Nyolc évvel korábban, egy nagyon más közhangulatú időszakban Gagarin földkerülésével már volt egy hurráélménye az emberiségnek. Időközben a hidegháború egész másféle rakéták miatt lett melegebb; ebben a nyolc évben gyilkolták meg a Holdat becélzó Kennedy elnököt, és ez idő alatt, egy rutinműtét közben halt meg Szergej Koroljov is. Utóbbi talán a legkevésbé ismert karakter az egész történetben, pedig a sztálini tisztogatás idején gulágot megjárt rakétamérnök mérnöki és szervezői képessége nélkül talán sehova sem jutottak volna a szovjetek, nemhogy az amerikaiak előtt az űrbe. Koroljov létezését eközben olyan homályban tartotta a paranoid szovjet vezetés, hogy haláláig a nevét sem ismerte a világ.
Aki ott kapcsolódott be a történetbe, hogy az amerikaiak eljutottak a Holdra, csak a befutót látta. Az űrverseny nagy részén a szovjetek sorra gyűjtötték be az űrutazás trófeáit: első műhold, első állat az űrben, első ember az űrben, első űrséta. Ha csak hónapokkal is, de mindig az amerikaiak előtt jártak, és a NASA számára a legnyomasztóbb az egészben az volt, hogy mindig csak a sikerek után értesültek róla, hogy lemaradtak. Amerika ezzel szemben már az első űrprogramja idején (Mercury) is hagyta, hogy a sajtó sztárokat gyártson az űrhajósaiból. Bármit tettek, a teljes nyilvánosság előtt tették, ami garantálta, hogy a sikereik nagyot szóljanak – ugyanakkor óriási kockázat volt egy nagy közönség előtt megélt tragédia.
Az űrverseny képét kicsit árnyalja, hogy a szovjetek úgy tartották, azt Gagarin útjával már megnyerték, tovább nincs tétje az egésznek. Persze ezt csak mondogatták, miközben mindenki tudta, hogy a Holdig tart a meccs. A szovjetek nyilvánosan el sem ismerték, hogy nekik is van emberes Hold-programjuk.
Pedig a Holdhoz is sokáig ők voltak közelebb: az ember nélküli utazásokban minden téren elsők voltak. A Luna űrszondák elsőként érték el, csapódtak bele, küldtek képet a túlsó feléről, kerülték meg és szálltak le a Holdra, ezeket a kis állomásokat mind az amerikaiak előtt érték el a hatvanas évek első felében. Ijesztő lendületben voltak, aztán 1966. januárjában egy sima vastagbél-polip-eltávolítás közben az 59 éves Koroljov meghalt a műtőasztalon.
A tervezőzseni halála erősen összefüggött a gulágon eltöltött nehéz évekkel, ahol elvesztette fogait és tönkrement a szíve. És ahova saját állama küldte. Amikor meghalt, óriási űrt hagyott hátra, ugyanis az általa vezetett iroda akkor épp az N1 rakétán és az L1 holdűrhajórendszeren dolgozott, azaz szinte mindenen, ami az emberes Holdutazáshoz kellett. Az amerikaiak legfeljebb sejthették, hogy Koroljov halála pótolhatatlan veszteség a másik oldalon.
Sőt, a túlzott titkolózásból fakadóan nem tudták egy évvel később azt sem a NASA-nál, mennyire rossz ötlet tiszta oxigénnel tölteni az Apollo-1 űrhajó kabinját. Egy elektronikai tűz miatt a teljes háromfős legénység bennégett egy földi teszten az indítóálláson (köztük az a Gus Grissom, akit állítólag az első Holdra lépőnek szánt a NASA), hasonlóan ahhoz, ahogy Valentyin Bondarenko évekkel korábban halálra égett a szovjetek egy hasonló tesztjén. Csak amíg Grissomék tragédiáján az egész világ szörnyülködött, Bondarenkót kiretusálták valamennyi addig készült hivatalos fotóról, és csak a nyolcvanas években ismerték el, hogy része volt az űrprogramnak és hogy meghalt miatta. Brezsnyev akkoriban olyat is mondott, hogy kár volt annyira titkolózni, anélkül talán az Apollo-1 legénysége sem veszett volna oda.
