Igen, tudom, az ilyen ember nem is szülő, hiszen még mostohaszülőnek is rossz lenne. Az ilyet kérem, sintérnek hívják. Rabszolgatartónak. Fegyőrnek. Fuj. Phijj... Pláne, ha rábízott lény nem is egyszerű ember, hanem egy autó. Különösen, ha az egy Alfa Romeo. Merthogy a latinautós közösség megbosszul mindent, ami nem kizárólag a túláradó és túlcsorduló latinautó-szeretetről szól, én viszont sajnos, ennél a szürkének sokkal több árnyalata szerint élek.
Igen, be kell vallanom, az Alfa 33-as úgy van jelen a családunk életében, mint Árvácska Ranódy László 1976-os filmjében. Van, de nem sokan vesznek róla tudomást a családban, mert hirtelen mindenki és minden fontosabb lett nála. Egyvalaki sírja állandóan vissza, az pedig a Bálint. Egyrészt, mert neki, a családunk másik autókra olykor egy-egy pillantást tartogató tagjának, a 33-as imponált, amikor megvettem, mert minden más járművünkhöz képest iszonyatosan megy, elképesztő hangokat hallat és talán mert vagány alufelnije van. Ja, és amikor odamentünk érte Balatonra, abba a kis eldugott kereskedésbe, mi ketten mentünk el kipróbálni először.
Persze némi hátsó szándékot is gyaníthatok, ugyanis Bálint idén teszi majd le az autós jogsit és szerintem kicsit arra számított, hogy ezt a félretett, senki által nem használt, nem valami értékes járművet majd ő veszi kezelésbe, amikor beütik a rózsaszín plakettbe a B betűt is. Titokban meg akkor ő jár majd a legjobb autóval, mert hiszen, az megy a legvagányabbul.
Csakhogy az Alfa 33-as az az autó, amit soha nem adnék alá kezdőjárműnek. Mert ereje van, tényleg feleslegesen sok is – Littner Zsolti barátomnak van egy talán tizenegy lóerővel erősebb, két ikerkarbis QV-je ugyanebből, de azon kívül, hogy az sokkal zajosabb, nem érzem sokkal erősebbnek, viszont jó két literrel többet eszik. Ez a befecskendezős 33-as is simán megüti az akkori GTI-szintet a mindenhonnan veszettül húzó, 107 lóerős bokszerével, pehelykönnyű karosszériájával.
A törésbiztonsága viszont nulla, a fékei gyatrák, a hangja állandó gyorshajtásba visz – őrült az a szülő, aki ilyenbe engedi a gyermekét. Sajnálom, de már csak önvédelemből sem lehet ez egy első autó bárkinek a családban. Hiszen még én is rendre meghülyülök, ha a volánja mögé ülök – elnézést mindenkitől, aki melegebb éghajlatra küldött az elmúlt napokban, mert valami lehetetlen helyről felbukkantam neki a tükörben és eltűntem a horizonton, de ez az autó nem enged máshogy, annyi benne az élet, mint Wolfsburg két hétnyi össztermelésében, kigyümölcscentrifugálva. Nekem se szabad vezetnem.
Sajnos pont ez az az élményzuhatag, ami miatt képtelen voltam eladni, hiába lett helyette a Nessy, az Avensis, bármi, ami átvette tőle azt a szűk másfél évnyi járósautó-szerepet, amit eredetileg szántam neki. De a 33-as, akármennyire is tágasra bővíthető a csomagtartója, akárhogy is elfér benne a család, akármilyen csendben és viszonylag takarékosan tudja a 160-as utazótempót, nem alkalmas napi autónak. Mert olyan a karektere, hogy aki vezeti, az mindig megőrül benne és előjön belőle az állat, emiatt az utasai rosszul lesznek, a technikát meg előbb-utóbb szétzúzza valami fán, gödörben, másik autón, akárhol. Nem csak a rozsda ette ezeket ki az útról, hanem az iszonyat menni akarás is.
A 33-as csakis hobbiautónak jó, totál hülye volt, aki ilyet újonnan, családi célra vett. Vagy nagyon önző. Vagy nagyon alulinformált. Sose lett volna szabad erre öt ajtót tenni, az utasterébe kettőnél több ülést berakni, legalábbis nem ezekbe a nagyobb motorral szerelt verziókba.
