Nem gáz, ha beszakad a jég, az autó lassan süllyed

2020.03.27. 18:03
11 hozzászólás

Legutóbb ott hagytuk abba, hogy felzúgott az Airbus helikopter hajtóműve, jött a jellegzetes rotorhang, aztán felemelkedtünk. Ha pedig az érdekel, minek jöttünk ide, azt itt találod.

Helikopterrel repülni szokatlan élmény, hiszen a bódé is sokkal kisebb, mint az utasszállító gépeken, meg nem tartozik haladási élmény a felszálláshoz. Egy merev szárnyú gép nekirugaszkodik, gyorsul, majd szép lassan leküzdi a gravitációt. Ezzel szemben a helikopter csak hangosodik, hangosodik, aztán egyszer csak a levegőben van. A Bajkál tó felett repülni hasonló érzés, mint amikor az ember először jár az Alpokban, én legalábbis azt gondoltam a 3-4000 méteres hegyek között, hogy mennyire apró vagyok.

A Bajkál tó hatalmas, a vízfelület akkora, mint Belgium, de ha most hirtelen nincs a kezünkben egy Belgium összehasonlításképp, akkor mindennél többet mond, hogy a bolygó édesvízkészletének ötöde itt lötybölődik. Helikopterrel repülni felette pont sokkal valószerűtlenebb, mintha szárazföld lenne alattunk. Egyrészt sok ezer négyzetkilométeren át sima, a legmagasabb akadály egy méter magas jéglemez, másrészt pedig az egybefüggő havas tájat sok helyen vészjóslóan türkizkék jéghártya töri meg.

Az egészben az a legmegdöbbentőbb, amikor a távolban feltűnik egy hangyányi pötty, és közelebb érve kiderül, hogy az egy ember, aki sétál a végtelen jégmezőn. Erős az ökoturizmus, ki gyalog, ki sífutóléccel, ki pedig bringával túrázik a tó jegén. Azt, hogy az ember most valami komolyabb helyen van, mindenképp megerősíti a tény, hogy a tó átlagos mélysége 750 méter, a legnagyobb 1600, ugyanazzal a tengeralattjáróval merülték meg, mint amivel a Titanic roncsát is.

Ki kell használni, amíg lehet, ugyanis a klímaváltozás ezt a környéket sem kíméli, az utazás előtti napokban érkeztek a hírek, hogy az ilyenkorra 50 centinél is vastagabb jégréteg bizonyos helyeken csak kettő. És mi erre fogunk ráhajtani a kéttonnás dugongokkal. A pilótánk szerint nem kell aggódni, ahol mi fogunk menni, a jég alkalmas a közlekedésre, hiszen a helyiek is arra járnak hetek óta. Egyre kell figyelni, nincs korlátlan teligázas elkószálás, mert amikor a jég hízik, helyenként feltorlódik, és hatalmas, tüskés-lemezes mezők jönnek létre fél-egy méter magas akadályokkal, abba meg nem egészséges belecsattanni.

Hol 30, hol 150 méter magasan repültünk, valamivel 100 km/óra feletti tempóval, így a közúton 2,5 órás út alig egy óra volt. A gép talpa Maloje More mellett ért jeget, ez a falu ahhoz a szoroshoz épült, ami összeköti a hatalmas Olkhon szigetet a szárazfölddel, bár így a jeges időszakban ez a szerepe enyhén okafogyott. Tényleg nem laknak itt sokan, a népesség jelentős részét teszik ki az itt megszálló turisták, hiszen innen indul az egyik fő közlekedési útvonal a jégen. Nem kell komoly dolgot elképzelni, ez nagyjából kétszer két letúrt sáv, póznákkal határolva. Nagyjából a pózna az egyetlen dolog, ami megkülönbözteti a rengeteg kisebb, szintén a jégen futó nem hivatalos nyomtól. Biztosítottak róla, hogy a beszakadástól nem kell félni, az autó nem egyik pillanatról a másikra esik át a jégen, a folyamat lassú, simán ki lehet mászni. Köszi!

Kizárólag a szöges gumi játszik, hiába összkerekes autókkal megyünk. Minden újságírócsoport azt az autót kapja, amelyik a saját piacán jelen van, így csak vágyakozva néztük az LX 570-et. Ez egy Land Crusier J200, olyannyira szétpimpelve, hogy most Lexusnak hívják. Igaz, alvázas dugong, benne egy 5,7 literes V8, 360 lóerővel és 560 Nm nyomatékkal. Pár éve mentem egy ilyennel, talán Los Angelesben, egészen elképesztően krémes élmény, csak az fura, hogy a hátsó fotelekben terpeszkedve egy kicsit mindig magasabban van az ember térde a megszokottnál, ez a létraváz miatt magasabb padlólemeznek tudható be. Sajnos megoldhatatlan logisztikai problémát okozott, hogy a magyar csapat beleüljön egy körre, így maradt az RX450h L.

