A huszadik század első fele nem volt egyszerű időszak a világ számára. Először megtépázta az első világháború, ami olyan pusztítással és veszteségekkel járt, ami előtte elképzelhetetlennek tűnt, majd a vége után alig tíz évvel hatalmas világválság sújtotta az embereket. Az 1929-ben kirobbanó gazdasági recesszió az Egyesült Államokban volt a legsúlyosabb, amit Roosevelt 1933-as New Dealje kezdett fokozatosan csökkenteni. Úgy tűnt, hogy a terv működik, gazdasági növekedés kezdődött.
Akkoriban az USA vezetése taktikát váltott, és úgy döntött, hogy több információval látja el a polgárokat a válságkezeléssel és az intézkedésekkel kapcsolatban. Így tulajdonképpen két legyet ütöttek egy csapásra: egyrészt tényleg javult a gazdaság, másrészt az emberek előtt is határozott, valódi megoldásokat kínáló szervezetként tudtak tetszelegni. Az eredmény teljes siker, hiszen a gazdaság a 30-as évek végére megerősödött, a munkanélküliség drasztikusan csökkent és a közhangulat is óriásit javult.
A hangsúly a jövőre került, mert arra ugyebár mindig mindenki kíváncsi, de azt még ki kellett találni, hogy miként tudják a jövőt érdekesen tálalni, óriási tömegeknek. Így került a képbe a világkiállítás. Ekkor már bőven nem volt új műfaj ez, hiszen az elsőt 1851-ben rendezték, tehát az embereknek is volt némi fogalma róla, hogy mire számíthatnak: nagy tömegeknek bemutatott nemzetközi újdonságokra.
El is érkeztünk az 1939-es, New York-i világkiállításhoz, ahol annyit csavartak a dolgon, hogy nem csak létező újításokat ünnepeltek, hanem próbálták előre vetíteni a jövőt. Minden idők második legnagyobb amerikai világkiállítása a The world of tomorrow, azaz a holnap világa nevet kapta. A világkiállítás mellett létezett a Parade of progress, vagyis a haladás parádéja, amit nem először rendeztek meg, és tulajdonképpen egy roadshow volt. Ezt amúgy a General Motors-nál találták ki, középpontját olyan járművek adták, amik annyira színpadiasak és meghökkentő külsejűek lettek, hogy simán ellopták a rivaldafényt a roadshow-n kiállított, fő attrakciónak szánt tárgyak elől is.
A haladás parádéjának ötlete Charles Kettering, a GM akkori vezető mérnökének fejéből pattant ki az 1933-as chicagói világkiállításon. Azt gondolta, miért ne lehetne egy kiállítással körbeturnézni az egész Egyesült Államokat. Ehhez azonban kellett valami, amire még azelőtt felfigyel mindenki, hogy tudná, miről van szó. Az első Parade of progress-t 1936-ban rendezték, és először nyolc, Streamliner nevű, egyedi teherautót készítettek a kiállításhoz. Azonban a közeledő, 1939-es világkiállításra ennél is nagyobbat akartak gurítani, így a Streamlinereket lecserélték valami sokkal feltűnőbbre. Ez lett a GM Futurliner, az egyik legmenőbb teherautó - vagy valami olyasmi -, ami valaha készült.
A tervezéssel Harley J. Earlt, a General Motors akkori vezető tervezőjét bízták meg, akinek egyébként olyan, úttörőnek számító autók fűződnek a nevéhez, mint például a Buick Y-Job. Gyakorlatilag tökéletes munkát végzett: a Futurliner formáját olyan zsenialitással rajzolta meg, hogy még ma sem tűnik öregesnek, akkoriban pedig valószínűleg tényleg olyan lehetett, mintha valami óriási időgéppel küldték volna vissza a jövőből.
A 10 méter hosszú és 2,4 méter széles, 3,5 méter magas, piros-fehér Futurliner arányai furcsák: a szélességéhez képest magas, amire a szabályos ívek és hosszú egyenesek is rátesznek egy lapáttal. A vezetőfülke is hatékonyan magasítja optikailag, hiszen olyan, mintha egy külön torony lenne az autó tetején, ami ráadásul jóval keskenyebb, mint a kaszni többi része, szélvédője pedig félkörívet formáz.