Ezt valahogy a tervezők is tudták, mert két dolgot csináltak csak meg rendesen ebben a kocsiban, de azt a kettőt olyan mintaszerűen, hogy sportkocsik között is csak kevés jobb akad. A motort, ezt az isteni, felfoghatatlanul élénk, ideges, húzatható és döbbenetes életerejű szörnyeteget az orrában, illetve a kormányt, ami olyan pontos, hogy gyurmává degradál mindent, amit bárki hozzá mer hasonlítani. És igen, vezettem már háromféle Lotust is, ha valaki nagyon referenciákat szeretne.
A többi eleme? Hulladék.
Egy hulladék fékrendszer, hatékony, de szerkezetét tekintve hulladék futóművön, a motor után egy hulladék váltóval, az ajtókon hulladék zárakkal, hulladék ülésekkel, hulladék utastéri műanyagokkal, hulladék szellőzőberendezéssel, hulladék kárpitozással, hulladék ergonómiával. Igen, ebben az autóban lehetetlen jól ülni. Talán hátul, de ott nem próbáltam.
Én speciel kivettem az ülések alól a támasztóbakokat, hogy kicsit több helyet hagyjak, de ahhoz, hogy rendesen tudjam kezelni a MINIDIG a padlóig nyomandó kuplungot, a bal lábfejemnek három centi szélesnek és még két helyen csuklóval ellátottnak kellene lennie, mindig a lehető legkeskenyebb cipőmet kell felvennem, ha a féket és a gázt nem akarom egyszerre nyomni, a fékpedált olyan helyre tették, hogy lassításkor csak oldalvást tudom kiemelni a térdem a kormány alól, máskülönben sose állok meg.
A váltógomb megmarkolásához úgy kell tennem, mintha a saját bal combomat akarnám letépni, és ott közben valahol találok egy kelletlen göböt, ami csak nagy erővel, ellenben rém pontatlanul mozgatható. Pedig az én 33-asmomban a gyárinál sokkal jobb, újabb szinkronrendszerű, 145-ösből származó váltó van – nem is tudom, hogy lehetett használni az eredetivel.
Lapos szögben fekszik a kormány, ha egy mozdulattal körbe akarom tekerni, és nem tányérmosó-stílusban pörgetni, mint a vezetni egyáltalán nem tudó szalonversenyzők, vagy fejni, mint a nagy hasú paraszt bácsik, amikor hétvégén feljönnek a Daewoo Lanosszal a piacra, akkor közel kell ülnöm, de ha közel ülök, a lábaim nem férnek el.
És ennek ellenére közel húzom magam a kormányhoz, lilára verem és zúzom a végtagjaim különböző régióit a kezelőszerveken, de orrlyukaimon lila ködöt fújva, 260-as vérnyomással, adrenalinban úszva autózom vele, mert a silány 33-as egy rohadék, kurva drog. Szennyezett cucc, az ember tudja, hogy előbb-utóbb belehal, de nem lehet el nélküle. És egy idő után már nem fáj, hogy mindenütt nyom, csak az öröm marad. Aztán egy ponton mindig belép a rettegés, először attól, hogy villan a trafi, aztán attól, hogy valamelyik felháborodott autóstárs megveri az embert, aztán amikor egyik se következik be, akkor az ember már csak nettó halálfélelemből meg vele még jobban. Mondom, egy rohadék.
Ezért is történt eddig, hogy amikor eltettem valahová – egyik télire a balatoni garázsba, másik télire Pécelre, egy olvasónk, Árpi háza alá (és akkor majdnem egy éven át ott maradt) – mindig kitisztult a fejem és rájöttem, tök fölöslegesen van. Ránk aztán senki nem mondhatja, hogy nincs otthon elég autónk, pár éve pedig ezeknek a túlnyomó része működik és hadra is fogható bármikor.
Aztán elővettem valamiért kicsit a 33-ast és napokon át megint mindenhová azzal jártam, ha a programom megengedte, hogy autót használjak. Néha még motor helyett is azt választottam jó időben, ami a saját fogalmaim szerint a létező legnagyobb ökörség. És olyankor mindig úgy mentem haza – soha nem adom el. Mellesleg a 33-as is hálás volt, ha jól emlékszem, megléte alatt egyetlen új hibát nem produkált, mindig indult, mindig minden lámpája működött, bár a jobb első ablakemelő továbbra is bánatos hangon darál, a bal hátsó ajtó központi zárja csak a legmelegebb napokon önműködik, a hátsó szélvédő fűtéséről és a ködlámpáról gőzöm sincs, hogy működnek-e, mert a visszajelzés szerint nem, a többit meg... Ki néz ebben hátra? Pedig a hátsó ablaktörlő működik - ezt néha a harmad ennyi idős Audik sem tudják. Van, ami jó ebben az autóban is.