Ezt az autót ismerjük jó ideje, én voltam a bemutatóján, Dávid pedig tesztet is írt róla. A 3,5 literes V6-os benzinmotor a két villanymotorral kiegészítve 313 lóerőt rak össze. Az autó 2,2 tonna, de egész jól mozog, és ugyan a bégetés megmaradt, de azért mégis jobb egy V6-os benzinmotor bégetését hallgatni. Ez most egy frissített változat, valamivel okosabb, immáron érintéssel is vezérelhető kijelzővel, meg pár apróbb külső változtatással. 

Hiába az erő, nem lesz belőle szakaszgyőztes az Ezer tó ralin, a rendezvény kedvéért túrt pályán reménytelen iszapbirkózás volt vele keresztbe autózni. Annyira semlegesre hangolták a hajtást és a futóművet, hogy vagy nyílegyenesen ment kitekert kormánnyal, vagy elfordult csúszás nélkül. Némi táncba a belengetős-fékbenyúlós módszerrel lehetett bevinni, de mivel a hátsó hajtásról csak a villanymotor gondoskodik, nincs elég kraft, hogy tartsa a szöget, hiába kapcsoltunk ki minden segédletet.

Ami viszont azt is jelenti, hogy a megszokott anyukaüzemben semmi váratlant nem csinál majd, csak békésen megy, ahogy elvárják tőle. Volt kint két LC500 is, a nagy, V8-as űrhajókupé, ami a kedvencem a kategóriában, viszont ezekkel nem lehetett menni, amit a nap tragédiájának éltünk meg. Valószínűleg a korábbi turnus újságírói még hajthatták őket, de a törött lökhárítókból és küszöbökből ítélve nem ez volt az év ötlete a Toyota részéről.

Ezzel együtt persze jégen autózni mindig jó, volt egy három focipályányi letakarított jégdarab, ott hatalmasat lehetett veretni. A jeges csúszkálás után nekivágtunk a szibériai vadonnak, ami még lapáttal rátett az isten háta mögött kettővel érzésre. Egyszerre szép, és vészjósló táj, az ember érzi, hogy itt nagyon nem kell elakadni, mert a következő város mondjuk gyalog hat óra. Az erdőben meglepően komoly terepre vittek minket, az alig pár száz kilométert futott, Vlagyivosztokból frissen ideszállított autók fel-felhasaltak, ropogott a műanyag, de becsületükre legyen mondva, mindegyik anyukaterepjáró megoldotta az UAZ-ok által kijárt utat.

Jól összerakott autók ezek, hiába a terepezés, meg az egyenetlen jégen száguldozás, odabent sem zörgés, sem más nyoma nem volt a kínzásnak, egykedvű némasággal verettünk át mindenen. Az ebédet viszont nem aprózták el, tradicionális burját étkezést szerveztek, meglehetősen exkluzív helyen. A tó legmélyebb pontja 1642 méter, ide állították fel az ebédlőasztalokat, és hogy a -10 fokban ne gebedjünk meg, jégszobrászok burját törzsi mintákkal díszített falakat húztak fel. A burjátok a helyi, mongol gyökerű őslakosok, közel félmillióan élnek a régióban. A hagyományos burját ebéd állítólag 5000 kalória, hogy ebből mi igaz, nem tudom, de ha Norbi már a látványtól eret vágott volna. Amúgy a sült káposzta kaviárral kifejezetten finom, a tudat meg, hogy az Eiffel-torony ötször alánk férne, hozzáad az élményhez.

A túra következő állomása a Shamanka szikla volt, ha valaki beüti a Google-ba, hogy Baikal, akkor valószínűleg ezt a képed dobja fel elsőként a kereső. A helyi lakosok buddhisták és sámánisták, a sámánista vallás harminc legfontosabb szelleme él a sziklában. Monumentális látvány, csak pont nem látszik alatta az elképesztően áttetsző jég, hiszen takarja a hó. Az érkezésünk után két suhanc tűnt fel egy Zsigulival, és elkezdtek hevesen driftelni a kelet-európai újságírók legnagyobb örömére. A szemre vagy 15 éves srác olyan lelkesen rúgta, bekéredzkedtem kicsit a hátsó ülésre. A rozsda nyomokban még autót is tartalmazott, ám minden anyaghiány ellenére (vagy pont azért) elég lelkesen ment keresztbe.

