Embernek maradni a pokolban

Mindig távol állt tőlem a háború, vagyis ez így nem igaz, éltetni nem tudtam a háborút, az okai, a következményei, az életünkre gyakorolt hatása, az mindig foglalkoztatott. Sokáig gondolkodtam, mi vonzó a történelemben, aztán rájöttem, hogy nem az évszámok, nem az események, és nem is az összefüggések, hanem az egyén az, ami igazán fontos. Szeretnénk a háborút fekete-fehérnek látni, de a katonák saját történetei mutatják meg, mennyivel többről van szó erkölcsi értelemben.

A háborút elképzelni nehéz úgy, hogy az ember még csak a közelébe sem került háborús övezetnek, de szeretném azt gondolni, hogy a legtöbb katona nem meggyőződésből harcol. Nagyon erős kép Remarque első világháborús Nyugaton a helyzet változatlanjában, amikor a főhős, Paul egy tüzérségi támadás alatt pár órát együtt tölt egy bombatölcsérben egy haldokló francia katonával, és szép lassan rájön, hogy ő is csak egy ember. Még abszurdabb a helyzet, ha az olvasó belegondol, hogy a német főhős azért harcol egy francia ellen, mert egy szerb lelőtt egy osztrákot Boszniában.

Persze sok olyan történet ismert, amiben a katona felismeri, hogy az ellensége pont ugyanolyan akarata ellenére odaküldött szerencsétlen nyomorult, mint ő maga. Az 1914-es karácsonyi fegyverszünet, amikor brit, francia és német katonák lövészárkaikból kimászva, közösen ünnepelték a karácsonyt a senki földjén, hosszú ideig az emberség utolsó felvillanása volt a Nagy háború brutalitásában. Hasonló pillanat lehetett, amikor 1944 karácsonyán, az Ardenneki offenzíva alatt egy német nő, Elisabeth Vincken a hegyekben eltévedt amerikai és német katonákat látott vendégül az ünnepi vacsorára – a fegyvereket szigorúan az ajtó előtt hagyva.

Franz Stigler és Charlie Brown találkozásának története sem szól másról, mint az emberség felülemelkedéséről. Stigler német vadászrepülő pilóta volt, az amerikai Brown pedig bombázóval repült, sejthető, hogy nem egy baráti sörözésre mentek Brémába 1943 december 20-án. A 379. bombázó hadosztály célja egy olyan gyáregység volt, ahol Focke-Wulf 190-es vadászgépeket szereltek össze a német hadsereg számára. A német hadvezetés természetesen tudatában volt a gyár jelentőségének, ezért 250 légvédelmi ágyúval védte azt. Egy ilyen ágyú tapasztalt személyzettel percenként akár 20 lövést is képes volt leadni, felszorozva az ágyúk számával, ez már apokaliptikus tűzerő.

Viszont az angliai bázisról induló amerikaiakat sem kellett félteni. Brown és személyzete egy B-17-essel indult a küldetésre, és bár az amerikai járműipar eleve erős neveket tud adni (Challenger, Boss, Hellcat), a Flying Fortress (repülő erőd) olyan jelző, amit kimondva az ember növeszt három friss mellszőrt. Az 1938-ban hadrendbe állított bombázó három tonnányi robbanóanyagot volt képes célba juttatni, 11 ezer méteres magasságban, hála a négy, egyenként 1200 lóerős Wright motornak. A Flying Fortress név mégsem ezért, hanem a 11 darab (a későbbi, G alváltozatban már 13) 12,7 mm-es Browning géppuska miatt ragadt rá.

Bár még P-47 Thunderbolt kísérőket is kaptak, a bombázók személyzete közel sem volt könnyű helyzetben, egyrészt a repülési magasságukban a levegő hőmérséklete a -60 fokot is elérhette, és az ellenséges elfogó vadászokkal is számolni kellett. Brown alhadnagy és kilencfős személyzete a Ye olde pub (Az öreg csehó) becenevű B-17-essel indult útnak az angliai támaszpontról, és december 20-án, 11:30-kor érte el Brémát. A fogadtatás koránt sem volt kedves, a bombázókat folyamatos pergőtűz várta. A gépeknek ilyen küldetésekben úgynevezett combat box alakzatban kellett repülniük, azaz a lehető legkisebb, még biztonságos távolságot tartva egymáshoz képest, így lehetett a hatékony a védekezés.