Tudtam, csak ritmus kérdése lesz, mikor döntök máshogyan, mert ésszel nem tudom megindokolni, miért kéne megtartanom. Nem elég veterán ahhoz, hogy becsüljem, nem elég modern, korrózióvédett, ügyes fűtésű ahhoz, hogy elhasználjam napi járósnak (ami a mi lehetetlen céges parkolási szituációnk miatt inkább azt jelentené a valóságban, hogy Zuglóban rohad el az utcán a házunk előtt), csak a drogsága miatt nem engedem el. De ha egyszer csak olyan keveset tudok beleülni és kényszerből olyan sokat lesz tőlem távol, hogy ne emlékezzek rá, akkor majd el tudom adni. Ez lassanként körvonalazódik azért a fejemben, ráadásul most, ahogy megint pár napja kint áll a ház előtt, s ahogy néha beleülök és a hidegtől halálosan kelletlen az ablaktörlő, a motoros ablak, a váltó, a két éve még új gázteleszkópok orvul a csigolyáim közé eresztik a kinyitott raktérajtó zárját, nos, ilyenkor könnyebb nem szeretni. Csak nem szabad annyit mennem vele, hogy bemelegedjen, és működni kezdjen, mint autó, mert akkor elveszek megint.
2016-ban a kocsinak a teljes hátulját – hátfal, padlólemez, oldalsó zsebek, hossztartók – és a jobb oldali padlót és a B oszlop alját lakatolták ki Hamza Csabáék, s bár akkor csak flakonból kapott némi festéket a javított részekre, mert a CVH-nak nem volt még fényező partnere, azért egész jól tartotta magát. Igen, kicsit rügyezni kezdett a jobb hátsó sárvédőív legvége, de más érzékelhető korróziós nyomot nem fedeztem fel rajta azóta.
A 33-asom svájci autó volt, és szerintem az első tulajdonos alaposan kinyomhatta Waxoyl üregvédővel, mert annak a fekete nyomait mindenütt látom az első tornyok, hossztartók, hátsó doblemezek eresztékei mentén. Sajnos a Waxoylt is meg kellene újítani pár évente, ami az elmúlt harmincegy esztendőben nyilván nem történt meg, ezért ez az autó is elkezdett rohadni.
Aztán persze kicseréltem a motorban a támcsapágyat (feltehetőleg feleslegesen) és a hajtókar-csapágyakat (ha már ott jártam), akkor lett friss olaj, olajszűrő meg tudomisén még mennyi minden az elejében. 2017 tavaszán pedig egy nagy átvizsgálásra elvittem az autót az újra felfedezett Alfa-csodaszerelő pároshoz, a pátyi Frankéékhez.
Ők mókoltak a gyújtással, kicserélték a vezérműszíjakat és a görgőket, a segédszíjat, valamelyik kipufogódobot, megcsináltak ezer egyéb dolgot és beállították a motort. Akkor tudtam meg, hogy a kopogást nem a blokkból hallottam, hanem a váltóból – a rosszul alapjáratozó motor ugyanis pont úgy rángatózik, hogy a váltóvilla elkezd lötyögni a váltóházban...
Később Karesznél betettem a Torjay Lacitól kapott Alfa 145-ös váltót, ami megmásfélszerezte az addigi 33-as élményemet, elkészültek a csodás alufelnik hozzá, összevadásztam egy eredeti belső teret, s a csátaljai kárpitosom, Albert István a vezetőülés szakadt részeit szépen kipótolta ennek az autónak az eredeti hátsó támlájából. Lett egy pillanat, amikor nagyon büszke voltam a kisautóra.
Körbehordoztam, mint valami véres kardot, mindenkit beleültettem, mindenkivel kipróbáltattam, volt, aki csak a kreténséget látta benne, más a silányságot vette benne észre, de akadtak, akiket megérintett a varázsa. Azok a barátaim azóta vagy vettem maguknak Alfa Romeót, vagy gondolkoznak rajta. Igen, a kis 33-as egészen jó térítőgép tud lenni, szerintem nagyon sokáig, sokan fognak rá emlékezni a klubban.
