Így lehet az utas miatt baleset

Nem mondom, hogy egy hajszálon múlt az életünk, vagy akár csak a csattanás. Hiszen volt jobbra egy buszsáv, simán ki tudtam kerülni az elém kanyarodó Peugeot-t. Persze, ha nem lett volna ott az üres sáv, bizony meg lett volna az esélye, hogy kárbejelentő töltögetésével üssünk el egy kis időt.

Valamiért az volt az érzésem, hogy emberünk nem is azért kanyarodott ki a forgalmas Veres Péter útra, mert úgy gondolta, hogy én csak kerüljem ki őt, mert úgyis a külső sávban lenne a helyem. Mert hát ugye ott csak a buszok (meg a kivételek) haladhatnak. És persze a sávváltásra kényszerítés sem olyasmi, amit egy arra járó rendőr buksisimogatással jutalmazott volna. A Peugeot mozgásából úgy éreztem, a sofőrnek fogalma sem volt arról, mit is csinált. Még csak nem is gyorsított rendesen, mikor kikanyarodott. Furdalta az oldalam a kíváncsiság, hogy vajon tényleg vakon repült, vagy ennyire hanyagul leszar mindent és mindenkit, ami körülötte van.

Épp ezért a pirosnál kiszálltam a kocsiból, és hátrabaktattam, hogy a lehető legbékésebb hangomon megkérdezzem tőle: Uram, tényleg nem látta, hogy jövök? (amit csak azért nehéz elképzelnem, mert verőfényes napsütésben egy hófehér autó önmagában is elég jól látszik, hát még akkor, ha világít a nappali menetfény rajta). Emberünk láthatóan zavarban volt, mikor letekerte az ablakot – szerencsére nem úgy érezte, hogy most egy kopasz őrült nyílt színi road rage-ben akar kitörni. És jött is a válasz.

„- Elnézést, sajnálom… De a nejem azt mondta, hogy mehetek!” És a feleség a jobb egyben jól láthatóan szintén össze volt kissé kuszálódva, és ő is elnézést kért. Én pedig álltam az autó mellett, és csak annyit bírtam kinyögni: „ – Uram, nem ön vezet???”

Mikor visszaültem és becsatoltam magam, csak szbamegnehiszemelezni tudtam. Eszti, aki hátul ült a gyerekülésbe szíjazott Dorka mellett, mikor meghallotta, mi volt a válasz a kérdésemre, csak egy tökéletesen ideillő Sub Bass Monster idézettel válaszolt: Navigál a lotyó: "Hadd segítsek léci, jobbról jó!"Jót röhögtem rajta, mert hát az idősebb pár nagyon nem volt hipp-hopp videóklipbe illő látvány.

Tök fura, hogy pont a napokban ugrott be valamiért az eset, amikor friss jogosítvánnyal a zsebemben ellentmondást nem tűrve mondtam apámnak, mikor szólt, hogy mehetek, mert nem jön semmi, hogy azt majd ÉN eldöntöm. Pedig kétség sem fért hozzá, ki volt a főnök a családban, pláne a családi Sierrában. De valahogy nagyon erősen a fejembe verték a jogsihoz vezető úton: ha én ülök a kormány mögött, az enyém a felelősség. Nekem kell meggyőződni mindenről, és a végső döntést is én hozom meg. Mert ha valamit elkúrok, a bíróságon pont senkit nem fog érdekelni, hogy ki mit mondott, vagy mutogatott. Túl sok „de azt mondta, nyugi, nem jön senki” kezdetű balesetleírás született már, de soha nem a mutogató jogsiját vették el, vagy a lelkes segítőt zárták böribe. És az a helyzet, hogy apám nem küldött el a francba, amiért vitatkoztam vele. Sőt.

Úgy tűnik, hogy nem mindenkinek jutottak olyan tanárok az autósiskolában, mint nekem – vagy csak az emberek az évek múlásával elfelejtik, hogy MINDENÉRT a sofőr felel a kocsiban. Még soha, senkit nem mentettek fel azért, mert a jobb egyből azt mondta valaki: menj csak, simán elférsz.