Koroljov személye már azért is érdekes a homályos oldalon, mert megvolt a tökéletes egyszemélyes párja a másik térfélen: Wernher von Braun, akinek legalább olyan érdekes előzménytörténetet adott az élet, mint riválisának. A bárói családba született Braun a harmincas években kezdett rakéták tervezésével foglakozni, mígnem a Harmadik Birodalom első számú rakétamérnöke lett. Viszonylag korán vizsgálhatta a torlósugár-hajtóműves, szilárd és folyékony hajtóanyagú rakéták hatékonyságát, így a második világháborúban sok hasznát vették a tudásának. Ő volt például az atyja a V-2-es rakétának, ami legalább háromezer civilt ölt meg a háború alatt Belgiumban és Londonban. A háború végén aztán úgy döntött, az amerikaiaknak adja meg magát, és nem a szovjeteknek. Persze nem egymagában: 150 fős mérnökcsapatával együtt, akiket ötven láda tervrajzzal és több mint száz rakétával együtt vittek haza a háború után az amerikaiak. Nem túlzás azt mondani, ezen a ponton dőlhetett el, hogy az USA 1969-re képes lett elérni a Holdat.
Az Apollo-1 tragédiája óvatosabbá tette NASA-t, noha az űrhajósok egy része szerint addig is túl óvatos volt. Annyira persze nem lehetett biztosra menni ezekben az időkben, hogy a végtelenségig teszteljék üresen a rohamtempóban fejlesztett rakétákat, így a holdutazás főhőse, a Saturn V már harmadik útján embereket is vitt. Braun az ötvenes évek elején már nagyban folytathatta a rakétafejlesztést az amerikaiak oldalán. Az első űrrakéták évekig inkább felrobbantak, mint repültek volna, aztán a Mercury-program emberes küldetéseire megbízhatóan működtek a Redstone-ok és az Atlasok. A Föld körüli pálya eléréshez ezek még elegendőek voltak, a Holdig viszont sokkal nagyobb, erősebb rakétára volt szükség. Ez lett a Saturn V.
A Saturn V fejlesztéséről könyveket írtak tele, a lényege annyi, hogy három fokozatban adta le az erejét. A több fokozatú rakéta ötlete nem volt új, már a 20-as években kidolgozták az elvet, de a holdverseny kellett hozzá, hogy lásson ilyet a világ. Az alapelv egyszerű: ha három fokozatban használod el ugyanazt az energiahordozót, az egymás után leváló fokozatok tömegét nem kell tovább emelnie a rakétának, így messzebb jutsz. Az első fokozatnak kellett a legnagyobb terhet emelnie, ehhez kellett a 42 méteres fokozat végében lévő öt darab, egyenként öt és fél méter magas F1-es hajtómű, amik darabja 6,77 meganewton tolóerőt adott, és amikkel a fokozat másodpercenként 15 tonna hajtóanyagot égetett el. Konkrétan kerozin és oxigén keverékét.
A második fokozatot már cseppfolyós hidrogén és oxigén hajtotta, szerényebb erővel. Ennek a végébe J-2-esek kerültek, abból is öt, de a tolóerő itt már összesen volt öt meganewton. Ennek a fejlesztése meg-meg akadt, kettő is felrobbant belőle a hajtóműpróbákon, de a Saturn V összesen tizenhárom repülésén aztán nem akadt velük nagy probléma (leszámítva talán a 6-os küldetést, ahol azért nem minden ment simán). A harmadik fokozatot szintén hidrogén és oxigén hajtotta. Ide már elég volt egyetlen J-2-es, a csupán hat méter széles test már csak 250 ezer liter hidrogént vitt magával, de még így is neki volt a leghosszabb az égési ideje, 475 másodperccel.
Bár a legnagyobb őrültségnek tűnik, hogy az ember hagyja, hogy beszíjazzák egy pokoli gyúlékony hajtóanyaggal teli, 110 méter magas fémhenger tetejébe, valójában itt még volt egy vészkijárat. A Saturn V rakéta felső vége volt a LES (launch escape system) rendszeré: ez volt már csak a parancsnoki modul fölött az orrkúpban. Ha bármi rosszul sült volna el a kilövés alatt, a modul levállt volna a rakétáról, a LES kis fúvókái pedig bizotnságos távolságra emelték volna. Nem mintha ez bármit levonna a start romantikus veszélyéből, főleg, hogy ez a hármas, aki ötven éve ezen a napon arccal a világűr felé várta, hogy aládurrantsanak, már épp elégszer bizonyította, hogy a legbátrabbak közül való.
