Pond Racer: nincs menőbb cucc Nissan motorral
Legjobb, ha azzal kezdem, hogy Burt Rutan egy fékevesztett zseni. Számomra olyan példakép, mint az Apple mániákusok számára Steve Jobs, vagy a Tesla-hívők számára Elon Musk: Az Ember, Aki Minden Tettével a Jövőbe Mutat. Pedig egyetlen egy dolgot csinált egész életében: repülőgépeket tervezett. De még milyeneket!
Aki netán nem hallott volna felőle, az is ismerheti néhány munkáját. Az első igazán ismert gépe alighanem a Voyager, az a nagy fesztávolságú repülőgép, amellyel 1986-ban, 9 nap alatt először repülték körbe a Földet leszállás nélkül. Ám a Mester pályafutása az 1970-es évektől csak érdekes repülőgépekből állt. Az 1970-es években furcsa szárnyelrendezésekkel kísérletezett, olcsó, könnyű repülőgépeken, amilyen a VariEze, vagy a Quickie, de készített szuperolcsó harci gépet – ez volt az Ares – sőt, szuborbitális, újrahasznosítható űrrepülőt is, a Spaceship One-t, amellyel 2004-ben elnyerte az első sikeres magán-űrrepülésért járó X-Prize-t.
Egy dolgot nem tervezett soha: unalmas gépet. Valahogy minden alkotásával igyekezett felrúgni a hagyományokat, és új utakat kitaposni, annak ellenére, hogy az anyagi háttere soha nem volt olyan, mint a nagy repülőgyáraké. Ez látszik a Pond Raceren is, amelyet a propelleres vadászrepülők leváltására tervezett.
A gép ötlete Bob Pondtól származott, aki sikeres, milliárdos cégtulajdonos, és megszállott autó- és repülőgép-gyűjtő volt. Pazarlásnak érezte, hogy a repülőgép-versenyekre második világháborús vadászgépeket, és abból a korszakból származó, pótolhatatlan motorokat alakítanak át. Ezért azzal bízta meg Burt Rutant, hogy építsen egy korszerű propelleres gépet, amely győzhet Renóban, a dugattyús motoros repülőgépek sebességi világbajnokságán, és így meggyőzhet mindenkit, hogy a klasszikus gépek elherdálása helyett korszerű technikával álljon rajthoz.
Az elképzelés persze számos problémát vetett fel, köztük azt, hogy honnan szerezhetnének elég erős motorokat. A Renóban rajthoz álló repülőgépekbe 2-3000 lóerős klasszikus repülőmotorok kerültek, de már az 1990-es évek elején sem készített senki hasonlót sem. A polgári repüléshez nemigen kell 3-400 lóerőnél erősebb motor, vagy ha mégis, azt jóval olcsóbb és hatékonyabb gázturbinás hajtással megoldani. Ide viszont dugattyús motor kellett. Így esett Pond és Rutan választása a Nissan VG30 jelzésű hathengeres motorjára.
Ez a három literes, öntöttvas blokkos V6-os került minden nagyobb Nissanba a 80-as évek közepétől. Látszólag nem volt benne semmi rendkívüli, de viszonylag tömör építésű volt, és létezett belőle nagyjából 1000 lóerős versenyváltozat, a Nissan GTP ZX Turbóban, ami igen sikeres volt az amerikai IMSA sorozat sportkocsiversenyein az 1980-as évek második felében. Ezért úgy ítélték, hogy két ilyen elég erős lehet a repülőgép-versenyzéshez is. Végül a repüléshez átdolgozott V6-osokat nagyjából 600 lóerő leadására állították be, hogy ne csökkentsék drámaian az élettartamukat.
Rutan lényegében a hathengeresek köré tervezte a gépet: a két Nissan motor keskeny, karbonszálas burkolatok alá került, amelyek hosszú gondolákban folytatódtak. Ezeket az enyhén előrenyilazott szárny kötötte össze elöl, és a vízszintes vezérsíkok hátul. A pilóta egy harmadik, középső gondolában kapott helyet, a szárnyfelület középső szekciója mögött. A szokatlan felépítésű gép 1588 kilót nyomott, és 6,1 méteres hosszával, valamint 7,7 méteres fesztávolságával sokkal kisebb és könnyebb volt a vetélytársaknál, így a jelentős teljesítményhátrány ellenére lett volna esélye legyőzni az öreg harci repülőket.
A Pond Racer 1991-re készült el. A berepülését Dick Rutan, Burt bátyja végezte, akit a Voyager pilótájaként ismert meg a világ, és már abban az évben elindultak vele Renóban, igaz, akkor még csak tesztelési céllal. A konstrukcióval akadtak kezdeti problémák. A Nissan turbómotort nem folyamatos, nagy teljesítményű használatra tervezték, így a hengerfej kenése eleinte nem volt megfelelő. Ugyanakkor kiderült, hogy a versenyen használt metanol üzemanyag miatt, amely viszonylag alacsony hőfokon ég, túlhűtötték a motorokat, amelyekben így a szükségesnél sűrűbb maradt az olaj. Végül a hűtőrendszer légbeömlőinek részleges lezárásával sikerült a megfelelő hőegyensúlyt beállítani.
Az első kvalifikációján a Pond Racer 640 km/h-t ért el, de a kenési gondok miatt rajthoz állni már nem tudtak vele. A következő évben több szerencsével repült, végül a bronz kategória második helyét csípték el vele, Rick Brickerttel a pilótaülésben. 1993-ban javítani szerettek volna az eredményen, de a kvalifikáció során a jobboldali motorból elfolyt az olaj és az megállt. Brickert sikeresen kompenzálta a kieső motort, de, ki tudja, miért, úgy döntött, hogy nem kieresztett futóművel száll le, hanem hasra próbálja tenni a gépet a kifutópályán. Ám túlcsúszott a sima felületen, és a kifutópálya utáni göröngyös terepen elakadva a gép összetört. A pilóta azonnal meghalt, és a tragédia után fel sem merült a különleges versenygép újjáépítése.
Így Bob Pond álma, hogy új irányba terelje a repülőgép-versenyeket, nem vált valóra: a leggyorsabb dugattyús motoros gépek a Reno Air Races mezőnyében, bőven 800 km/h feletti sebességet elérve ma is átalakított világháborús vadászgépek: P-51 Mustangok, Hawker Sea Furyk, Grumman F8F Bearcat-ek. Talán ezért is vett részt Pond később a Palm Springs Air Museum megalapításában, és bár ma már nincs az élők sorában, repülőgép-gyűjteményének egy része az általa alapított múzeumban ma is megtekinthető.
Burt Rutan, bár visszavonult cége, a Scaled Composites éléről, elsősorban egészségügyi problémákra hivatkozva, nem igazán adta át magát a pihenésnek. Jelenleg, 76 évesen épp egy csónaktestű, univerzális kisrepölőgép, a Skigull fejlesztésével foglalja el magát, és ha így megy tovább, hamarosan abból is szériagyártmány lehet.
A Pond Racer viszont, hiába nem létezik évtizedek óta, számomra ma is egyike a legkülönlegesebb, legvonzóbb munkáinak. Megérdemli, hogy ne feledkezzünk meg róla.
