Ferrari-találkozók a kilencvenes évek elején, Magyarországon

Manapság egy Ferrari nem olyan nagy szám. Az ember bemegy Budapest belvárosába, elfoglal egy kinti széket a Bajcsy-Zsilinszky út melletti valamelyik kávézóban, lehetőleg az Arany János utcai metrómegálló környékén, kirendeli a kapucínert, s amíg az jön, kiguvasztja a szemit. Aztán már csak számolgatnia kell, hogy egy óra alatt mennyit szpottol belőlük. De 1990-ben, amikor még egy Opel Kadett szívódé is csodaszámba ment a kiváló, ám meglehetősen szabványos KGST-típusok között az utcán, amikor Csepel D340-esek kerregése rezgette a városi ablakokat is, a levegőben pedig rosszul elégetett Arol 2T nehéz szaga ült, a legmélyén súlyos ólomszemcsékkel, akkor még egyetlen maranellói autó megpillantása is nagyjából a téridő-ugrás megélését súrolta. A németek meg néha, évente egyszer idehoztak belőlük egy tucatnyit. Nem is annyit, inkább hármat.

Valker Dávid barátom talált három, a kor szintjéhez képest meglehetősen profin leforgatott és megvágott videót a családi emlékek között, otthon, digitalizáltatta, majd feltette a YouTube-ra őket és elküldte nekem a linkeket. Mi lehet olyan érdekes pár, már eléggé újkori, nem is különösen régi autókat bemutató videóban, gondoltam szkeptikusan, aztán belenéztem az elsőbe.

Beleragadtam.

Harminc évvel ezelőtt minden más volt. Azaz majdnem minden, mert a Roosevelt téren ugyanúgy állt már az akkor még eredeti nevükön Átrium Hyatt és Fórum nevű két szálloda, az Intercontinental akkor sem volt már éppenséggel hamvas, bár azóta is jól tartja magát, talán mert építészetileg elég rendben van. Aki megnézi a videókat – főleg az elsőt – talán a Dózsa György út macskaköves burkolatából és a résztvevőknek felkínált vidéki programok másságából veszi észre, hogy nagyon nem a mában járunk – a külföldinek akkor még Hortobágyot, a csikósokat, betyárokat, szekereket, matyó hímzéseinket, népi táncainkat és cigányzenészeket mutogattuk, ma már inkább lenne ezek helyett középkori várprogram, íjászat, solymászat és rovásírás-tan – hiába, népünk közben megöregedett, valahová vissza, egy távolabbi múltba.

Igen ám, de ha a dolgok tempóját nézem, súlyosan régi világnak tűnik, ami a videókon szerepel. Ha pedig az öltözeteket, a hányásmintás nyakkendők és lila felöltők korszakában némi szódával még ferrarisan elegánsnak is mondható rikító piros zakót és a hozzá való nadrágot (sárga inggel), a Bundesliga-frizurákat, a Tom Selleck-bajuszokat, a Nena-Haarstíleket, már nehezen álljuk meg vigyorgás nélkül a videót. Ami viszont nagyon szimpatikus – mindhárom videóból hiányzik az a proccság, az a „reggelihez is csináltatott versenyzőcipőt és két köridős TAG Heuer-kronográfot húzok”-jellegű kivagyiság. És az autók... Te jó ég.

Persze, egy Testarossán nem fog az idő (az akkor is ízléstelen volt, ma is az), az örökzöld 328-as sem öregszik, az F40-es pedig akkor is ufó volt, ma is az, és ma is megáll a szív, a forgalom, a lélegzet, a Nap az égen, ha felbukkan. De ezeken a filmeken, főleg az 1990-esen az a kontraszt a döbbenetes, hogy ezek az autók tömegben ott mozognak a ma is ismerős helyszíneken, a Lánchídon, az Erzsébet hídon, az M3-ason, miközben körülöttük Wartburgok, Daciák, még abszolút vadonatúj négyütemű Wartburgok (olyat még árult a Merkur) és Zukok-Barkasok zúznak. Oké, cammognak. Nem ragozom, itt az első videó, érdemes.

