Anyázásnak így még nem örültem

Mindannyiunknak vannak sötét titkai, amiket cipelünk magunkkal. Most kettőt osztanék meg, legalább ennyivel is könnyebb lesz az egész életen át folyamatosan hízó teher. Az egyik – önmagam számára is borzalmasan lélekgyötrő – titkom, hogy bár már rég hallottam, de szerintem a Freddie: Neked nem kell című szám szövege egyáltalán nem rossz. Most, hogy túl vagyunk a nehezén, máris könnyebb lesz elmesélnem, miként sikerült összetörnöm három autót egyetlen pillanat alatt.

Eléggé félresikerültem a mániámmal, mert nem igazán autós családból származom, a jármű csak háztartási eszköz, de azon belül nagy kincsnek számít. Régen is óvta fater mindentől, pláne a friss jogsis, rutintalan gyerekétől, ennek megfelelően a családi autót meg kellett vennem, hogy vezethessem. Ezt csak azért mesélem el, mert hiába volt már meg jó pár éve a jogsim 2005-ben, szinte semmit nem vezettem még előtte. Amit pedig igen, azt leginkább a munkahelyemen szolgáló Ford Focus kombival tettem meg, amit végül 2005. november 22-én sajnos sikerült lenulláznom. Nem is akárhogy, elég fordulatos esemény lett belőle.

Bár keveset tettem, szerettem vezetni, különösen azt az első generációs Focust, és most is vallom, hogy egy nagyon jó autó. Kapott már az élettől négyéves korára, én is adtam neki egy kisebb pofont előzőleg, más kollégák is hajlítottak pár elemén. Nem csoda, hisz nagyjából tíz kollégával adogattuk a slusszkulcsát folyamatosan egymásnak, és tulajdonképpen zokszó nélkül tűrte. Maradjunk annyiban, hogy a kuplung 83 000 kilométernél történő cseréje szintén nem az ő hibája volt. Megannyi jó emlékem fűződik nekem is hozzá, egyszer még rendőrt is üldöztem vele. Szegény a póráz szerepét is betöltötte, én például azért használhattam havonta egy hétig, hogy a nap bármely percében behívhassanak a munkahelyre a termelést érintő probléma esetén. Ma már utálnám, hogy hajnali kettőkor felugrasztanak, de akkoriban nem érdekelt, hisz cserébe egy hétig vezethettem a Fókát. 1,8-as volt, akkor igazi aszfaltszaggatónak tűnt, csodás hanggal. Nagy cég autója volt, úgyhogy a benzinkérdés is maximum vállvonogatást rejtett.

Eljött az a bizonyos novemberi nap, én pedig alig egy hónappal később készültem betölteni a huszonnégyet. Ekkoriban két dolog érdekelt. A másik az autók. Ám sajnos ezekben a napokban kitöltötte az agyamat más is, mégpedig az egyik fogam pusztító fájdalma, ami kínzott már egy ideje. Úgyhogy mielőtt leléptem a munkahelyről, bekaptam két Cataflamot. Nem tudom, hogy mindennek mekkora jelentősége lehetett a tíz perccel későbbi eseményekben, de valamivel az ember önkéntelenül is meg akarja magyarázni a megmagyarázhatatlant. Persze nyilván feleslegesen, hisz nem a fájdalom fogta a kormányt, és nem a tabletták nyomkodták a pedálokat.

A szüleimmel éltem, két utcányira jártam tőlük. Hosszú munkanap volt, 18:30 körül már besötétedett, nekem pedig egy négysávos útról kellett balra kanyarodnom. Álltam talán percek óta a belsőben, egykedvűen klattyogott az index, szemből pedig jöttek a lámpafények párjai rendületlenül. Kiszúrtam az egyiket a külső sávban, mögötte már nem jött senki, gondoltam azt megvárom és eljön az én időm. Mögöttem már ácsorogtak páran, így örültem végre a lehetőségnek, el is indultam lendületesen. Alig tettem meg pár métert, vészjósló erejű fény terítette be a Focus belterét jobb oldalról, én pedig nemcsak ettől váltam fehérré. Aki már átélt ilyet, az tudja, hogy ezekben a pillanatokban még minden megoldhatónak tűnik.

Mivel a gondolatoknál semmi sem gyorsabb a világon, a csattanásig ilyenkor nagyon sok idő eltelik. Szempillantás alatt végigcikáztak agyamon a legőrültebb lehetőségek is, hisz például vissza is tolathatnék gyorsan. De nem, ezek a fényszórók alig pár méterre vannak, előre szabad csak menekülni. Alattam van a világ összes lóerejéből 115 darab, csak lejjebb kell nyomnom a jobb lábamat és minden rendben lesz, pont elslisszolok az autó előtt. Igen, ez lesz a megoldás! Már el is könyveltem a helyzetet megoldottnak, mindkettőnknek lesz egy viszonylag izgalmas pillanata, amit a hétvégén elmesélhetünk döbbent arccal a cimbiknek. Végül valóban volt mit mesélnünk, csak másképp, amikor óriási erővel lódult meg alattam az autó oldalirányban. Az első csattanás nem is volt annyira meglepő. A második annál inkább.

