Nem tudom, mi a fene van velem, azaz dehogynem tudom, hiszen olvastam már ezerszer, hogy az ember vénségére meghülyül és szentimentális lesz. Én meg már gyerekkoromban is az voltam, amit azért mindig is cikinek tartottam, de mit tegyen az ember, ha a fejében folyamatosan egy olyan hang szól, ami ellentmond a trendeknek? Aztán, ahogy múlnak az évek, lassanként egyszerűen elengedem ezt a „mi a ciki, mi a nem ciki”-dolgot.
Felhagytam a mechanikus órák vásárlásával, pedig tizenöt éve még mániám volt ez a hobbi. Egy negyvenkét éves, értéktelen kvarc tank-Seikót hordok, még öt évvel a hétzenés Roamerek előtti időből, mert ez tetszik. Olyan napszemüveget veszek, amiben jól látok, s leszarom, hogy néz ki. Ha fázik a derekam, betűröm a pólót a gatyámba, mert utálok beteg lenni, a laptopom céges és műanyag, emellett úgy néz ki, mint amin végigment egy elefántcsorda, de jól működik és ezért nagyon becsülöm, ahhoz képest, amit a kinézete alapján gondolna róla bárki, vigyázok is rá. Csak hát, a sok hurcolás, ugye.
Egyre kevésbé érdekel a divat és a hipszterség, egyre többet megyek a fejemben levő hangok után, mert nekem arra jó. A kispolgár persze – amit mélyen, nagyon mélyen belém neveltek az első generációs értelmiségi szüleim – folyamatosan ordít odabent, hogy ezt így nem lehet, meg hogy mit szólnak, meg hogy nem illik, meg hogy nem kúl. A valódi én meg most már hátradől és azt mondja, ne basztass már, nyisd ki a hűtőt, dobj be egy sört és böfögj egy egészségeset, mindjárt jobban leszel. Tanuld meg élvezni, ami maradt abból a világból, amiért azóta őrjöngve rajongasz, mióta a szülésznő először hátba vert, de mostanában nagyon eltűnőben van.
Az autó és a motor nem ereszt, pedig – és most lehet köpködni –, javarészt egyetértek Greta Thunberggel, bármennyire könnyű préda is a nyáj arctalan masszájából kiordító hangos poéngyárosok számára egy ilyen kamaszgyerek. Tudjátok, az a baj, hogy nekem is vannak kamaszgyerekeim, akik egy ugyanolyan átalakuló világba sétálnak belefele, mint Greta, csak lejjebb vannak a társadalmi ranglétrán, tehát őket még jobban meg fogja ütni minden változás. És ez mélyen, nagyon zavar. Még jobban zavar, hogy az én hobbim meg pont az ő jövőjüket ássa alá, mert hiába a gyárak, a tengeri hajók és a szén-, fa-, fáradtolaj- és nejlonzokni-fűtés a pusztulás nagyobbik részének fő okozói, azért egy nyitott csövön szénhidrogéneket eregető, negyven-ötven éves, karburátoros motor sem a lelkiismeret tisztára mosásának legjobb eszköze. Bár lehet hangosan ordítani, hátha melegebb lesz ettől az akolban, s a nyolcvanhat éves anyukám is mindig így vitázik, de olyankor inkább kimegyek a szobából.
Mint mondtam, akárhogy küzdök ellene, nem ereszt az autó és a motor, és én sajnos csak azokat az autókat és motorokat szeretem, amelyek égéstereiben büdös kőolajszármazékok durrannak szét és mindenféle csőrendszereken lúdbőröztető muzsika lesz a keletkező büdös gázok áramából. Amikben váltani nemcsak jó, de kell is, mert az ügyetlen ICE-motor véges fordulatszámát és még szűkebb tartományban hadra fogható nyomatékát be kell osztani. A lelkem mélyén háborog a legbelső, bűntudattal teli énem, ha elektromossá alakított veteránautót látok, mert miközben becsülöm és napi drillre szívesen használnám is a csendes és kulturált villanyautót, már akár tegnap óta, mégis képtelen vagyok egy jó autózást elképzelni karbihörgés, kipufogógurgulázás és néhány jó, gázfröccsös visszakapcsolás nélkül. Értem én, hogy mindenkinek igaza van, aki előre néz, csak hát az öt évtizednyi lendület, az az egykettedemszervénégyzet, hát az kicsit sok, hogy megálljon.