De közben annyi minden történt... Igazából a Foltos eladásával és a 33-as megvásárlásával teljesen új élet kezdődött számomra. Egy olyan élet, amiben mind kevesebb helye lett a német és egyre több az olasz technikának. És ettől az élettől azóta valószerűtlenül boldog vagyok, olyan, mintha sok-sok év után kinyitottam volna az ablakot, véletlenül épp tavasz lett volna akkor odakint, és most virágillat van a szobában. Lehet, hogy kérik a gondoskodást, de amikor kicsit is jók, az olasz autók nagyon sokat adnak az embernek. Főleg ezek a régiek. Ezeknek tényleg nagyon markáns a karaktere. Amikor bánom, hogy ilyen jól tönkretettük a Földet és a belsőégésű motorral hajtott autózás élménye már nem sok generációnak ad utánunk örömöt - sőt, talán nekünk se valami sokáig - akkor mindig ezekért az autókért fáj a legjobban a szívem.
Eladtam a Pontont, ami a legnagyobb kőszikla volt az én lelkemen és a családunk költségvetésén. Lett a piros Bertone, ami talán nem megy úgy, mint a 33-as, de egy akkora pipát tettem vele a bakancslistára, hogy annak még a lefelé vezető száránál tartok az olvasásban. Lett egy Ducatim. Egy Cagivám. Most meg azóta megint egy Alfa Romeóm. Elolaszultam és sajnos a másik két Alfa mellett a 33-as (legalábbis nekem, Krómlökős Zsoltinak) sokkal érdektelenebb. Persze, sokkal érdekesebb szinte mindennél, a tesztautóknál biztosan, de egyszerűen sok. Ezért is ragadt ott Árpi garázsában majdnem egy évig.
Azt viszont tudtam, hogy 2019 októberében lejár róla a vizsga, az a vizsga, amit lehet, hogy csak alibiből csináltattam rá 2017-ben, hiszen azóta jó, ha ezer kilométert mentem vele. Elhoztam tehát Pécelről azzal a céllal, hogy leműszakiztatom, aztán eladom.
De Árpi szólt, hogy ő nézegette az autót és jobb elöl, a sárvédő és a küszöb találkozásánál van egy rügyezés a karosszérián, vizsga előtt nem ártana megnézni talán. Én meg otthon – miután megtankoltam az autót és egyévnyi kihagyás után megint akkorát autóztam vele hazafelé az éjszakában, hogy kis híján megállt a szívem – kicsit megnéztem azt a rügyet. Sötétben. Kézzel.
Percegést hallottam, valami halkan tottyant az aszfalton, a mutatóujjam meg beszaladt valami lyukba. Kihúztam hirtelen, a vége sárosan nedves volt, körmöm alatt barnával. És csepegett a vérem. Hajrá, ezt elvágtam.
Másnap, már világosban, felmértem a károkat. Igen, lyuk. Ha ennek a közelébe megy a hegesztőpisztoly, biztosan nem ekkora lesz, hanem sokkal nagyobb. Ezt még vizsga előtt meg kell csináltatnom. Végiggondoltam a lehetőségeket. Csabi, Egerben négy évre be van táblázva és ő már annyiba kerül, amit sem megfizetni nem tudok, sem az autó nem éri meg az ő magasságát. Sanyi barátom, aki szintén túl tökéleteset csinál mindig, a háza átépítésével van elfoglalva, amúgy se vállal autót, mert tömve van restanciával, s az mind barát felé van, ráadásul sose kér tőlem pénzt. Tehát hozzá nem lehet vinni, ha lehetne, sose készülne el, ha elkészülne, kibaltáznék barátokkal, a végén meg ott lenne a kellemetlen fészkelődés, hogy hogy a fenében tömjek bele ellenértéket. Akkor legyen a CVH, azaz Hamza Csabi, mert ugyan róla is tudom, hogy sokszor belefullad a melóba, de nála az a spét néha csak egy-két hetet, maximum egy-két hónapot jelent és utána belátható idő alatt megvan nála a kocsi.
Hívtam Csabát, két hét múlva vihettem. Tökéletes.