A srác meg akarta mutatni, hogy mennyire tud, ezért a fotózás kedvéért a szikla elé felállított Lexusokat akarta körbedriftelni. Egész jól is ment a mutatvány, ám egy váratlan terhelésváltás miatt majdnem belecsapódtunk a szent sziklába. Utána inkább kiszálltam, és Kolja Block is egy kicsit távolabb hevítette tovább a Zsigulit. A Shamanka szikla feletti részen zártuk a napot, innen néztük meg a naplementét, ami tipikusan az a látvány, ami egy életre az emberrel marad.

Másnap ért véget a program, csak a hagyományos tavi közlekedési eszközök próbája volt hátra. Az egyik a légpárnás, ez Vlagyivosztokban készül, akárcsak az UAZ. És elég sok mindent jön az UAZ-ból, többek közt a motor, egy halom kezelőszerv, és meg mernék esküdni, hogy az ablakok is. Azért fontos a légpárnás, mert akkor is működik, amikor a hajó már nem tud mozogni a jég miatt, de még az autó sem tud rámenni, mert ahhoz még vékony.

A légpárnás viszont mindenen átlebeg, csak más tempóval. Havon a hetven esik jól neki, pici hátszélben, sima jégen viszont akár a 120 is meglehet neki, csak kapja meg azt a cirka 30 liter benzint óránként. Szép, könnyen értelmezhető szerkezet: motor, mögötte egy kuplung, onnan egy kardán hajt egy szíjtárcsára, azon a bordás szíj, ami megforgatja a propellert, a másik két lehajtás az szoknya felfújásáért, vagyis az emelésért felel. Bent ugyanez, a kormányoszlop egy csigában végződik, a csigán átfut egy bovden, ami a vezérsíkokat dirigálja. Öt millió rubel, azaz valamivel több mint 20 millió forint, vélhetően ezen a környéken mindennél jobban megéri.

Ugyanilyen hatékony a kutyaszán, szeretni való huskykkal. Minket most szórakoztatási jelleggel 15-ös tempóval húzgáltak, de megfelelően edzett kutyákkal, és jó ütemben beiktatott pihenőkkel egy nap 110 kilométert is képesek megtenni. A mi demónkhoz szukákat hoztak, mert állítólag lényegesen intelligensebbek, mint a kanok, de miután sakkozni nem volt alkalom, inkább arra gondolok, hogy szófogadóbbak. Meglátogattunk még egy sztupát, azaz buddhista kegyhelyet, ennek se bejárata, se termei, kegytárgyakat, rengeteg könyvet, és a hét kontinens földmintáit tartják benne. Három kört kell sétálni körülötte, egyet a megbocsátásért, egyet a háláért, egyet pedig a vágyak teljesüléséért.

Mielőtt hazamegyünk, meg kell említeni a Trekolt, óvónkat és védelmezőnket. Ez egy sarkköri körülményekre tervezett terepjáró, vagyis úgy néz ki, mintha legyártottak volna egy autót egy gyerekrajz alapján. A hatalmas kerekek azért kellenek, hogy fent maradjon a víz felszínén, a beszakadna alatta a jég, meg így minimális a talajnyomása, amúgy egy 2,5 literes Hyundai dízel hajtja, 80 végtelenül megbízható lóerővel. A vezesses kolléga utazott benne, azt mondta, borzasztó, hatvanas tempónál már nagyon szét akart esni, komfort még annyi sincs benne, ami egy munkagépben minimálisan indokolt lenne. Zárásnak a Trekol árnyékában toltunk egy Bajkál csókot, azaz a jégbe fúrt lyukból egy szívószálon megittunk egy deci vállalhatatlan égetett szeszt, aztán sofőrrel elindultunk Irkutszk felé.

Hat Oroszországban töltött nap után hasonlóan vagyok, mint az Egyesült Államokkal. Sokan vágynak ide a városok miatt, és persze, Moszkva érdekes, ha az ember először jár ott, de a természet az, amit igazán érdemes megnézni. A Bajkál tó a legtisztább a világon, a látótávolság víz alatt 40 méter, aki már valaha nézett víz alá búvármaszkon át az tudja, ez rengeteg. Magam részéről vagy a bringámat vagy a sífutó lécemet hoznám, aztán megkerülném az Olkhon szigetet, tudják, ez a Balaton méretű földdarab a tóban. Utána pár hetet bóklásznék a szibériai vadonban, esetleg keresnék valamilyen hidegháborús mementót. Zord környék, de csodálatos, és ahogy a világ most áll, úgy tűnik, az utazósdit sikerült nívósan zárni.

Az orosz túra első részét ezen a linken olvashatjátok.

A másodikat pedig ezen.