Talán az a baj, hogy az autóban a formát csak másodlagosan szeretem, inkább a béna, elavult, komplikált, kitalálatlan és zajos mechanikai tartalomért rajongok, ezért nem lehet üveggyöngyökkel, azaz villanymotorokkal megvásárolni az örömömet. Szép, ha a másé, de nekem olyan, mint a húszas felni az állólámpáson - ha van elég a típusból, faragjanak csak a többiek, de én hadd maradjak az eredetinél. Erről szólt az életem eddig, s 53 évesen pedig már nem tudok elkezdeni egy másikat. Nem vagyok én politikus. Szép lehet ugyan egy sörösdoboz-gyűjtemény, de én még mindig inkább azt szeretem, amit megiszom belőle.
E gondolat mentén vegyes érzésekkel veszek és adok el minden régi autót és motort mostanában. Az egyik felem csak venné, venné őket még, mint a hülye, a másik meg legszívesebben az összeset eladná. Két év. Igen, kábé annyi, a dízelbotrány óta, meg amióta Trump kimondta, hogy nincs klímaváltozás. Ez alatt a két év alatt Nyugaton az addig még csak kicsit ciki öreg autókból bűnözésre alkalmas fegyver lett, s csak a minősített, ungyibungyi, a levegőre maximum napsütötte madárcsicsergés alkalmával merészkedő patika-veteránokat szereti mindenki, de azokat körberajongják. Tudják, hogy nem harapnak, hiszen nincs foguk, mert annyira szép autókkal kevesen fognak a téli latyakban járkálni, padkától padkáig bródszájdolni. Azokra van vétel: látjátok, nem vagyunk mi intoleráns ultrazöldek, hiszen ezeknek is mennyire örülünk, még a pici is bemászott a nagy fakormány mögé, hogy gyűlnek a kis grüberlik a pofiján... – mondják ilyenkor, s elhiszik, hogy épp egy hullámhosszon vagyunk.
Igen, ez igaz, minden eladott, zajos, büdös autóval elméletileg eggyel csökkenne a bűntudatom, de az autók száma mégis állandó, nem fogynak, mert utolér a következő, s gyorsan egyenlítek. Mert hajt a vad szaga, hajtanak a hatalmas gardróbszekrények megtöltésére alkalmas álmaim, amiket azóta gyűjtök, hogy először kimondtam – autó. Ettől nehéz egyik napról a másikra megszabadulni.
Amit próbálok, és ebbe a jó irányba fogok tartani az elkövetkező időkben, ígérem – már hét éve szerény fogyasztású, négyütemű robogóval járok az idő túlnyomó részében, méghozzá télen-nyáron, olyannal, ami nem ácsorog a dugóban, elégetlen szénhidrogéneket pöfögve, hanem gyorsan haladok. Veteránt csak hétvégén vagy családi utakra veszek elő, próbálom ezeket tisztán csak arra használni, ami a szerepének a lényege.
Kicsit ez is volt az oka már annak is, hogy eladtam a Foltost – imádtam, de dízel volt, nagy, elavult és nehéz. A Nessy helyett most még az autóval végzendő ügyeim nagy részét is egy Euro 4-es Avensisszel intézem. A korábbiaknál sokkal ritkábban, de sokkal hasznosabban oldtimerezek és motorozok. Mennyi időm lesz még erre? Tíz év? Húsz? Esetleg marad valami OT-rendszámos kiskapu és egy vagy két járművel harminc év múlva is kimerészkedhetek a forgalomba, mert addigra alábbhagy a zöldhullám? Ezt az időjárás hosszú távú alakulása és az annak változását követő hatások intenzitása dönti majd el. Egyelőre leszoktam a palackos vízről (vettünk szódagépet) és nagyon figyelem a karburátoraim beállítását az eszközökön.
Mekkora zavaros körítés egy egyszerű közlendőhöz: elment a 33-as Alfa a háztól. Arról, hogy mikor vált eladóvá, nem írtam a Totalcaron, mert úgyis rég rá volt indulva egy csomó vevőm, akik aztán végül mégis mind az öten, az utolsó szálig visszaléptek, vagy legalábbis nem éreztek akkora késztetést, hogy érte jöjjenek valódi cash-sel. Kínomban mégis feltettem az Alfát a hahura, arra a hirdetésre akarta elvinni teljesen másik öt vevőjelölt. És hogy mennyire nem a Totalcar adja el az autót, arra bizonyíték, hogy hárman közülük azt se tudták, hogy az autó valaha, bármilyen médiumban szerepelt volna. Azaz talán addigra sejtették, mert azért ezt beleírtam a hirdetés szövegébe.
Sokak szerint hülyeség volt éppen a 33-ast eladni, hiszen a 80-as évek végi, 90-s évek eleji, dinamikus, zabolátlan autóknak épp mostanában nő durván az ára. Én meg pont ezért adtam el.