Az alatt a két hét alatt baromi sokat mentem megint a 33-assal, megint kezdett rám nőni, ráadásul még a Kati lerohadt Mercijét is hazavonszoltam vele Óbudáról – szép fogat lehettünk a két, 1989-ből származó autóval az Árpád hídon.
Csabánál két hét múlva nem kellett sokat hablatyolnom. Ott a luk, mindketten látjuk, nyilván jóval nagyobb a baj, mint amit mutat, de ennyit megér, mert a kocsi hátulja, tartószerkezete, motortere rendben. Azért adtam instrukciót: vizsgára és eladásra lesz, tehát tartson, legyen rendben, de nem szükséges a restaurátori szint, fontos viszont, hogy az autó maximum hétszázat ér, ha ez a lyuk is kész van rajta, de az is lehet, hogy csak hatot, ötötvenet, ezért ha elszállnak a költségek, mindenképpen hívjon. Ja, és a végén kérek szépen rá egy műszakit is.
Csaba a maga megnyugtató módján bólogatott, mondta, persze, küld képeket, én meg tudtam, hogy fog, mert már három éve is mindig küldött. Ezzel a lendülettel elutaztam Japánba, a gigantikus riportsorozatra Antival, sejtettem, hogy az a húszezer forintos javítás, amire először gondoltam, akár egy ötvenes is lehet majd a végén. Oké, olasz autó, biztos előjönnek a drámák – talán egy százas is lesz. Mindegy, annyi belefér, senki nem állította, hogy keresni fogok ezen az autón, és akkor is még csak hét kilóban lesz, belefér, minden vele töltött perc öröm volt, ennyit megérdemel. Meg amúgy is, a nyolcvanas évek végi, kilencvenes évek eleji olasz és japán autók ára növekszik a legjobban ezekben a viharos hetekben, talán kis bukóval el is tudom adni.
Kint, az akadozó japán wifis neten kezdtek szivárogni az első képek. Az ominózus sarkot úgy, ahogy volt, le kellett vágni. A külső lemez még csak hagyján, azt tudtuk, hogy rossz lesz, de az alsó, amin az emelőbak van, még sokkal rosszabb volt. Még jó, hogy hosszú fakockákkal, a küszöb mellett emeltem a 33-as elejét, amikor a motorját szereltem alulról...
Kint hajtottuk magunkról lefele a menetet Antival, közben minden reggel (itt akkor éjjel volt) újabb pár fotó jött. Hopp, már a küszöb eleje is hiányzik... Most már a közepe is... Na, akkor ezzel levették az egészet.
Messengeren nyomtuk. „Zsolt, menthetetlen a külső küszöböd, a középsőből alig maradt valami. Utóbbi nem probléma, azt legyártjuk, de kellene szerezned egy jobbos külsőt” - így Csaba. Én futottam egy kört az itthoni alkatrészellátóknál, Torjay Lacinál, sehol, semmi, persze mindez távban. Végigtúrtam az eBayt – nettó áron 66 ezer, leszállítva közel 90. „Csabi, vegyem ennyiért? De akkor hogy jön ki a matek?” - irkáltam. „Sehogy, lehajlíttatjuk, hagyjad.”
Csakhogy a Váci úton hajlított küszöbnek nincsenek csatlakozásai az oszlopokhoz, nincsen vége sem, tehát pepecs munka következett minden apró centiméternyi haladásért. Kezd restaurálásra hasonlítani a történet, de azért remélem, még benne vagyunk a keretben – gondoltam, összébb szorult a szívem és hallgattam Antit, ahogy a Skyline RB26 DETT motor megoldásai fölött lelkendezik az STF Tuning Shopban, miközben Dannyvel, a brazil japán tuningmesterrel csivitel.
Nem könnyű a kettős élet – emiatt a végtelen erejű és távoli kultúrájú csodaturbók Japán egy olyan korszakából, amit egyáltalán nem ismerek, pedig az országok a második hazámnak tekintem, amott meg egy öreg és jelentéktelen olasz Samara kvázi ugyanabból a korból, ami közel áll a szívemhez, de félő, hogy épp a gatyámat akarja lezabálni.
