Ha van olyan sztorizós kör, amiből szívesen maradok ki, az az autótöréses. A környezetemben minden autós ember, legyen újságíró, szerelő, fejlesztő, mindenki tört már autót, de legalábbis támasztott már le árokba. Nekem a saját autómmal is csak egy esős megforgás jutott, tesztautóval meg csak egy karc. Mondjuk attól a karctól úgy egyben volt a gyomrom, hogy egy hétig nem aludtam.
2017 január 1-én indult a teljes állású jogviszonyom a Totalcarnál, valamilyen fura véletlen folytán a 26. születésnapomon. Előtte is került hozzám ilyen-olyan tesztautó, de utána kezdtem tényleg sok autót végigülni. A tesztautó eleinte fura érzés, főleg mert minden olyan... hogy is mondjam, nagy. Az én autós ébredésemben a legfiatalabb autó is 10 éves, használt darab volt, márpedig egy ilyen után beleülni egy új tesztautóba elég meghökkentő, főleg a méretek miatt. Az autók pár generációváltás alatt hatalmasat nőttek, vastag oszlopok vannak, távoli sarkokba helyezett kerekek... Szóval figyelni kell.
Egész ügyesen ellavíroztam az első néhány tesztautóval, se karc, se padkázás, valahogy sikerült magamra erőltetni a folyamatos figyelmet. Aztán felvillant a naptárban a Mercedes AMG GT C Roadster, azaz az alukasznis, V8-as, biturbó roadster. Öreg Mercikben nőttem fel, mindig közel állt hozzám a márka, ráadásul akkor már az MX-5-tel jártam, ami szintén roadster, hát nyilván kompetensnek éreztem magam a témában, lecsaptam az autóra.
Ráadásul akkor keresett meg egy kedves olvasó, hogy van egy Cobrája, ami ugye a Merci filozófiája, csak úgy 60 évvel korábban. Jó kis tartalom lesz ebből, gondoltam, két ennyire extrém és különleges autóval nem lehet mellényúlni. Eljött a dátum, elmentem az autóért, hírszerkesztőnk, Assur vitt át egy hibrid Yarissal, kicsit előre is vezekelve a hedonizmusból. Máig emlékszem, hogy a Merci garázsmestere mennyire szenvtelenül adta át az autót, mintha egy ezres Corsa lett volna, csak annyit tett hozzá, vigyázzak az elejére, mert alacsony. Meg gumi mintamélységet fognak mérni, szóval ne radírozzuk le.
Elgondolkoztam rajta, hogy az összes 26 évemmel úgy nézek ki, mint aki ilyet szokott volna csinálni? Beültem, kihajtottam a telepről, aztán a Flórián térig izzadtam egy litert. Kilométerenként. Az első 67 milliós autó mindenképp emlékezetes, felkanyarodni az Árpád hídra és átgurulni rajta a rettegés és a boldogság egy különös, de nagyon meghatározó élménye. 560 lóerő, 700 newtonméter, ez már ébreszt olyan tiszteletet az emberben, mintha egy kibiztosított pump shotgunnal sétálgatna. Mondjuk utóbbitól kevesebben halnak meg, ha bénázok.
Átmennydörögtem a hídon, lefordultam az irodához, és próbáltam szoktatni magam a gondolathoz, hogy több pénz vesz körül, mint amit életemben összesen láttam eddig. 26 évesen. Kellett ez nekem? És ahogy közeledtem a parkolóház felé, egyre hangosabban visszhangzott ez a kérdés. Persze ez a parkolóház is csak olyan, mint a többi, vagyis a tervezésénél nem vették figyelembe, hogy egyszer majd autókkal fogják használni, ezért nyomasztóan szűk, a legváratlanabb helyeken elhelyezett, éles padkákkal.
Az MX-5-tel persze rendszeresen Pikes Peaknek néztem a felhajtót, esős időben mindig finoman driftelve kanyarodtam rá a rámpákra. Mivel Mazdából a Merci akkori árán számolva 90 darabot tudtam volna venni, elhatároztam, nem aznap döntök csúcsot a Flórián téri felfutón. Óvatosan felívelkedtem, még az alsó rámpán sem súrolt a szplitter, pedig ott már Swift is ért le, minden emeletet gyalogtempóban, hevesen röfögtetett V8-cal aláfestve küzdöttem le. Megfordult a fejemben, hogy a negyediken rakom le az autót, de akartam egy frankó képet a vállalati Instára, és mivel a fényképezés egyik alapkövetelménye a fény, ezért a tető mellett döntöttem. A hónap legrosszabb döntése volt.