Imádtam vezetni, imádtam, ahogy ment, imádtam a hangjait (mínusz zörgések), még szépnek is láttam egy idő után, mert nagyon finom trükkök vannak a formájában, amelyek a Samara-szerű alapokat finom Ferrari-ízesítésű, kellemes origamivá tették. De az első komoly autós könyvem az 1969-es Liener György-féle Autótípusok volt, amit öt évvel a megjelenése után, nagycsoportos ovisként könyörögtem el a szomszédban lakó Maróti Laci bácsitól, én azzal a fakóra nyomtatott, »67-es Liener-könyvvel aludtam és keltem évekig, nekem a mai napig azok az autók beszélnek, amik abban vannak. Meg a később megszerzett »64-esben. Meg a szintén begyűjtött »61-esben. Meg kicsit a »71-esben és »76-osban is. De abban az eredeti »67-es könyvemben még nem volt Alfa 33-as. Még a »76-osban is csak elődje, az Alfasud szerepelt. Giulia viszont majdnem mindben volt. És basszus, ezek lassanként ötven éves sztorik és vágyak. Hát, én se lettem fiatalabb az utóbbi időben. És sokan vagyunk ezzel így.
De még nálam is van azért egy maximuma az autók számának, egy seggel egyszerűen nem tudok megülni ennyi mindent, karban tartani, vizsgáztatni, mozgatni pedig pláne nem. Tárolni végképp.
Elment a Nessy, ahelyett lett Avensis. 1:1 – de az nem örömteli, legfeljebb célszerű csere volt. Most januárban jött a Giulia, tehát valaminek megint mennie kellett. Csak a 33-as lehetett az. Igazából annyira fölöslegesen tartogattam évek óta, hogy a két évvel ezelőtti olajcseréje óta összesen 600 kilométert mentem vele, különben meg egy olvasónk garázsában szomorkodott Pécelen, mert ott kaptam egy grátisz helyet. Hogy akkor miért tartogattam eddig? Egyrészt én is láttam az ártrendeket és kísérletezési kedvből addig meg akartam tartani, amíg az értéke el nem ér valami látható szintet, mondjuk egy, másfél milliót. Másrészt minden alkalommal, amikor beleültem, a vér úgy elkezdett zubogni minden testrészemben, amiről teljesen elfelejtettem, hogy autó tudhat így bármit is zubogtatni. Minden újabb beleülés után eldöntöttem: nem, ezt a kapszulányi drogot még tartogatom magamnak.
De beláttam, ennyi autó sok, gondnak is sok, a 33-asra meg nem gerincvelőből vágytam, hanem szerzett örömként. Nagy levegőt vettem, kilakatoltattam, ami vészes volt rajta, meghirdettem, 750-ért elment két nap alatt. Ha azt mondom, hogy 192-ért vettem, mindenki veregetni kezdi a vállamat (vagy lenepperez a hátam mögött), hogy milyen ügyes voltam. Ha hozzáveszem, hogy egyszer a komplett hátulját, egyszer meg a teljes jobb oldalát kilakatoltattam, vettem bele egy eredeti belsőt, amit még szépre ki is kárpitoztattam az eredeti anyagaival, hogy részleges felújítást kapott a futómű, a motorral is műveltem ezt-azt, nem beszélve a legalább egy százast felemésztő eredeti alufelnikről, az új kipufogóról és egyebekről, akkor már nem olyan rózsás a kép. Közel egymillióban volt, átírás, üzemanyagok nélkül, ehhez mentem vele alig több mint 5000 kilométert. Így már nem olyan vagány, de jó helyre megy, ennek örülök.
Ez az Alfa sokkal többet tett annál, hogy számolgassam, mennyibe került. Visszanyitotta a szememet a zajos, gyors, izgalmas régi olasz autókra. Körülbelül olyan volt a hatás, mint amikor az ember az első meleg tavaszi napon kitárja az ablakot, és a téli, kicsit bepállott szobaszag helyére betódul a nap forrósága és a tavaszi föld illata. Meg persze néhány poloska és darázs is, ezt sose lehet elkerülni tavaszi szellőztetésnél, már ha az ember marad az olaszautós hasonlatnál. Nem akarom azt állítani, hogy a 33-as valami csodálatosan jó kocsi, hazudik, aki azt mondja, hogy ezek a régi olaszok problémamentesek, mert nem azok, hiszen helyenként borzasztóan, riasztóan silányak és elnagyoltak. De azért tudnak tartósan működni, emellett pedig borzasztó sok örömet hoznak az embernek.
Sok-sok dízel-Mercedesszel és épp csak kicsit virgoncabb, benzines Mercedesszel, illetve autónak csak marginálisan nevezhető, csigalassú Autobianchival eltöltött évek után ezzel az Alfával visszakaptam a húszéves énemet. Száguldottam, verejtékezve figyeltem a traffipaxokat, bőgettem a motort, a kanyarokban önfeledten sikoltoztam, a családom pedig elfehéredett arccal kapaszkodott az életéért. Imádtam, valamiért a család is szerette, pedig a nyekergésekből, ajtócsukódásból, a folyton leeső kalaptartóból állandóan éreztem, éreztük, mekkora rakás szemét a szerencsétlen. De egy nagyon rafinált, jó szemét volt.
