Egy rohadt nagy hajtókarból készítettem asztali lámpát

Még a télen kaptam pénzügyesünk, Angéla férjétől a hajtókart. A képek nem adják vissza a méretét, majdnem hatvan centi hosszú, 12 kiló, kulcstartónak tehát nem ideális, de úgy voltam vele, hogy valamire csak jó lesz - egy ilyen remek tárgyat nem utasít vissza az ember. Egy gázmotorban kotlott meg, az egészbe került egy kurfli, a hajtórúdszem pedig brutálisan megrogyott, nem lehetett szép hangja, amikor ekkorát kapott.

Nézegettem egy ideig, mire megláttam benne a lámpát, aztán szép lassan összeállt a fejemben, hogy mit akarok kihozni belőle. A padláson volt is két furcsa darab szélezetlen dióm, tipikusan az a fajta maradék, amit az ember nem dob ki, mert mégiscsak drága fa, de a méretük és az alakjuk miatt hasznosítani sem tudja őket, aztán lehet kerülgetni őket az idők végezetéig. Nézegettem, forgattam őket, több variáció is jól nézett ki, végül azt választottam, amikor mindkét szelet belseje felfelé néz, tehát az, ami eredetileg a fa középpontja felé esett, az ugyanis a fának a szebb és műszakilag jobb része. Az asztalosok külön szoktak erre figyelni, hogy a bútoroknál az nézzen kifelé.

A két amorf darab szélein csak annyit igazítottam gyaluval, hogy szépen egymásnak simuljanak, a szabályos téglalap forma nem volt szempont (nem is lett az), nem igazítottam méretre, meg akartam őrizni a természetes széleit. Ennek főleg esztétikai oka volt: tetszik, ahogy kontrasztosan különválik a világos és a sötét rész - a világos, növekedésben lévőt szíjácsnak hívják, a belső, sötétebbet pedig gesztnek. Miután megvolt a forma, meggyalultam a deszkákat, aztán ragasztóval és lamellóval (asztalos célszerszám, olyasmi, mint egy módosított flex, amivel kicsi, ellipszis alakú bükkfa korongoknak lehet kimarni a helyét, amiket beragasztva nagyon erős kötést tudunk létrehozni lapok között) összeraktam őket.

Egy szintén kallódó, bő tenyérnyi másik dióból pont kijött két bowtie joint - ezek a nyakkendő alakú berakások a két anyag találkozásánál. Ezt a technikát alapvetően a fa repedéseinek a rögzítésére használják, de itt inkább esztétikai szerepük van. A bowtie joint elkészítése nem bonyolult, a masnikat japán fűrésszel kivágom, a deszkára téve körberajzolom őket, majd a vonalon belül maradva felsőmaróval kiveszem a nagyját, a széleket pedig vésővel megigazítom. Ragasztás előtt érdemes a masnik alsó éleit lekapni, egyfelől így könnyebben becsusszan, másrészt marad hely a ragasztónak.

A bowtie kilógó részét kézi gyaluval gyorsan lecsaptam, majd jöhetett a hajtókar elhelyezése. Az nyilvánvaló volt, hogy az olajozófuratoknál fogom csavarral rögzíteni, de a biztonság kedvéért belemartam a talapzatba, hogy biztosan álljon - szintén a biztonság jegyében ekkora maga a talp is, 12 kilós hajtókarról van szó, ha ez leborul, pusztít. A marás után egy csavarral átjelöltem az olajozófuraton, hova kell fúrni. Egy sima pozdorjacsavarral is rögzíthettem volna, de ide lemezcsavar illik.