Neil Armstrong (parancsnok): A hidegvérű, introvertált zseni. A NASA ezekben az időkben űrhajósait még csak berepülő pilótákból válogatta, Armstrong pedig már azok között is kimagaslott a vészhelyzetekben mutatott higgadtságával. Miután megjárta a koreai háborút, berepülőként a repülők nagysebességű és nagymagasságú tesztjeit végezte, köztük a legőrültebb rakétahajtású repülőgép, az X-15-ös tesztjeit is. Egy alkalommal 63 ezer méterig vitte a gépet, ami az X-15-nek nem volt egy extrém magasság, viszont úgy alakult, hogy süllyedés közben visszapattant a légkörről. Innen mentette vissza a gépet és még egy bravúros leszállást is összehozott ezután a Muroc-tó medrében. Ezt a pilóták közt is átlagon felüli higgadtságát aztán többször igazolta feletteseinek, ami nagyban hozzájárult ahhoz, hogy 1962-ben bekerült a NASA-hoz a Gemini-projektbe.
Az élet úgy hozta, hogy neki jutott a Gemini-projekt legveszélyesebb vészhelyzete, amikor a 8-as küldetésén, Föld körüli pályán ájulásveszélyes forgásba kezdett az űrhajója. Armstrong rögtönzött és a légköri visszatéréshez tervezett kormányrendszerrel megállította forgást a centrifuga belsejéből megmentve a saját és társa életét, s ezzel talán az egész Gemini-projektet. Fontos tulajdonsága volt az is, hogy soha sem konfrontálódott senkivel, már-már idegesítően bezárkózó volt, mégis ő lett az Apollo-11 parancsnoka. Jól ismerte őt Deke Slayton, aki a NASA legénységeit válogatta össze a küldetésekre. Egy 2005-ös interjúban mesélte el először nyilvánosan Armstrong, hogy Slayton felajánlotta neki, kiveszi mellőle a nehéz természetű Aldrint, ha úgy akarja, de Armstrong képesnek érezte magát rá, hogy kezelje.
Buzz Aldrin (a holdkomp pilótája): A nagyszájú zseni, természetében Armstrong totális ellentéte. Szinte mindenhez értett, tudását pedig szerette kinyilatkoztatni. A dokkolás volt a kedvenc témája, ahhoz talán az egész NASA-nál nem értett nála senki jobban, ő legalábbis valószínűleg így gondolta. Az űr előtt ő is megjárta a koreai háborút, két Mig-15-öst is lelőtt, majd az MIT-n doktorált űrtanból.
Az űrhajósválogatáson csak második alkalommal ment át, azt is csak Elliot See és Charlie Bassett tragikus repülőbalesetének köszönhette, hogy kikerült a tartalékosok közül és a Gemini XII pilótája lett. Ez volt a program utolsó útja. Aldrin három űrsétát is teljesített ekkor, minden rábízott tervezett és váratlan feladatot sikerrel végrehajtott. Annyira sikeresen, hogy a küldetést gyakran a tökéletes jelzővel írják le, ami nagyon fontos volt ahhoz, hogy a NASA magabiztosan zárhassa le a projektet, és fordulhasson rá az Apollóra. Egyben szuper ajánló volt Aldrinnak, akinek így biztos helye volt a folytatásban.
Michael Collins (a parancsnoki modul pilótája): Az ember, akinek annyian sem ismerik a nevét, mint Aldrinnak, pedig ő is végigcsinálta az utat Armstrongékkal, csak épp a Holdra nem szállt le. A NASA jellemzése szerint Collins volt a tökéletes csapatjátékos, ezért is lehetett épp belőle a parancsnoki modul pilótája. Katonacsaládba született, majd miután a West Pointtal elvégezte az amerikai katonacsaládok kedvenc akadémiáját (mellesleg épp egy évvel Aldrin után) a repülés felé indult, mert azon a területen nem voltak sikeres rokonai, így nem lehetett azzal vádolni, hogy kitaposták neki az utat.