A forma többi részét is az ívek és egyenesek ügyes összhangja határozza meg: például a hátulja leginkább a Mallard gőzmozdony aerodinamikus elejére hasonlít leginkább. Az alsó rész feketéje a mai SUV-k optikai hasmagasság-növelő trükkjét idézi, a lökhárítóknál némi dodzsemes beütéssel. A hatalmas, krómozott oldalsó betéteknél már csak a komikusan gigantikus méretű GM-logó a feltűnőbb, de nem nehéz elidőzni a Futurliner többi csodálatos részletmegoldásánál sem. Tehát van benne némi mozdony, egy kis Airstream lakókocsi, némi busz és egy csipetnyi teherautó is. A végeredmény mégis valami egészen egyedi, máshoz nem hasonlítható dolog, ami igazából egy mozgó, art déco szobor.
Ajtóból sok van rajta, és egyik se szokványos: a vezetőfülkébe a kaszni első negyedeinél lévő, szinte észrevehetetlen ajtókon lehet bejutni, de ennél is különlegesebbek a raktér ajtajai: mivel egy mozgó pavilonról van szó, a Futurliner oldalai több méter hosszan, egyben kinyithatók, így kerül elő maga a kiállítás. Összesen tizenkét Futurliner készült, mindegyikbe más attrakciót terveztek. Volt olyan, amiben egy Allison J-35-ös sugárhajtóművet mutattak be, de olyan is, amiben a még kísérleti stádiumban lévő mikrohullámú sütőt vagy épp a sztereó hanghatást prezentálták.
A tizenkét Futurliner életében kevés pihenés adódott: a Parade of progress keretein belül minden évben 150 helyszínre vitték el az újdonságokat 1940 és 1956 között. A konvojt 32 másik jármű kísérte, és minden kitelepülésnél egy hatalmas, Aer-o-Dome fantázianevű sátor köré táboroztak le, amiben egyszerre akár 1500 látogató is elfért. Becslések szerint összesen nem kevesebb, mint 13 millió ember nézte meg a parádét, ami annak tükrében különösen nagy szám, hogy csak az Egyesült Államokban és Kanadában turnéztak.
Vezetni is nagy kihívás volt a Futurlinereket: a sofőröknek a kezdeti verziókon egy teljesen íves üvegkupola alatt, pokoli hőségben kellett dolgozniuk. Ezt a későbbi változatoknál úgy oldották meg, hogy a kupolát így ívelt szélvédőre és hagyományos tetőre cserélték, illetve egy légkondit is beépítettek. Mivel előre és hátra is dupla kerekeket szereltek - amikre a US Royal gyártott egyedi, fehér falú gumikat -, mindenképpen szükség volt kormányszervóra is, hogy a 14 tonnás teherautóval fordulni is lehessen. Mivel a technológia még gyerekcipőben járt, a szervó rendszeresen elromlott, aminek a javítása se lehetett egyszerű feladat.
Az első verziókba két darab, egyenként négyhengeres dízelmotort szereltek, manuális váltóval, a végsebesség maximum 64 km/h lehetett. Később a dízelmotorokat egy katonai GMC benzinesre cserélték, amihez egy rendkívül bonyolult váltórendszer társult: egy kétsebességes manuális váltóhoz kapcsolódott egy négysebességes Hydramatic automata. A végsebesség így már a 80 km/h-t is elérhette, de lássuk be, nem a tempón múlt a siker, hanem a látványon.
Az utolsó Parade of progress-t 1956-ban rendezték, a Futurlinereket pedig ezután a General Motors Michigan állam rendőrségének adományozta. A legtöbb darab valószínűleg sajnos az enyészeté lett. A jelenlegi információk szerint négy Futurliner maradt meg, ezek közül három ráadásul menetképes állapotban, ami mindenképpen figyelemre méltó, hiszen utoljára 1956-ban használták őket a saját feladatukra. A 3-as számút 2014-ben restaurálták, méghozzá az eredeti, Power of the air age kiállításával együtt. A 11-es számúról azt lehet tudni, hogy még 2006-ban gazdát cserélt, elképesztő 4,1 millió dolláros, vagyis több mint 1,5 milliárd forintos áron.
Reméljük, ez a pár darab már örökre megmarad, hiszen ezek a teherautónak álcázott, szoborszerű pavilonok egészen lenyűgöző szeletei a történelemnek. Amilyen zsenialitással és stílusérzékkel rajzolták őket, szinte hihetetlen, hogy már több, mint 80 évesek.
