Tekerjük vissza az időt az ötvenes évekbe: a második világháború után vagyunk pár évvel, a szerencsésebb országokban pedig nagy ütemben fejlődik a gazdaság. Egyre több az autó, egyre nagyobb az igény az olajra. A Szaharában például volt elég, csakhogy megfelelő infrastruktúra hiányában a kitermelés üteme nem tudta tartani a lépést a növekvő igényekkel. Lépni kellett, méghozzá gyorsan.
Miután 1954-ben olajat találtak Algériában, a Shell vezetése 1956-ban megkereste Paul Berliet-t, hogy benyújtsák az igényüket egy olyan teherautóra, amivel hatékonyan lehet mozgatni a hatalmas és nehéz olajipari gépeket.
A nagy múltú – 1899-ben alapított – francia gyártó nekilátott, hogy kifejlesszen egy ilyen teherautót. Nehezítő körülmény volt ugyebár a sivatag is: a Szaharában egy hagyományos teherautónak esélye se lett volna. Egy olyan járműben kellett gondolkodniuk, ami nem csak extrémen terhelhető, de emellett a sivatag nehéz terepét is le tudja küzdeni.
A tervezés és a fejlesztés teljes titokban és gyilkos tempóban zajlott a cég ourbevoie-i gyárában. Mindössze kilenc hónap alatt legyártották az első darabot, amit ügyes színpadi érzékkel begurítottak az 1957-es Párizsi Autószalon egyik pavilonjába. Sokan minden kétséget kizáróan otthagyhatták az állukat a padlón, amikor először meglátták élőben a monumentális teherautó, a Berliet T100 első példányát Párizsban.
Mert hát a T100 nagy lett. Nagyon nagy. 13,3 méter hosszú volt, pár centi híján 5 méter széles és 4,4 méter magas. A leglátványosabb elemei egyértelműen a kerekei, amelyekből összesen hat került alá, azok cserébe magasabbak mint egy ember. A monstrum önsúlya 61 tonna volt, amit további 40 tonnával lehetett terhelni, így az össztömege elérhette a 101 tonnát. A T100 vontatási kapacitása se volt szerény, hiszen úgy a teljes szerelvény össztömege 190 tonna is lehetett.
A motortérbe egy 29,6 literes, V12-es Cummins dízelmotort szereltek két turbóval, ami kezdetben 600, később 700 lóerőt tudott, ehhez elképesztő, 2660 Nm-es csúcsnyomaték társult. Készült olyan változat, ami csak a hátsó két tengely négy kerekét hajtotta, és olyan is, ami összkerékhajtású volt. Váltóból egy Clark félautomata egységet szereltek be, aminek előre és hátra is négy-négy fokozata volt.
A fogyasztása aszfalton a méreteihez képest nem is olyan letaglózó: beérte 90 literrel 100 kilométeren. Itt a végsebessége se volt annyira rossz: 45 km/h-val tudott haladni, ami egy ekkora monstrumhoz képest igazán derék. Homokon már egész más volt a helyzet, ott ugyanis 240 litert evett meg óránként – a végsebességről itt kár is beszélni –, szóval nem is ártott, hogy segített az olaj kitermelésében. A két, összesen 1900 liter kapacitású üzemanyagtartályban lévő gázolaj mindössze 8 órán át tartott ki.
A T100-as bármennyire is gyorsan készült, ez még nem jelenti azt, hogy nem rakták tele igazán igényes műszaki megoldásokkal. Például tárcsafékes volt, ami ma már teljesen egyértelműnek tűnik, de 1957-ben még a személyautóknál se volt alapvető megoldás. Ezek közül azonban egyik se látható, ugyanis gondoltak rá, hogy a homok nem fog jót tenni a fékeknek, ezért beburkolták őket. A fékrendszer a Messier Aviationtől érkezett, tehát alapvetően repülőgépekhez való, de a teherautó súlya úgy tűnik, ezeket indokolta.
Nemcsak a fékek érkeztek a Messier-től, hanem például az első lengéscsillapítók is. Elöl és hátul is laprugók vannak, hátul torziós stabilizátorokkal kiegészítve. A vezetőfülkében – ahol négy embernek volt hely – még légkondi is volt, ami 60 Celsius-fokos külső hőmérséklet esetén is le tudta hűteni a kabint kellemes 25 fokra. Ezt állítólag mégsem szerették annyira, mert túl hideg levegőt fújt be, ezért a legtöbbször inkább nem használták.
Vicces részlet, hogy a szervó működtetéséhez beszereltek egy külön benzinmotort, méghozzá egy 851 köbcentis Panhard bokszert. Ez egyébként a nagy dízelmotor meghibásodása esetén is tovább tudta működtetni a hidraulikus rendszert, így az üresen is 61 tonnás teherautó nem maradt fékrásegítés és szervó nélkül.
A gumikat is érdemes megemlíteni, amelyeknek a mérete 37,5x33R. Ez így elsőre nem mond sokat, de metrikusra váltva annyit tesz, hogy átmérőjük közel 2,4 méter, a szélességük nagyjából egy méter, a súlyuk pedig darabonként körülbelül egy tonna volt. Először a Goodyear abroncsaival próbálkoztak, de végül ezeket Michelinre cserélték, mert azok jobban bírták. Érdekesség, hogy az óriási gumifelület miatt annyira eloszlatták a hatalmas teherautó tömegét, hogy még az olyan laza homokban is könnyedén mozgott, ahol egy ember már gyalog sem tudott közlekedni, mert belesüllyedt.
1957-ben összesen két, összkerekes T100-ast készítettek, amelyek közül az egyiket kiállították – ez volt az egyes számú –, míg a másikat azonnal Algériába küldték – ez volt a kettes számú. Nem sokkal később az első is követte a sivatagba a másodikat. Ezek sokáig serényen dolgoztak, de csak az egyik élte túl a sivatagot. A kettes jelenleg üzemképtelenül erodálódik a szabad ég alatt az algériai Hassi Messaoud-ban, ahol kiállították.
Ezen a két példányon kívül még két másikat is gyártottak. A hármas számú, 6x4-es változat egy óriási Marrel billenőplatót kapott, és évtizedekig húzta az igát egy francia uránbányában. Ez a változat 155 tonnás össztömeggel üzemelt, és 1959-től 1978-ig használták. Szomorú, de végül megsemmisítették a hármast, pedig egy kiállításon biztosan jobb helye lehetett volna.
A negyediket az Egyesült Államoknak szánták, és teljesen áttervezett, szögletes fülkével szállították le. Először ezt is látványosságként mutogatták a Tulsában megrendezett International Petroleum Exposition nevű kiállításon, ami miatt a négyesre rá is ragadt a Tulsa becenév. A gyári, 700 lóerős motort hamar lecserélték egy Turbomeca turbinára, amit helikopterekben használtak, és 1000 lóerőt tudott. Pont a motor miatt kaszálták el az egész projektet, mivel a helikopterturbina fogyasztása túl magasnak bizonyult. Végül a Tulsát, vagyis a négyest is megsemmisítették.
Szerencsére egy T100-asra azért rámosolygott a szerencse: az egyes számút 1981-ben nyugdíjazták, és egy teljes felújítást követően a Marius Berliet alapítvány múzeumába került. Bár a márkát a hetvenes években a Renault Trucks felvásárolta, szerencsére az ikonikus T100-as végül – ha illő állapotban csak egy darab is – átvészelte az elmúlt 65 évet, és a mai napig jó helyen nézheti meg az, aki ugyanúgy ámulna rajta, mint az 1957-es Párizsi Autószalon látogatói.