Kiábrándítóan gyorsan történik ilyenkor minden. Az utolsó pár méter a balesetig fél órának tűnik, de amikor történik az esemény, akkor már az embernek nincs ideje gondolkodni, így az idő sem lassul le. Végül ott ültem a csend közepén az autóban, és nem tudtam, hogy ez most nagy baleset volt, vagy kicsi. De az ember a legrosszabbra gondol, így elképzeltem, hogy nekem csak fáj a fogam, de aki belém jött, az talán itt is hagyta a sajátját. Nem tudom, hogy mennyivel jöhetett, de ha lassabban jön, akkor is szinte biztos, hogy ez megtörténik, csak talán kisebb lett volna a csattanás, esetleg el is marad a második. Ám mindez semmit nem számított akkor, hisz itt valaki tuti megsérült, szerencsétlenebb esetben tán meg is halt, és ezennel az én életemnek is vége.

Talán két másodperc is eltelt, mire a kilincsért tudtam nyúlni, és ekkor meghallottam az éktelen haraggal átitatott ordítást. Nem artikulálatlan volt, tisztán ki lehetett venni két utcával odébb is, hogy anyámról van szó. Ráadásul a hang közeledett hátulról. Ezek szerint él, és ki is tudott szállni. Soha nem éreztem ilyet azelőtt, hogy az ember elemi erővel boldog, de legalább ugyanannyira szomorú is egyidőben. Kiszálltam, és ekkor már ott tornyosult előttem a károsult. Nálam talán pár évvel idősebb, nagydarab csávó, nem a klasszikus konditeremtöltelék, de a sport nem állt távol tőle. Legszívesebben megöleltem volna, amiért itt hisztizik, de akkor én biztosan megdöglök. Így is vártam a megérdemelt pofont, de valószínűleg sikerült annyira kicsivé összemennem, hogy kis üvöltözéssel le tudta vezetni a feszültséget. Később fogta fel, hogy mekkora szerencséje volt az Mk III Fiestában, azóta szerintem be is köti magát. Ilyentájt jutott el az agyamig, hogy én is csak a fejem ütöttem be kicsit. Az első csattanás tehát kipipálva, ideje foglalkozni a másodikkal. Odafordultam, és nem sokkal később megjelentek a rendőrök.

Míg ijedtünkben én a meghunyászkodással, a másik csávó pedig anyámmal volt elfoglalva, egy hölgy ült egy Mégane-ban. A bal eleje kissé megsérült, amikor a Focus neki lett lökve. Ki akart kanyarodni jobbra abból az utcából, ahova én terveztem befordulni. A megrogyott futóművű Focus melletti ordibálástól jobban megijedt, mint a balesettől, ezért kihívta a rendőröket, mielőtt egyáltalán ki mert volna szállni. Nem tudom, mit mondhatott a telefonba, de így utólag megkérdezném, mert meglepően gyorsan ott teremtek a szervek. Szegény hölgyet nagyon sajnáltam, az különösen fájt, amikor kiderült, ötven méterre volt attól, hogy hazaérjen. Nagy a versengés, hogy ki is volt ennek a pillanatnak a legnagyobb vesztese, de azt hiszem ő nyert.

Ez akkoriban négysávos út volt, itt kanyarodtam volna balra

Nyilván eszem ágában sem volt tagadni a felelősségem, úgyhogy ilyen szempontból is feleslegesen lettek kihívva a zsaruk, de ha már ott voltak, akkor hivatalból fel lettem jelentve. Nem mintha firtattam volna a dolgot, kis hülye voltam, és a lelkiismeretem miatt még talán a kínzókamra felé is önként sétáltam volna. Persze ahogy teltek a percek, elkezdtem visszanyerni a józan ítélőképességem, úgyhogy amíg a rendőrök intézték a papírmunkát, én felhívtam a céges gondnokot, ő intézte az autószállítót, mert a Focus járásképtelenné vált. Majd felhívtam a főnökasszonyomat is, gondoltam illene tájékoztatnom, hogy mit műveltem. Éppen külföldön ült egy hosszúra nyúlt megbeszélésen, és eléggé meglepő beszélgetés zajlott le köztünk:

- Miért hívtál, sürgős?

- Fene tudja, végül is már megtörtént a baj. Lekukáztam az autót, most rakják trélerre, és két másik autóban is kár keletkezett. Én meg fel vagyok jelentve, ebből még bármi lehet.

- Megsérült valaki?

- Nem, szerencsére nem.