Kicsit itthon voltam közben, de a könyvem miatt lényegében levegőt se kaptam, annyi dolgom lett, mert az az átok épp megjelent, majd mentem tovább a Forddal Los Angelesbe. Ezeket az utakat még áprilisban-júniusban kellett leszervezni, igent mondani rájuk, amikor halvány gőzöm se volt arról, hogy az év végére megjelenik a Feljegyzések a Titanicról, hogy előveszem a 33-ast, azt pedig pláne nem, hogy majd még lakatoltani is fogom. Az élet kifürkészhetetlen és nagyon alkalmatlan hosszú távú elköteleződésekre, de az én életem tele van ezekkel. Folyamatossá válik benne a skizó.
Los Angelesben még rosszabb dolgok derültek ki. Kell egy első sárvédő is. Szereztek. A kis csipa a hátsó íven egy teljes ívcserében végződött, mert 2016-ban ugyan kész lett a kocsi fara és az a munka tart is, de a szélekhez nem mentek ki akkor Csabáék. Ezen az oldalon most ki kellett.
Igen, a balkormányos autóknak szinte mindig a jobb oldala a rozsdásabb, mert azon az oldalon több a pocsolya, a sáros útszegély – ennek a szegénynek is.
Decemberben, amikor már itthon voltam, és szerettem volna nyugodtan nekimenni a karácsonyi időszaknak, óvatosan azért feltettem a kérdést, Csabának, mert ugyan nem szólt, de kezdtem sejteni, hogy már túl vagyunk a számomra „még belefér” szinten – vajon hol tartunk?
Kiszámolta, rosszul lettem. Nagyon rosszul. Mire bővebben kifejtette volna, hogyan gondolja, én már írtam neki egy kilométer hosszú levelet, ebben az egyben azért elég jó vagyok. Aztán a még nem is annyira válaszleveléből kiderült, hogy nem annyi az annyi, mert látja, hogy túlszaladt a kezük, de nem volt szíve úgy hagyni a kocsit, ezért úgy döntött, egy kicsit ő is hozzátesz, ha már visszajáró ügyfél vagyok (a Kati 190-esét is náluk lakatoltuk, a Giulia is hozzájuk megy teljes Mike Sanders-üreg- és Fluid Film-alvázvédelemre).
Neki is fájt, annyit melózott vele (pláne az emberei), nekem is fájt, mert húzósabb lett az összeg, mint amire nyomasztó álmaimban gondolni mertem volna. De tény – vagy ment volna a kukába egy ilyen, elég ritka módon törésmentesen és egészséges mechanikával megmaradt, szép belű, s nem széjjelrohadt, de egy részén azért elég botrányos állapotban levő autó, vagy ezt a szaros kenyeret megesszük mindketten és megmentjük. Utóbbi történt.
A vizsgán persze megint gyengén fogott kicsit a jobb hátsó fék (már a múltkori után megvettem a fékmunkahengert, ami most a sok állástól nyilván még jobban szorul). És nem tettem fel még mindig a földkerekség talán utolsó, ép ereszcsatorna-díszítő műanyagját, amit kaptam, miként a csavarral megjavított és akadós helyett a gyári bal oldali levegőbefúvót se. Nem kötöttem be a rádiót sem, pedig megvettem hozzá az Alfához való ISO-csatlakozót. És a bal első sárvédő egy pontján van egy körömnyi rozsda, a bal oldali ajtók alján szintén megjelent a vörös ördög, s a csomagtérfedélen, az ablak legalján szintén van egy csipa. Bár azt hiszem, Littner Zsoltinál van egy metálkék, hibátlan ajtó, azt el tudom kérni tőle, hiszen még én adtam neki. Vándorajtó...
De a 33-as egészen csodás lett, sose volt ennyire jó nálam. Egy csomó zörgés és vibráció is megszűnt benne, nem mondom, hogy bunkerszerű, de nagyon egyben van. Isteni vele menni, egészen fura, mennyire összeszedett (jól meggyengíthette a kasznit az a rohadás...), pedig most is gyűlölöm az üléspozícióját. Ám az, ahogy ez elindul, ahogy a menésvágytól szét akar tépni mindent maga körül, mint valami kölyök-pitbull – az egészen mámorító még mindig. De nem. Térdig járunk otthon autóban, ki is kell fizetnem a Giulia hazahozatalát, honosítását, üregvédelmét, üléshuzatot kell hozzá készíttetnem, van dolgom a piros Bertonével is elég...
Pofoz-pofoz-pofoz. Ennyi volt, értsd meg. Úgyis a Giulia kell neked. Pont.
