Az már bebizonyosodott a történelem során, hogy tudunk bánni az atomenergiával, de az is kiderült, ha nem vagyunk észnél, csúnya pusztításra képes. Bizonyos szempontok alapján talán a legjobb energiaforrás a földön, és az 1950-es években, amikor még annyira nem féltek tőle, nagyjából még a fűnyírókat is atomreaktorral akarták hajtani.
A technika adott volt, mert az atomtengeralattjárók viszonylag kicsi reaktorait kellett egy nagyobb motor méretére csökkenteni. Egyszerűen hangzik, de azért volt pár kérdés, amire vagy nehezen, vagy egyáltalán nem volt válasz. Ugyan az atomreaktor nagyon hatékony, de a sugárzástól valahogy távol kéne tartani az utasokat, amellett, hogy nem busz méretű az amúgy kétszemélyes autó. Ráadásul akármennyire is kicsinyítik le a reaktort, tetemes a súlya, és ha az utasok túl akarják élni, amíg kimerül a fűtőanyag, akkor rengeteg szigetelés kell. És ezt valahogy még el is kéne bírnia két tengelynek. Elég sokáig lehetne sorolni a problémákat, de a rengeteg árnyoldal ellenére, a Ford mégis megpróbálkozott az atomhajtású autóval az ötveneses évek végén.
A Ford Nucleon névre hallgató tanulmány ugyan sosem született meg, de életnagyságú modellt építettek a mérnökök, és néhány utópisztikusnak tűnő adatot is csöpögtettek. Az autó hátuljába épített energiaforrást egy atomtengeralattjáró létező reaktorából kicsinyítették volna le, ami vízgőzzel két turbinát hajtott volna. Ezek generátorokat működtettek, amelyek közül a kisebbik az elektromos rendszert látta el árammal, a másik pedig az autót mozgató villanymotort. A fűtőanyag urán 235 volt – pont, mint az atomerőművekben – amiket az erre kijelölt benzinkutakon lehetett volna cserélni, és minden villanyautós anarchista kapaszkodjon: 8000 kilométeres hatótávot ígértek.
Az autó elég hosszú lett, viszont az eső tengely elé került az utasfülke, hiszen próbálták minél távolabb helyezni az embert a reaktortól. Illetve a súlyelosztás sem volt utolsó szempont, még kicsinyítve is olyan nehéz lett volna a reaktor, hogy az előretolt kabinnal próbálták kiegyensúlyozni az autót. Végül prototípus sem készült: az emberiség még nem talált fel olyan könnyű sugárzás-védelmet, hogy az autó biztonságosan használható legyen.
A Nucleont még 48 évvel később sem felejtette el mindenki, mert a 2008-ban megjelent Fallout 3 című videojátékban találkozhatunk vele. Atomháború által elpusztított disztópikus világképben az egyik autó, ami a Chryslus Corvega Atomic V8 nevet kapta, egy 60-as évekbeli Cadillacet mintáz, aminek a hátuljában egy Nucleonéhoz hasonló reaktor van.
Elismerésre méltó, hogy egy ilyen lehetetlennek tűnő kihíváson elgondolkodtak, de Csernobil után talán jobb, ha boldog-boldogtalan nem kap hozzáférést az atomenergiához. A Ford azt akarta, hogy a koncepciójuk ne vesszen el, és ha megszületik a kellő technika a védelemhez, akkor ne kelljen a nulláról indulni. Szerencsére a világ nem ebbe az irányba indult el a közlekedést tekintve, viszont nem a Ford volt akkoriban az egyetlen autógyártó, aki atommal álmodott.
A franciák megpróbálták hasonló elven definiálni a közlekedés jövőjét, de ezek az autók szintén nem jutottak túl a tervezőasztalon. Egy Arbel Symétric (1958) nevű, teljesen átlagos autót akarták atomenergiával hajtani, de ez még annyira sem forrt ki, mint a Nucleon. A cél nemes volt, mert a háború utáni Európának akartak alacsony fogyasztású közlekedési eszközt nyújtani, de a megvalósítás lehetősége nagyon gyenge lábakon állt. Talán már a gyártók sem hittek a technikában, csak meg akarták mutatni a világnak, mire is képesek, így születtek olyan elképzelések, mint a Studebaker-Packard Astral (1957), vagy a Simca Fulgur (1958). Ezeket a stabilitás érdekében, kor legmodernebb giroszkópjaival szerelték fel, illetve az Astral vízen is tudott haladni – természetesen mindkettőt atomenergia hajtotta volna.
Úgy tűnik a marketing nagy úr volt már a hatvanas évek elején is, mert a Ford ismét megpróbálkozott az atomhajtású autóval, bár itt már tisztában voltak vele, hogy ez csak a döglött ló rugdosása. Az egyszerűség kedvéért csak szimplán Ford Seattle-ite XXI-nek keresztelt modellben (1962) olyan vívmányok lettek volna, mint navigációs rendszer, térkép, és elektronikusan leolvasható információk az autóról. Mindez a 60-as években, amikor még a TV sem volt széles körben elterjedt.
A háromtengelyes dög a mérnökök szerint már gyártásra kész lett volna, ha létezik a tökéletes hajtó-egység: a kompakt atomreaktor. Jó duma, de annál is jobb marketing a Fordnak. Nem tudom, hogy komolyan gondolták-e, és azt sem tudom eldönteni, hogy jó lett-e volna a világnak, ha ezek a koncepciók tényleg megvalósulnak.