Brown a Ye olde pubbal az alakzat szélén repült, ezt a részt különösen szerette célba venni a légvédelem. Még a bombák kioldása előtt felrobbant egy lövedék közvetlenül Brownék B-17-ese előtt, a srapnelek betörték a szélvédőt, és a -60 fokos levegő elárasztotta a gépet. Ha nem lett volna elég bajuk, a kettes és négyes motor is találatot kapott, viszont a négyes nem leállt, hanem olyannyira felpörgött, hogy alig lehetett egyenesben tartani a gépet, ezek után a szárnyat átszakító lövedék már nem is tűnt akkor problémának. Nem sokkal, miután a géptörzset is eltalálták, megérkezett a parancs a bombák kioldására, ezt Robert Andrews bombázótiszt végre is hajtotta.

Miután a B-17-es megszabadult közel három tonnától, még mindig nem lélegezhetett fel a legénység. A hadosztály több gépe komoly sérülésekkel indult vissza a bázisra, ám a német légierő Focke-Wulf 190-esekkel, és Messerschmitt Bf 109-esekkel kezdte üldözni a megmaradt bombázókat. A Ye olde pub törzsét szinte kettéfűrészelte egy 20 mm-es géppuskasorozat, és bár a faroklövész, Hugh Eckenrode őrmester sikeresen visszaverte egy FW 190-es támadását, a gépen átsüvítő -60 fokos szél miatt megszorultak a Browningok, így a B-17-es harcképtelenné vált.

Eckenrode a következő támadás alatt halálos sérülést szenvedett, és a pilóta, Brown oxigéntartályát is kilőtték, emiatt elkábult, így a gép veszíteni kezdett a magasságából. A pilóta csak pár száz méterrel Oldenburg felett tért magához, és a komolyan sérült gép felett éppen csak sikerült visszaszerezni az irányítást. Brown később, a visszaemlékezéseiben arról ír, hogy a legénység még élő tagjai sérülten, félig kábán próbáltak életben maradni, miközben a gépet valódi kihívás volt a levegőben tartani. Két motor leállt, az egyik hátsó vezérsík leszakadt, ilyen körülmények között már maga a repülés is csodának számított.

A Ye olde pub legénységének egyetlen reménye az volt, ha átjutnak az Atlanti falon, és annak a tüzérségén. Miközben a célja felé bukdácsolt, Brown felfedezett egy Messerschmitt Bf 109-est a szárny mellett. Legnagyobb meglepetésére a gép nem akart támadni, a pilótája inkább szemlélődött. A Bf 109 a a német légierő, és talán az egész háború egyik legjobb vadászgépe volt. Olyan újításokat vezettek be rajta, mint a behúzható futómű, a zárt kabin, és a teljesen fém vázszerkezet. A Daimler-Benz-féle DB 605 motor 35,7 literes volt, kompresszorral megtámogatva 1800 lóerőt tudott, igaz ez függött az üzemanyag típusától is.

A Brownékat kísérő Messerschmitt egy Bf 109 G volt, az egyik utolsó, legfejlettebb alváltozat. Ebben már két, 13 mm-es gépfegyver, és egy, a légcsavar tengelyén keresztül tüzelő 30 mm-es gépágyú kapott helyet, vagyis még egy sértetlen állapotú B-17-est is le tudott volna szedni, nem hogy azt a repülő roncsot, amivé a Ye olde pub addigra vált. De a fegyverek hallgattak.

A Bf 109-cel az akkor 28 éves Franz Stigler repült, akinek már csak egy gépet kellett volna kilőnie, hogy megkapja a Vaskereszt Lovagkeresztje kitüntetést. Felfoghatatlan súlyú erkölcsi dilemma lehetett ez, mert bár a későbbi interjúkban Stigler elmondta, hogy bár messze nem szimpatizált a náci rezsimmel, de katona volt. Tudta, jól hogy minden röpképes bombázópilóta súlyos károkat okoz az országának,  ráadásul függelemsértésért gondolkodás nélkül végeztek volna ki. Viszont Stigler korábbi parancsnoka és kiképzője Gustav Rödel ezredes volt, aki pályája során 980 küldetésben vett részt, és 98 légi csatából került ki győztesen. Régi vágású ász volt, olyan katona, aki bár ideológiák szolgálatában állt, de a saját elvei szerint élt.