- Hála az égnek. Akkor meg mit zavarsz ilyen hülyeséggel? Kérj egy másik autót, aztán majd értesíts a fejleményekről, minden kár meg lesz térítve.

Azóta is hálás vagyok ezért a hozzáállásért, mert valamilyen szinten visszarángatott a valóságba. Így észre tudtam venni, hogy a csávó, aki eltalált, épp a rendőrökkel kokettált, miközben azok még mindig a papírokat töltögették. Majd a kis piros Fiesta, aminek a jobb eleje össze lett gyűrve, némi utcán rögtönzött lakatosmunka után csodák csodája, de járóképessé is vált. Bár ez utóbbihoz elég sokat kellett ütlegelnünk kifelé a sárvédőt, hogy el tudjon fordulni a kerék. Majd mindenki számára meglepő módon a csávó fogta magát, kezet nyújtott felém, javasolta, hogy máskor legyek sokkal óvatosabb és lelépett. Nem értettem, hogy mi van, a kolléga már intézte a biztosítós papírmunkát a Megane-t vezető hölggyel, és pont jött volna hozzánk, hogy ezt is elrendezzük, de már nem volt kivel. Odajött egy zsaru, visszaadta a személyimet és a jogsimat, mi meg jeleztük neki, hogy a csávó lelépett a biztosítós papírok kitöltése nélkül, ám láthatóan nem érdekelte a dolog. Viszlát!

Gyalogossá váltam, úgyhogy gondoltam a másik autó felvétele ráér, inkább enyhíteni kéne a feszültségen, így egy kocsma felé vettem az irányt. Muteréknak majd beszámolok később, ha hazaértem. Talán fél óra telt el a viszlát óta, csörgött a mobilom, ismeretlen szám hívott. Fura, de egyáltalán nem lepődtem meg, amikor az eliszkolt csávó hangját hallottam telefonból. Egyből megértettem azt is, hogy miért kokettált annyira a zsarukkal, leleste a nevem a papírokról, majd otthon elővette a mára már ismeretlen dolgot, a telefonkönyvet, és mivel nem túl kommersz nevet kellett keresnie, kapásból megtalálta benne a szüleim számát.

Rendes volt a hangvétel, de magamban ekkor kicsit kezdtem morcos lenni, mert bár utólag az derült ki, hogy nagyon illedelmesen mesélte el a csávó muteréknak, hogy miért telefonál, és kapásból megnyugtatta őket, hogy senkinek nem esett bántódása, de akkor is, ki örül egy ilyen hívásnak az este közepén egy vadidegentől? És mi szükség volt erre? Minek lépett le egyáltalán? A helyszínen mindent el lehetett volna rendezni, nem titkoltam a nevem, sem a felelősségem, még az autószállítót is fizette volna a cég, ebben biztos vagyok. Ezekre végül sosem derült igazán fény, de másnap bejött a céghez és elrendeztünk mindent.

Nekem pedig folytatnom kellett a munkát, és nyomasztó hónapok teltek el, mire már ismét nyugodtan tudtam beülni a kormány mögé. Miközben heteken át McRae-nek hívtak a kollégák, kaptam egy levelet. Ebben emlékeim szerint 48 000 forint büntetést szabtak ki rám, ami sok pénz volt, de inkább még aznap befizettem. Ami a rosszabb hír, hogy fél évre be akarták vonni a jogosítványomat. Jó munkahelyem volt, kellett hozzá a jogsi, úgyhogy muszáj volt bepróbálkoznom, írtam egy válaszlevelet. Ebben leborultam az ügyintéző lábai elé, adtam neki egy ostort, és nem felejtettem el felhívni a figyelmét arra, hogy a büntit azonnal befizettem. Viszonylag hamar meghozta a postás a választ, ami azóta is valahol keretezésre vár. Ebben az állt, hogy a fokozatosság elvére való figyelemmel, mivel még soha nem volt szabálysértésem, eltekintenek a jogsi elvételétől. Ennyi szerencsével már szerintem el is lőttem a keretet egy életre.

Megannyi tanulság fedezhető fel, de az mindenképp köztük van, hogy a fogorvosi székben lévő kín semmi ahhoz képest, amit a sofőrülésben élhetünk át. A kockázat alapból magas, és ellentétben a fogorvosi székkel, a volán mögöttiről nem tudjuk a beüléskor, hogy önként ki is szállhatunk-e belőle. Azt meg azóta is óriási hülyeségnek tartom, hogy a biztosítást autókra kötjük, nem pedig emberre. A Focust amúgy a cég eladta roncsként, és valahol a mai napig fut.

Köszönöm, hogy ezt meggyónhattam. Feloldozásként összetört autónként egyszer, tehát háromszor hallgatom meg az iromány elején említett nyálas számot. Biztos vagyok benne, hogy nagyon kellemetlen lesz.