozzá. De legalább volt mit nézegetni ácsorgás közben, mert vajon milyen gyakran lát az ember ennyi Ladát és Skodát manapság a Lánchíd tövében?
Ha visszaszámolok, összesen vagy három és fél órát zsibiztünk a csapattal. A Hősök terén még volt egy nagy fotózkodás, és el kell ismernem: ahhoz képest, mennyi autó mozgatásáról volt szó, flottul sikerült megoldani a parkolgatást. A legjobb a turisták arcára kiülő döbbenet volt - kivételesen nem a vezéreket fotózták, hanem az autókat. Szerintem nem hitték, hogy ennyi oldtimer van összesen Magyarországon. Én most döntöttem el - jövőre is a fullos programra megyek, mert évet zárni így mindennél felemelőbb.
A vicc csak az, hogy az angoloknál van egy pontosan ilyen, országos szintű veterános megmozdulás a nagyobb városokban, csak ők újévkor tartanak évnyitót, nem pedig szilveszterkor évzárót. Vajon ők nem isznak annyit? Részegen vezetnek? Lehet ezen rágódni, de nem szükséges, mert tudjuk jól - az angol hülyéknek még Szent Kézigránátja is van.