Mivel a talp két egész deszkából áll, és nem merevítettem ki alulról hevederrrel, borítékolható, hogy idővel vetemedni fog. Hiába műszárított anyag, hiába lesz felületkezelve, a fa nem marad nyugton. Most ugyan sík, de ez nem lesz mindig így, ezért arra jutottam, érdemes állítható kis lábakat tenni alá, hogy ne billegjen majd az asztalon. A négy sarkához ezért tessauer anyákat tettem - kell nekik egy-egy 10-es furat, abba egy imbuszkulccsal be lehet őket hajtani, belül pedig van egy M8-as menet, ahová mehet a megfelelő csavart, vagy éppen lehet venni hozzá kicsi bútorlábat.

Miután megvolt a talp keresztmetszeti megmunkálása, jöhetett a csiszolás: a nagyját szalagcsiszolóval és 80-as papírral gyorsan letudtam, majd jött az időigényesebb rész, excentercsiszolóval 120-180-240-320-as szemcsemérettel végigmentem rajta, a lépések között nedves ronggyal felhúzva a szálakat, aztán a végén egy merész gondolattól vezérelve felraktam a 400-as papírt is. Nem indokolta a feladat, de mozgatta a fantáziám, mit lehet kihozni a dióból. A végén az olajozás jelenti számomra a korona felhelyezését, a gondosan csiszolt felület életre kel, ahogy beeresztem keményolajjal. Hirtelen előugrik a színe, a texturája, ragyogni kezd az egész. Ennek is megvan a maga trükkje, alaposan vissza kell törölni a felületet, különben ronda lesz. Míg száradt az olaj, levezetésnek féktisztítóval és scotch brite-tal lepucoltam a hajtókart, aztán elégedetten próbáltam a helyére: jó lesz már csak a lámpa része hiányzik.

Egy ilyen tárgynál az apróságokon múlik, hogy a végeredmény gagyi lesz-e, ezért igyekeztem odafigyelni a részletekre. Mivel a hajtórúdban nem tudom rejtve vezetni a kábelt, az is a látvány része, adta magát, hogy színben passzoló, textilszövésűt válasszak - a dióhoz vasalatból is jól megy az arany és a réz. Egy merészebb bordó, lila vagy zöld lehet, hogy nagyobbat üt, de nem véletlenül nem esztéta vagy dizájner vagyok, a biztonsági megoldást választom. Lőttem mellé egy normálisabban kinéző villásdugót és egy fekete foglalatot. Utóbbiból végül olyat választottam, ami egyben van a kapcsolóval, ezzel még minimalistább lesz, illetve nem kell még egy elemnek az elhelyezését kitalálni.

A kábelvégeket befuttattam egy kis ónnal, hogy jobban fogja a őket a foglalat, aztán összecsavaroztam őket, hogy nézzenek ki valahogyan. Az első pillanattól egy filament izzóval képzeltem el a projektet, végül egy 125-mm átmérőjű, spirálos darabra böktem rá - kb. 5000 forint, összesen tíz rugót fizettem a lámpás boltban, ami némileg vicces, mert ennyiért máshol kész lámpát adnak.

A projekt utolsó része volt csak hátra, túrni még a műhely valamelyik sarkából egy darab diót és megtervezni foglalat tartóját. Utólag belátom, némileg túlgondoltam. Először kigyalultam az alkatrészeket, összeragasztottam őket, figyelve arra, melyik oldala nézzen felfelé, majd elhelyeztem rajta a furatokat, amikkel rámegy a hajtórúdfej stiftjeire. Az eredeti elgondolás szerint egy kis epoxy-val fixáltam volna, de olyan passzentos lett, hogy végül nem tettem közé ragasztót, így legalább teljesen szétszerelhető maradt. A közepére körkivágóval elkészítettem a foglalat helyét, majd szépen lekerekítettem a sarkokat.

Ahogyan a talapzatot, ezt is két rétegben olajoztam (a kettő között érdemes scotch brite-tal átmenni rajta), majd készre szereltem. Mármint egyelőre készre, ugyanis maradt benne fejlesztési lehetőség, például építhetek bele vezeték nélküli telefontöltőt, és akkor már nem csak szép lesz, hanem okos is. Csak előtte még van pár hasonló projektem.