E találkozók résztvevőit kvázi rendszeresen viszontláthatta Budapest és Mogyoród népe, mert 1990 és 1997 között majdnem minden évben megtartották a rendezvényt. Az eseményt Dávid papája, a később Rolls-Royce-importőrré váló Valker Viktor hozta ide. Mindennek volt előzménye. „1985 táján pár, autós vonalon mozgó barátommal együtt kitaláltuk, hogy érdemes lenne autószalont rendezni Magyarországon. Néhányunknak voltak külföldi kapcsolatai, nekem például az ibuszos munkámból fakadóan elég sok, de mivel már akkor jó ideje Jaguarokat restauráltam, ezért autós vonalon is akadtak ismerősök. Kimentünk ezekkel a barátaimmal a nyugati Mercedes-, Ferrari-, BMW-forgalmazókhoz, és szó szerint kikönyörögtünk tőlük autókat a készülő kiállításhoz. Aztán más bécsi kapcsolatokon keresztül végül néhány klub, sőt, új Rolls-Royce autó is megjelent az expón, amely meglehetősen sikeres lett. Aki emlékszik még, a régi Sportcsarnokban tartottuk meg.”

Nos, az a szalon hozta a Ferrari-kontaktot is. A német Ferrari-forgalmazó cég ugyanis a nyolcvanas évektől saját tifosijainak olyan rendezvényeket szervezett, amelyeken külföldre autóztatták a társaságot (persze saját kocsijaikkal), majd a tagok azokon a távoli helyszíneken Formula-1-es versenyeknek otthont adó pályákon, rendes tempóban is kipróbálhatták kocsijaikat. Valker Viktort pedig még a sportcsarnokos kiállítás idejéből ismerték. Viktor már szerzett tapasztalatot hasonló szervezéssel, ugyanis korábban egy DTM-futamot is Magyarországra hozott – a ferraris felkérés tehát nem jelentett számára mélyvizet. Az 1990-es első rendezvény olyan jól sült el – a Hungaroring, a hagyományos „magyaros” programok, az általános körülrajongottság -, hogy a dél-német tifosi utána még évekig visszajártak.

Lezárt M3-as, kék villogó a civil autón (Valker Viktoré volt, ő vitte a sort), rendőrmotoros felvezetés – csupa olyan dolog, amit ma nehéz lenne kivitelezni, ha lehetne egyáltalán, de akkor, a rendszerváltás környéki, lazuló hangulatban és általános vezérelv-mentességben még simán ment.

0.30-nál látjuk, hogy már kész a Budavári Sikló, 1.45-nél pedig a Ladákkal tömött, maszek taxis Lánchíd forgalmát lehet megcsodálni. Khm, Ferrarikkal. 3.30-nál a lezárt M3-ason vonul a Testarossák, 348-asok, 328-asok hada a Hungaroringre, majd 7.25-nél felbukkan a film legérdekesebb autója, egy 288 GTO, amely kinézetre ugyan csak olyan, mint egy túlfújt 328-as, de valójában egy F40-essel nagyon közeli rokonságban levő szerkezet (igen, V8-as motorja van, két turbóval, igen, van rajta már kevlár erősítésű műanyag idom).

Közben pedig, a film betét részeiben teljesen átlagos kinézetű németek szórakoznak előkelő helyeken – Gundel, Búsuló Juhász, Átrium -, s az akkori Volán egyik koronaékszere, a historizálóan tízes évek-hangulatú, valójában modern gyártású emeletes busza is felbukkan. Mindenki nagyon normális, ha nem tudnánk, nem is gyanakodnánk dúsgazdag, Ferrari-tulajdonos német főorvosokra, ügyvédekre, inkább valami érettségi bankettnek, s hozzá kapcsolódó kirándulásnak tűnik a dolog. Ide tartozó sztori: a sok piros autó között egyik évben egyetlen sárga szerepelt, húzni is kezdték a többiek rendesen a tulajdonost, hogy miezmár. Mire ő csak annyit válaszolt - "sebész vagyok, ezért én annyi pirosat látok a napi munkám során, hogy ilyenkor jól jön a változatosság".

