1963. március 9-én készült el a Ferrarinál a hatvanötödik 250 GT/L Berlinetta Lusso, méghozzá visszafogottan elegáns, ezüst színben és fekete bőrbelsővel. Első tulajdonosa egy szép júliusi napon vette át az autót Torinóban, a város hivatalos Ferrari kereskedőjénél, a Garage Fontanella & Co-nál.
Egy évvel korábban a Párizsi Autószalonon mutatták be a 250 GT utódját, a Lusso-t (olaszul a luxus), mely sokkal inkább azoknak a vásárlóknak szólt, akik nem a versenypályán, hanem a közúton élveznék a ferrarizást. Pont ezért mindenütt bőrrel varrott az utastér és bőven akad hely a csomagoknak benne, elvégre a hátsó ülés helyére is lehet bőröndöket pakolni.
Formáját Pininfarina tervezte, a karosszériát pedig Scaglietti építette meg és sokak szerint a valaha készült egyik legszebb Ferrari. A bódé acélból készült az ajtók, a gépháztető és a csomagtérajtó pedig alumíniumból. Elöl kettős keresztlengőkaros felfüggesztése van, mind a négy Borrani fűzött felni mögött tárcsafékek, de a hátsó futómű továbbra is laprugós és merevhidas, amit tekercsrugóval egészítettek ki. A 250 GT Lusso-ból két év alatt 350 darab készült és olyan sztárok birtokoltak ilyet, mint Steve McQueen vagy Eric Clapton.
3,0 literes V12-ese - három duplatorkú Weberrel - 240 lóerőt ad le 7500-nál és kevesebb mint 8 másodperc alatt gyorsul 100-ra vele a Lusso. Ez és a 240 km/órás végsebesség tette a korszak egyik leggyorsabb autójává. Szóval, aki ilyet vett a 60-as években, az jó eséllyel pályázott az élet császára címre és az irigykedő tekintetek sokaságára.
Vittorio d'Agostino nem csak jó ízléssel választott, de sokakkal ellentétben nem garázsa ékszerének használta az autót, hanem rendesen tekerte bele a kilométereket, ahogyan egy gran turismo-hoz illik. Október 28-án érkezett vissza a 250-es a Ferrari gyárba, ahol 11 421 km-t írt az órája szervizeléskor. Vittorio d'Agostino egészen 1970-ig élvezte, hogy duruzsol előtte a V12-es Colombo motor, aztán a 4563-as alvázszámú 250 GT/L-t egy párizsi kereskedő adta el a Lyonban élő Maurice Sauzay-nak 30 ezer kilométer körül.
Eddig a felhőtlenség, a friss autó öröme, aztán jött a következő tulajdonos, aki 14 évig raktárban pihent és a 90-es évek elején gazdát cserélt. Ekkor még inkább volt egy öreg Ferrari, mint értékes veterán, ezért az eredetiségnek hátat fordítva tipikus pirosra fújták. Évek és egy svájci gyűjtő kellett ahhoz, hogy ismét megkapja az eredeti Grigio Argento színt és ezzel együtt a Ferrari Classiche minősítést. A vizsgálatok szerint a motorja és a váltója is az eredeti, továbbá megvan az eredeti szerszámkészlete is. Nem nehéz belőle kinézni a 1,5 millió eurós árat.
