Három évvel ezelőtt önkéntes száműzetésbe vonultam: eladtam négy évig használt MX-5-ömet, aztán átültem egy Lexus IS200-ba. Az IS egy remek autó, de játszósnak túl családi volt, családinak meg túl kicsi. Persze, mehetett volna alá futómű, lehetett volna trükközni a fékkel, de a célszerszámok híve vagyok, meg járós autót reszelni nem jó ötlet, hiszen mi van, ha épp akkor kéne valahova menni, amikor mondjuk nincs alatta lengőkar?
Így eladtam az IS-t is, azóta is sírni tudnék, amikor szembe jön egy szebb, mert tényleg remek autó volt. Most egy kettes Priusszal járok, ami a napi közlekedést remekül tudja, egyedül nyilvános helyen parkolni gáz vele. Nem, nem azért mert meglátnak benne, hanem mert eléggé szeretik szüretelni a katalizátorát. Ettől eltekintve két év alatt egy vízpumpát kért elővigyázatosságból, meg tervszerűen négy gyertyát, ettől eltekintve az utóbbi 30 ezer kilométer eseménytelen volt, mint egy rossz házasság.
Gyakran rajtam van az öt perc, hogy a jelenlegi forgalomban és utakon élvezeti autót tartani baromság, legalábbis ültem eleget 500 lóerővel rönkszállító mögött, hogy egy életre elmenjen a kedvem a kedvtelési autózástól. Viszont mindig van egy-egy pillanat, amikor a megfelelő autóban ülök a megfelelő helyen, és újra rám tör, hogy nekem bizony kell egy autó, amiben érzem, hogy élek. Az érdekes, élvezetes autóra két forgatókönyvem is van. Az egyik, hogy eladom a Priust, és jöjjön valami kotla, a másik, hogy megtartom a Priust, és jöjjön mellé valami kotla.
A Prius helyetti autónak azért bírnia kéne valamilyen használati értékkel, én meg imádom a kombikat. Egyik nap elém került egy 450 ezret futott T5-ös Volvo V50. Ez a Ford Focus alapú V50, az öthengeres turbómotorral. Aki már egyszer forgatott ki öthengeres autót, az tudja, hogy a jellegzetes, reszelős üvöltés addiktív, meg nekem az is sokat számít, hogy az autómban van valamiféle műszaki unikum. Egymillió forint körüli áron kínálták az autót, tehát ha rávállalnék, még az esetleges problémák kezelésére is lenne pénz. Kéne neki egy ízléses hangú hátsó dob, egy óvatos ültetés, és... És akkor még mindig egy elsőkerekes autóban ülnék, amiben két nap alatt kiég a kipörgésgátló visszajelzője.
De ha már a Priust úgyis elpattintom, bátrabb büdzsével számolhatok, akkor meg minek a demó változattal szívni, hiszen kifér egy valódi V70 R is. Itt már nem 220, hanem 300 lóerős a motor, és ami még fontosabb, összkerekes autó jár hozzá. Sokáig azt hittem, hogy ezek ilyen volvósan gyors autók, tehát jó gyorsan zúznak, de lélektelenül, pedig nem, rendesen élmény velük gázzal kanyarodni. Ráadásul ez kombi, márpedig akkoriban elég erősen néztek ki a Volvo kombik. Persze közel 20 éves, hegyes autóról beszélünk, lehet baj bőven, de egy igazán karakteres, szerethető darab lenne.
Ez az összkerekes turbós kombi dolog mindig megcsap télen, de sosem annyira, mint most. A tavalyi tél egy szép keddi estére esett, és kimentünk kipróbálni egy barátom 1996-os Impreza GT-jét. Turbós bokszer, valamivel több mint 200 lóerővel, összkerékkel. A hóban komoly élmény volt négy elforgó kerékkel lapon menni, ahogy aláfesti a bokszer bubogás, meg bele-bele tüsszent a lefújószelep, eléggé meg tudja győzni az embert, hogy indokolt döntés ilyenbe ülni. Csak hát tél kevés van, nyáron meg azért kéne legalább egy hátsó sperr és egy gyors áttételű kormány a szórakozáshoz. Meg akkor már nem is a GT, hanem a 2005 körüli WRX-ek környékén nézelődnék, ami pénzügyileg is beleférne. Sokak szerint ronda egy ilyen blobeye, de nekem ordassá érett az utóbbi években, meg a hátracsapott bézbólsapka vonalú tető is bejön.