A NASA-hoz ő is csak második próbálkozásra került be, de '66 júliusában a Gemini 10 pilótájaként kijutott az űrbe, sőt, két űrsétát is tett a küldetésen. Helyet kapott aztán az Apollo-programban is; eredetileg a 8-as tagjaként repült volna, de egy gerincbetegség miatt át kellett adnia a helyét. Ennek köszönhette viszont, hogy a NASA legénységi rotációja miatt bekerült a 11-es küldetésbe, ami a Holdraszállást célozta be. Neki ugyan pont a Hold körül keringés jutott feladatul, míg Armstrongék leszállnak. Később elmondta, sokat rettegett a küldetés előtt a gondolattól, hogy hátra kell majd hagynia a társait, ha azok a Holdon ragadnak és egyedül kell hazatérnie. A küldetés alatt már nem volt sok ideje ezen agyalni.
Kerek ötven éve ez a három űrhajós ott ült a rakéta tetején, arccal az űr felé Cape Canaveral 39A nevű indítóállásán; épp ott, ahonnan manapság a SpaceX lövi fel Falcon-rakétáit. A hivatalos indítási procedúra még július 14-én kezdődött, a legénység 2 óra 40 perccel az indítás előtt foglalta el a helyét a rakéta tetején lévő űrkabinban. Aztán helyi idő szerint 9:32-kor az egész világ szeme láttára berobbantak a Saturn F-1-esei.
A rakéta belsejében valójában már hat másodperccel az emelkedés előtt beindult a munka. Akkor nyíltak ki a Saturn V oxigéntartályának szelepei, mire az oxidálóanyag beáramlott a hajtóművek égésterébe. Ezután beindultak a hajtóművek gázgenerátorai és turbószivattyúi és betolták a porlasztott kerozint az égéstérbe. A centerhajtómű indult be először, aztán párosával, háromtized másodperces csúszással követték a külső hajtóművek. Amíg a teljes tolóerő fel nem épült, az indítóállvány rögzítő elemei szorították az elszabadulni készülő rakétát, majd amikor már mind az öt hajtómű teljes tolóerővel üzemelt, eloldottak a rögzítések és útjára engedték a rakétát.
A kilövés felbocsátás simán ment. Ahogy kell, az indítóállás elhagyása után közvetlenül beindult a forgási manőver, megvolt a hiperbolaívhez szükséges bólintás, aztán 161 másodpercnyi égés után az első szakasz kifogyott a hajtóanyagból, és 61 kilométer magasan levált a rakétáról. Miközben mindenki a begyújtott második fokozattal tovább repülő űrhajósokra figyelt, ez a 42 méteres fémhenger nagyjából ötven kilométert emelkedett még lendületből, majd egy senki által nem látott pillanatban, a kilövőállástól 580 kilométerre belezuhant az óceánba. Szinte hihetetlen, de a centerhajtóművet bő négy évtizeddel később, 2013-ban egy expedíció megtalálta és kiemelte az óceán mélyéről.
Amikor a második fokozat is levált, Armstrongék már 7 km/másodperccel (25 200 km/óra) haladtak 180 kilométeres magasságban. A földi gravitáció ezt a 24 méteres fokozatot is visszahúzta, de mivel itt már nagy magasság és tempó volt, félő volt, hogy az egész óceánt átrepüli és Európára zuhan, ezért erre már plusz fékezőrakétákat is szereltek. Ott vannak ezek is az Atlanti-óceánban, valahol a két kontinens között, négyezer kilométerre a floridai partoktól a mélyben.
A sikeres felbocsátás első lépcsője még nem a Hold becélzása volt. A NASA Föld körüli pályán parkoltatta a legénységet, akikkel együtt végigellenőriztek mindent, amit előírt a protokoll. Így tettek meg másfél fordulatot a bolygó körül, majd mikor egyértelművé vált, hogy a hajón minden úgy működik, ahogy egy ilyen hosszú út előtt működnie kell, becélozták a Holdat és a harmadik fokozat újraindításával nekiindultak az űrnek.
Folytatás innen, amikor eljön az ideje. Ha addig is olvasnál még nálunk a témában, ajánljuk az első Holdutazás ötvenedik évfordulójára szánt sorozatunk nulladik részét az ehhez szükséges rakétatudomány születéséről.