Az 1994-es videó minősége már sokkal jobb, igazi motorzajok és beszélgetések is vannak alatta, nem csak az alájátszott Magyar rapszódia - igaz, ez meg 0.25-nál indul el (talán a digitalizálás hibája?) Akkorra erősen megváltozott az utcakép, már sok a nyugati autó, s persze, mint előző évben is, megint szakad az eső az első napon – naná, júniust írunk. A sort Valker Viktor Bentley Turbója vezeti a Hungaroringre – akkor már megvolt az importőrség – a konvojban pedig feltűnik egy F40-es is. Aztán kint a versenypályán kiderül: nem csak egy, de négy F40-es is van a csapatban, de a négy évvel korábbi 288 GTO is felbukkan a képeken. Végre látunk mechanikákat, kapunk belső kamerás felvételeket, hangokat.

1.50-nél az a snitt a budapesti forgalomban manőverező, régi német rendszámos F40-esről – epic! Ez az az év, amikor új programponttal jelentkeztek a magyar szervezők – Esztergom körberepülése egy AN-2-es konvojjal – beszálláskor állítólag mindenki rettegett, kiszálláskor meg akartak menni még egy kört...

Ahhoz képest, hogy ezek a húsz perc körüli videók csak arra készültek, hogy a résztvevőknek legyen mit hazavinniük emlékbe, elég jó korrajzok. Persze, a díjkiosztókat át kell pörgetni, mert azok a részek tényleg csak a vendégek kedvéért vannak bent, de a hülyéskedés a reptéren (14.00 táján), az az őszinte döbbenet, ahogy a Velorexre rácsodálkozik a ferrarisok csapata (13.15), illetve az összetört Testarossa képei a Hungaroringen (8.30-nál), valamint ahogy a vidéki csárdában a tifosinak a házi ruhás néne szaggatja a tésztát – hát ez itt mind súlyos.

1997-es az utolsó videó, amely a találkozó tradíciói szerint szakadó esőben kezdődik – sebaj, a Ferrarik bírják az ilyet... Hála istennek megint előbukkannak az F40-esek, sőt, 7.20-nál még egy Competizione változat (vajon valódi?) is szerepel pár kocka erejéig, de hogy az mit keresett ott, nem tudom. Volt ugyan F40-es, amit kamionnal hoztak, de az egy utcai kivitel (10.20), ezzel a lámpa nélküli példánnyal pedig nem valószínű, hogy közúton tették meg az utat Magyarországig. Nem is látjuk többet azon a néhány snitten kívül.

Ez az utolsó film az, amiben a kamera alaposan körbe is jár egy, a Hungaroringen pokolian meggyalázott Testarossát, jó hosszan látjuk a szerencsétlenül járt gép horpadt idomait 9.05-től.

Aztán persze megint Búsuló Juhász, vacsi, díjosztó, majd másnap betyáros program, este virtuóz hegedűmuzsika az étteremben.

Azt hiszem, örökre az agyamba vésődött, ahogy az imént még versenyoverallban, a 348-asaikkal a Hungaroring aszfaltját gyűrő német ferraris csajok cigányzenére ropják a táncot az esti mámorban. Persze – inkább ropják csak zenére, mint törjék ropira – ez a meglátás akkor is éppoly érvényes volt, mint ma lenne. Sajnos ma már nincsenek Ferrari-találkozók Magyarországon, ez a korszak, ez a laza hangulat elmúlt, de legalább itt maradt nekünk róluk ez a három emlék.