Néhány hete láttam először ezt az autót, a Carfection videójában: úgy nézett ki, mint egy Nissan 300ZX és egy Firebird szerelemgyereke, azt mondták róla, hogy 800 lóerős, 330 fölötti végsebességre képes és Amerikában készült. Leesett állal bámultam: nem létezik, hogy ez nem valami vicc.
Pedig nem az. Kiderült, hogy az 1980-as évek elején a Pontiac-nál még akadtak meredek ötletek, és ezek egy részét meg is valósították. A második generációs Firebird eléggé sikeres lett, a Knight Rider és David Hasselhoff kalandjai kapcsán a korszerűnek számító formát hamar megismerte a világ – talán ez győzte meg a cég vezetését, hogy följebb is mászhatnak a sportkocsi-ranglétrán. Így született meg a Tojan, amit megfizethető szupersportkocsinak szántak, és hihetetlen módon hét éven keresztül meg lehetett rendelni a Pontiac kereskedésekben.
Azzal nyilván tisztában voltak, hogy drága sportkocsiból nem lehet igazán nagy mennyiségben eladni, ezért egy kisebb autóépítő céget, a Knudsen Automotive-ot bízták meg a kivitelezéssel. A Pontiac nyers karosszériákat szállított, négyfokozatú automata váltóval és ötliteres V8-as motorral, ezeket aztán a Knudsen tervezte műanyag karosszériaelemekkel építették meg.
A koncepció lényege a személyre szabhatóság volt: az alap-autó 200 lóerő körüli teljesítményével és feszesebb futóművével nem volt sokkal több egy szokatlan külsejű Firebirdnél, 22 ezer dollárért. Ám aki hajlandó volt fizetni, annak kínáltak nagy hátsó szárnytól a kompresszor-készleten és az 5,7 literes motoron át equalizeres magnóig mindent. Így a legdrágább Tojan ára 55 ezer dollár volt. Ezzel majdnem utolérte árban a korszak Ferrarijait, hiszen egy Mondial 1985-ben 64 ezer dollárért volt kapható.
A Tojant 1985-től lehetett megvenni a Pontiac kereskedésekben, és 1991-ig a kínálat része maradt, annak ellenére, hogy üzleti siker nem lett belőle. Különböző források szerint legalább 136, de legfeljebb 300 példány készült ez idő alatt, aminek alighanem az lehet az oka, hogy a Tojan létezéséről sem tudott a világ nagy része. A Pontiac vezetése úgy gondolta, versenyre kelhet a Ferrarival a tehetősebb vevőkért – ez kimondott céljuk volt – de hiányzott az, ami a Ferrarit már akkor is eladta: a hírnév. Az olasz márka évtizedek óta tarolt a versenypályákon, és szállított autókat a leggazdagabb és leghíresebb emberek számára. Ehhez képest a Tojan még a közismert Knight Rider-féle beszélő autóra sem igazán hasonlított, amit legalább ismert a közönség.
Érdekes módon a GM még egyszer megpróbálta sikerre vinni a bukott receptet: a Knudsen 1988-ban elkészítette a Firebirddel műszakilag azonos Chevrolet Camaro alapjaira a lágyabb vonalú Carralo kupét is, szintén a detroiti óriásvállalat megbízásából, és állítólag ebből is legyártottak egy kisebb sorozatot.
Ha lassan is, de kezd fény derülni ezeknek az autóknak a rejtett értékeire. Még a Carfection által tesztelt, igazán különleges, 800 lóerős, dupla turbós gyári prototípusban is kevés a nehezen pótolható elem. A legtöbb alkatrész a több százezer példányban gyártott GM kupékéval, a Camaroéval és a Firebird-ével azonos, így még ma is fillérekért beszerezhető, miközben a korabeli sikeres sportkocsikhoz – Porschékhez, Ferrarikhoz, Lotusokhoz – minden vagyonokba kerül. Ráadásul a 80-as évek esztétikája, hangulata ismét divat, és azt tényleg nagyon kevés autó tartalmazza ennyire vegytisztán.