Stigler később így emlékezett vissza Rödel szavaira:

Nem skalpokat jegyzünk, hanem győzelmeket. (...) Nem embert ölünk, hanem gépet teszünk harcképtelenné. (...) Ha csak egyszer is meglátom, hogy egy ejtőernyőst lelősz, én magam lőlek le! Nem az ellenség, hanem magad miatt kell követni a háború játékszabályait. Azért tartod be a szabályokat, hogy megőrizd az emberségedet.

A két gép repült az óceán felé, abban a drámaian egyértelmű, mégis megoldhatatlannak tűnő helyzetben. Brown alig 22 évesen, apja gazdaságából került a frontra, Stigler a háború előtt utasszállító gépeken volt pilóta. Nem ismerték egymást, ha nem tör ki a háború, valószínűleg sosem keresztezik egymás útját. És abban a helyzetben valószínűleg ez számított, nem a náci ideológia állt szemben kapitalizmussal, nem egy amerikai pilóta egy némettel. Ott és akkor csak két ember voltak, akiket rengeteg szerencsétlen véletlen sodort egymás mellé, rossz időben, még rosszabb helyen.

Stigler olyan közel ment a B-17-eshez, hogy a két pilóta tisztán látta egymás arcát, majd intett Brownnak, hogy szálljon le. Brown ezt megtagadta, ám a Messerschmitt sem támadni, sem távolodni nem akart. Stigler később azt mondta, nem érti, hogy volt képes a Ye olde pub egyáltalán a levegőben maradni, a gép annyira rossz állapotban volt, hogy pont olyan lett volna megtámadni, mint egy tehetetlen ejtőernyősre tüzelni. Így Stigler a B-17-es mellett maradt, egészen addig, amíg át nem kísérte az Atlanti falon, és Brownék a semleges Svédország felé vették az irányt. Amikor az óceán fölé értek Stigler szalutált a Brownnak, megbillentette a szárnyát, majd leborított és visszatért a bázisára. Brown végül sikeres kényszerleszállást hajtott végre Angliában, az utolsó szakaszon mindössze 80 méter magasan repülve.

Stigler senkinek nem mesélt a találkozásról, hiszen tisztában volt vele, hogy amint tudomást szereznek róla a feljebbvalói, azonnal falhoz állítják. Brown ugyan jelentésében kitért a német pilótára, aki megkegyelmezett a gépének, de neki is megtiltották, hogy megossza a történetet a többi tiszttel, tartva a morál romlásától. A történet negyven évvel később folytatódott.

Brown a háború után egyetemet végzett, és 1972-ig a seregben szolgált, alezredesként nyugdíjazták. Stigler egészen a háború végéig repült, még a korai sugárhajtású gépekkel is ért el harci sikereket, ám a háború után nem talált munkát, még kőműves segéd is volt, míg nem 1953-ban kivándorolt Kanadába, ahol vállalkozóként élt. Brown 1986-ban egy veterántalálkozón osztotta meg a történetüket először a nyilvánossággal, ekkor indult meg a kutatás a rejtélyes német pilóta után. Brown pár hónappal később levelet kapott egy kanadai címről, az üzenetben mindössze egy cím és egy telefonszám állt, meg egy tőmondatba foglalt üzenet: Én vagyok az.

A két pilóta végül 1990-ben találkozott először, és 18 éven át ápoltak közeli barátságot, végül 2008-ban, alig pár hónap különbséggel hunytak el. A történetükből Adam Makos és Larry Alexander írt könyvet, a Higher Call itthon Felettünk a csillagos ég címen jelent meg. Sokaknak persze nem ment át az üzenet, Stigler több gyalázkodó levelet kapott, sokan nácinak, mások árulónak bélyegezték, de hát az ember már csak ilyen, szeretne mindent feketén vagy fehéren látni. Ellenben, amíg valaki nem élt meg ilyen helyzetet odafent, nincs értelme ítélkezni. 

A történetet a svéd powermetal banda, a Sabaton is feldolgozta. Ezt viszont csak hangosan érdemes: 

 A videoklip egy rajongói munka, a The mighty eight című film jeleneteiből vágták össze. A végén látható eredeti felvételek miatt érdemes megnézni.