Ez az autó tette lehetővé, hogy legyen pénzem és legyen merszem megvenni az első Ducatimat, ami már nem az ablakot nyitotta ki a tavaszi mezőre, hanem beleültetett egyenesen annak a közepébe. Az életem minőségibb hely lett attól, hogy a 33-as átkattintott benne egy fontos kapcsolót, s egy csomó barátomat is behozta az Alfa-érdeklődők, sőt, -tulajok sorába. A 33-astól kezdve elmúlt a kispolgárságom, megint mertem szart venni, amiről tudtam, hogy esetleg jó lesz. És a szerencse a keblére ölelt, mert minden olasz jármű, amit azóta vettem – a Cagiva, az Alfa Bertone, a Giulia – istenien imádnivaló. Még a Katira is átszállt egy adag a 33-as hozta szerencséből, mert az ő 500-as Fiatja is kivételesen ügyes, s a Ducatija is élvezetes, erre a szezonra pedig már jó is lesz, mert már a lábtartó-konzol is megérkezett hozzá.
Tomi jött, alku nélkül letette a kocsiért a kért pénzt, s egy este elvitte. Én addigra beállítottam neki a jobb hátsó ajtót, feltöltöttem az ablakmosót (nini, ez is működik?), összeszedtem a téli kerekeket meg még két gumit, ami volt hozzá, a komplett befecskendezőrendszert, amit vettem mellé, az olvasómtól kapott, ép ereszdíszlécet, ami a rajta levő törött helyett lesz, betettem végre a másik olvasómtól kapott, jó szellőzőrostélyt (nini, végre forgatható!), betettem a csomagtartóba a Tóth Zolitól kapott, vadonatúj Blau hangszórókat, feltettem a ragasztómentes, de újabb fajta 33-asba való kormánykereket, minden egyéb csetreszt felkutattam, s beszórtam. Csak a Moto-Lita kormányt tartottam meg, mert akárhány átalakítót készíttettem és vettem, mégse lehetett feltenni. Ha meg így alakult, hogy nem akarja, akkor viszont ki szeretném próbálni a Bertonén, mert a Moto-Lita nekem óriási szentség...
Hogy valójában mennyire volt pocsék? Ez az autó soha nem adta a jelét, hogy el akarna romolni, bár ötezer-párszáz kilométer nem valami nagy merítés, ez tény. Mindig indult, mindig jó volt az olajnyomása, nem melegítette a vizét, működtek a lámpái (bár pont amikor eltávozott tőlem, a két jobb hátsó helyzetjelző izzó közül az egyik kiégett), nem adott gyanús hangokat a vásárláskor már meglevőkön túl. Hihetetlen, de jó és megbízható volt végig. Emlékszem, három és fél évvel ezelőtt, amikor hoztam el Balatonról, mennyire félve néztem, ahogy a lámpa felkapcsolására tízfoknyit odébb ugrik a hőmérő mutatója, hogy az indexre még tovább ugrál, hogy milyen lassan alszanak el a kontroll-lámpák. Hogy én mennyit szaglásztam eleinte a motorteret és húzogattam kifelé az olajpálcát... Feleslegesen, mert nem volt baja. Annyira szerettem, hogy még videót is készítettem a búcsúról, pedig ilyet nemigen szoktam. Béna, mert ahogy kiálltam vele a garázsból reggel, csak a mobilomat előkapva csináltam, de legalább megmarad valami belőle a Balogh Bencétől kapott Alfa 33-as modellen kívül is.
Egyáltalán nem aggódtam az eladás estéjén sem, hogy Tomi hazaér-e vele, csak mostanában írtam neki, kíváncsiságból, hogy mennyire tetszik. Nos, nála tényleg nem telnek eseménytelenül a napok. Már feltúrta a netet, talált új ablakemelő-motorokat, hátsó lökhárítót (tényleg hiányzott belőle egy kis karéj), ajtószigeteléseket... és valószínűleg bekapott közben egy traffipaxot. Life as usual. Imádja ő is. A 33-as aranyos dolog, az ember olyan izé..., boldog lesz tőle, pedig pocsékul esik benne az ülés.
Nálam meg ezzel eljött a váltás ideje – a Giulia közben megjárta az üreg- és alvázvédelmet, fent van rajta a kartervédő, s mindjárt megy vizsgázni. Talán a Parkoló Parádéra már ki is jön a saját lábán, magyar autóként. Én örülnék neki a legjobban, ha látnátok.
