Ironikus módon azért állt három napig bakon az autóm, mert alapos alvázvédelmet kapott, amitől kevésbé rozsdás, mint a kortársai. Vagyis azért szívtam meg, amiért megvettem az autót: mert nem rohadt el.
A problémának persze nem volt köze a rozsdához: eltört a bal hátsó rugóm. Több lehetőségem volt, például cserélhettem volna a rugókat utángyártottra, de mivel azokat nem terhelte 18 évig egy autó, kevésbé ülnek, így az autó hátulját égnek emelte volna. Mivel nem a drag, hanem a szlalom a választott szakágam, ez nem jöhetett szóba. Vehettem volna persze négy új rugót is, de nem láttam értelmét, hiszen hamarosan szeretnék valamilyen feszesebb, alacsonyabb futóművet a Mazda alá. Végül szintén fokozottan MX-5 károsult barátom, Gyuri kerített nekem egy pár használt gátlót rugóval, ami kiadja addig, amíg be nem kerül a Tein, a Bilstein, a Koni, vagy, amit majd dob a gép.
Épp vezetéstechnikai tréningen vettem részt a Hungaroringen, Gyuri pedig Mogyoródon lakik, azt mondta, ugorjak be, ha vége, 20 perc alatt berakjuk a gátlókat. Azt hiszem, ezen a ponton akár abba is hagyhatom az írást, hiszen nem karakterre fizetnek, akinek már volt 15 évnél öregebb autója, úgyis tudja, mi jön. Aki nem, annak sem húznám az agyát: a húsz percből két nap lett.
Első körben hozzá kellett férni a gátlók felső bekötési pontjaihoz, ez gyerekjáték, 6-8 patenttel kijött a kárpit, aztán pár csavar segítségével kiszedtem azt a lemezt is, ami a csomagtérben ide-oda ütődő holmiktól védi a tankbetöltő csöveit. Egy-egy könnyed mozdulattal meglazultak a felső csavarok, aztán már csak ki kellett kapni a gátló alsó csavarját. Az MX-5 elöl-hátul kettős-keresztlengőkaros, az alsó A-karban egy átmenő csavar rögzíti a gátlót.
Ezt a csavart 18 éve pusztítják az elemek, és bár nem tűnt különösebben rozsdásnak, Gyuri már az emelés előtt gazdagon megküldte csavarlazítóval. Megemeltük az autót, ráküldtük az ütvecsavarozót, éééééés nem történt semmi. Jöttek az egyre hosszabb erőkarok, a láng, és a csavar ugyan mozdult, de nem hallottuk az orgazmussal felérő TANG! hangot. Rengeteg erőltetés hatására aztán körbefordult, de kijönni, na, azt nem akart. Ekkor még megpróbálkoztunk a gátló alsó szemének átvágásával.
Mint kiderült elszakítottuk a gumiszilentet, vagyis a fémpersely nem engedte el a csavart, csak elvált az addig ölelő gumitól. Persze ekkor még nem értettük, mi történt, csak tekergettük a csavart, ami forgott, de nem jött ki a helyéről, ráadásul letörtük az anyát, amit épp csak odapöttyöltek. Előkerült még a láng, és a feszítővas is, de egyre reménytelenebbnek tűnt a helyzet. Viszont közben fürdetés idő lett, nekem meg már bőven nem lehetett kerékre tenni az autómat, így Gyuri odaadta a harmadik generációs MX-5-jét, ami amellett, hogy rendes motor és futómű tuningot kapott, annyira zöld, hogy Greta is ráalkudna:
Én hazaestem fürdetésre, Gyuri is letudta az apai feladatait, majd vasárnapra parkopályára került az autóm, mivel Gyuri nem ért rá. Hétfőn délután folytattuk a hentelést, de Gyuri komoly háttérmunkát végzett, így született meg a döntés, hogy el kell vágnunk a futóműcsavart. Ez a csavar közel nem olyan acélból van, mint a kaszni, tehát a rezgőfűrész pengéből kapásból hármat vittem Mogyoródra, mivel a csavar korábban már kettőt már megevett. Nagyjából három órán keresztül vágtuk felváltva rezgő- és orrfűrésszel, hol Gyuri, hol én, dőlt az arcunkba a rozsda, a fémreszelék, támasztottuk, feszítettük, de nehezen adta magát. Próbálkoztunk a csavar forgatásával, különböző oldalakról vágtuk, de annyira szűk helyen kellett dolgozni, hogy az orrfűrész rendszeresen elakadt. Végül embertelen melóval, talán fél hatra sikerült átvágni a persely-csavar kettőst.
És ekkor jött a döbbenet: nem a rozsda fogta össze a perselyt a csavarral, hanem az alvázvédő! A két anyag között ott volt a megkövült fekete dzsuva, ami annyira jót tett a kaszninak, és annyira megszívatott a futóműben. Ezután már csak ki kellett húzni a gátlót, amihez le kellett venni a felső lengőkart. A sors iróniája, hogy ez bár Mazdásan rozsdás volt, simán oldódott a csavarja, vélhetően ide nem jutott a fekete aranyból.
Ezen a ponton viszont nem tudtuk kibillenteni a gátlót, mivel nem kötöttük le a stabpálcát, aminek szintén rozsdás volt a csavarja, viszont megint mindkettőnkre várt egy fürdetés. Zöld MX-5-be be, M3-M0-án át haza, majd altatás után vissza Mogyoródra, le az aknába. Legalábbis erre készültem, de mire odaértem, Gyuri összerakta az autót, az új futóműcsavart természetesen rézpasztával visszatéve. Mint kiderült a stabrúdpálca rozsdás csavarját vágással lehetett oldani, innentől pedig tényleg 20 perc volt összerakni az autót. Nem, a túloldalnak nem álltunk neki, de ez legalább még egy ok, hogy megpörgessem a sportfutómű projektet.
Ennek persze előfeltételei vannak: kell például egy pár felújított lengőkar, hiszen vélhetően a többi futóműcsavart is ugyanígy beragasztotta az alvázvédő szaki. A szilentek jellemzően bírják, ezeket ritkán kell cserélni még öregebb autókban is, viszont a lengőkarok felületkezelése sokat segít megőrzésben. Meg ott van az is, hogy a beragasztott csavarhoz való hozzáféréshez kellett vágnunk egy szerelőablakot a lengőkar nem terhelt részére. Bevett megoldás ez, nem gyengíti a szerkezetet, de akkor is zavar, hogy ott van. Ez viszont majd a téli pihenő programja, addig mindenképp élvezni akarom még, nem szerelni.
Például megint elmentem egy szlalom versenyre, ezúttal a Kakucs Ringre. Az M-Ringes élmények hatására azt hittem, kezemben van a ritmus, de nem, több ponton rontottam, beforogtam, meg még a fűre is kiestem. Egyrészt a Kakucs nem úgy tapad, mint az M-Ring, másrészt nem sikerült elég higgadtan rajthoz állni, rángattam a kormányt, egyszerűen nem adta ki. Mindegy, 21-én a Hungaroringen ismét szlalom, hátha ott összejön, mégis csak a nemzet versenypályája.