Az utolsó felhajtó ív külső padkája magasabb és a parkolók miatt közel sem lehet elég nagy ívben ráfordulni. Persze ez mind csak mosakodás, előtte is meg azóta is ezer autóval lehoztam hiba nélkül, de a Mercivel benéztem és a lökhárító jobb alsó sarkát felakasztottam a padkára. Ez még nem lett volna akkora gond, de volt egy acél esővető lemez is azon a 20 centis szakaszon, ahol megtaláltam a betont, ez pedig szépen felkarcolta a fóliázott műanyagelemet. Meghallani azt a hangot, és érezni, ahogy a kasznin végigfut a rezgés, olyan volt, mintha a testem a lökhárító és az acéllemez között lenne. Egyedül voltam, én vezettem, a padka sem jött közelebb tegnap óta, így le kellett nyelni, elbasztam.
Az első hívás Papp Tibinek ment, később ő értesítette az importőrt, de a sokk hatására az eseményláncolatból csak foltok vannak meg. Az sem segített, hogy az irodában mindenki elmesélte a saját autótörős történetét, mert tudtam, hogy itt most egy nagyon drága lökhárítóról beszélünk. Mint utóbb kiderült, nem csak a külsérelmi nyomokat kellett eltüntetni, de belül is sérült alkatrész, vélhetően egy hűtőkonzol. Mint utóbb kiderült, nagyjából 500 ezer forintnyi kár keletkezett.
Természetesen az autó casco-s volt, és önrészt sem kellett fizetnem, de ettől függetlenül az elkövetkező pár hét folyamatos gyomorgörccsel telt, hogy mikor szól bele a telefonba az élére vasalt német hang, hogy Herr Sturcz, akkor mennénk a veséjéért. És nem is ez bántott igazán, hanem hogy ennyire szánalmas módon tettem kárt egy ennyire fantasztikus dologban, a saját nyomasztó amatőrségem dühített. A hegyi bringámra rakott friss karctól is napokig lelki beteg tudok lenni, ez meg egy másik liga, nagyon rossz érzés volt. Ja, amúgy a fotó a tetőn elég állatul sikerült:
Utána már nem voltak nagy baleseteim, mindössze két oldalsó tükör bánta a munkámat. Az egyik egy Mazda 2-es volt, a másik egy Vitara, mindkettővel ugyanott, ugyanazt a hibát követtem el. Egyik forgalmazó sem várja el, hogy udvarban tartsuk a tesztautót, de mindig úgy éreztem biztonságosnak, ha beállok. Az utolsó albérletem kapuja nem volt túl széles, pár autó tényleg csak zsírozva fért be, külső segítséggel. Mind a két fent említett tükör egy hónapon belül sikerült, mentségemre legyen mondva, a munka mellett írtam a diplomamunkámat, olyan időszak volt ez, ahol egy nap 24 órából meg egy éjszakából állt. Álmos voltam, elbambultam, kitolatás közben levertem, szerencsére mindkét esetben csak vissza kellett pattintani a műanyagokat.
Nem vagyok babonás ember, de most, hogy ezt leírtam, inkább lekopogom, és bízom benne, hogy sosem lesz komolyabb. Érdekes módon amúgy nem is az importőri tesztautók a legrosszabbak féltés szempontjából, hanem a használttesztre kölcsönkapott autók, hiszen azok egy konkrét ember szerelmének tárgyát képezik. Az Audi Q7 V12 TDI – Volkswagen Touareg V10 TDI videónál is többen kérdezték, hogy miért nem volt gyorsulás, miért nem rúgtuk meg rendesen az autókat, és hát pont emiatt. Mind a kettő öregedő, erősen túlmotorizált autó volt, a V10 esetében híresen törékeny hajtással. Mit tennének, ha a Touareg középső diffije önök alatt fogazna le?