Akárhányszor beesik valami hasonló, vágyott autó, eljátszom ezzel a gondolattal, a baj csak az, hogy gyáva vagyok. Remek járós lenne az a Volvo kombi, hiszen nem kell vele mindenhová padlón menni, az idő nagy részében egy biztonságos, családi autó. Ellenben kell valami, ami mindig megy, mert azt mégsem tehetem meg a családdal, hogy bocs, mégsem megyünk hétvégén a nagyihoz, mert lefogazott a hátsó kihajtás, vagy megrepedt az öthengeres hengerfala, hengerfejes a Subaru bokszer, tudomisén. Ezért van a másik forgatókönyv. maradjon meg a Prius, mint stabil, bármikor bevethető igavonó, és érkezzen mellé örömautó.
Nem kell, hogy erős legyen, csak vágyjak arra, hogy kinyomhassam a szemét, és ne is legyen nagy, hiszen jellemzően egyedül járok vele. Régóta mozgat például a Fiat Panda 100HP. Jó futómű, jó kormány, hat sebesség, és erő nincs benne, de akarat annál több, meg még azt is fel tudom vállalni a barátaim előtt, hogy szépnek látom. 1,5 millió forint környékén egész ígéretes darabok vannak, de olyan autóm már van, aminek van teteje. Márpedig ha elengedjük a család-kompatibilitás kompromisszumát, akkor simán lehet valamilyen roadster.
A korai Porsche Boxster lenne az igazi, de sajnos ahhoz olyan messzire kéne nyújtózkodni, ami már kilógna a telekhatáron, szóval legyen mondjuk Toyota MR2. Az első generációs az ikon, a második a férfias döntés, a harmadik meg (W30) az, ami tetszik. Egy ismerőstől kölcsön kaptam egy ilyet pár napra, de már az első délutánon azzal nyomasztottam, mennyiért adná el. Hát, nem akarta, ahogy más sem: jelenleg egy darab eladó harmadik generációs MR2 van, az is jobbkormányos. Utóbbi nem zavar, ha mondjuk olyan autóról van szó, ami nem létezett balosként, tehát TVR-ek, vagy Skyline-ok bármikor jöhetnének így, de ha az adott típust árulták balkormánnyal, legyen már az.
Meg a motortól is félek. Az 1ZZ kódú 1,8-as nem tartozik a Toyota csúcsteljesítményei közé, és bár egy kellően nyomot áron beszerzett példány motorfelújítása sem rémít meg, amennyire tudom, motoralkatrész sem sok van hozzá. Pedig az autót imádom: mindössze 975 kiló, 140 lóerővel terjed is szépen, meg hát a kormányzása és az egyensúlya is tulajdonképpen verhetetlen a kategóriájában. Őszintén tudok lelkesedni érte, de ha csak nem esik be egy már felújított motorú MR2, el kell engednem.
Maradnak hát az orrmotoros roadsterek. Ott a BMW Z sorozat, amiket szépnek látok, főleg az első Z4, aminek már most megelőlegezem a klasszikus státuszt. Viszont akárhányat próbáltam, átverve éreztem magam, hiszen nevében roadster, arányaiban roadster, vezetésében pedig pont olyan, mint bármelyik nagy, nehéz BMW, amihez még nem vagyok elég nyugodt. Így marad a Mazda MX-5, amit szándékosan kerülni akartam, hiszen már volt, és szeretek új dolgokat kipróbálni. A baj csak az, hogy akármennyire is próbálom elengedni, a Mazda nem enged engem: azok az emberek, akiket én beszéltem rá, hogy vegyenek, néha odaadják az autójukat, és érzem, hogy ez hiányzik az életemből.
Meg ha az embere belevág egy húsz évnél öregebb autóba, nem árt, ha van típusismeret, vannak kapcsolatok, és van társaság. Márpedig a a MX-5 körül stabil klubélet van, túrákkal, pályanapokkal, közösséggel, ami azért sokat hozzátesz az élvezeti értékhez. Amióta eladtam a sajátomat, fájóan elszálltak az árak, a rozsda is csak több lett rajtuk, de egy jobb NB-re rá mernék vállalni. Hogy 1,6-os vagy 1,8-as, igazából mindegy, de törekszem az 1,8-asra, hiszen pont egy picivel ad többet, de mégis teljesen más lesz tőle az autó. Akármi is lesz ennek a fejbenkúrásnak a vége, remélem egy-két hónap múlva eldől a dilemma.
