Pár évvel ezelőtt egy nagyon furcsa periódusa zajlott az életemnek. Budapesti egyetemi éveink után a párommal visszaköltöztünk Dunaújvárosba, nekem pedig kellett valami átmeneti munka, amíg sikerül a szakmámban elhelyezkednem. A választás gyorsan megszületett: ételfutárnak álltam.
A Punto korszak
Az első kérdés persze rögtön az volt: mivel? Dunaújvárosnak futárszempontból rettenetesek az adottságai: dimbes-dombos utcák, a városrészek pedig zártan elkülönülnek egymástól. Forgalom viszont általában nincs, és parkolóhelyet sem különösebben nehéz találni. Végül elcsakliztam a szüleim második autóként tartott szakadt egyes Puntóját.
Ezt a konkrét példányt korábban is rengeteget vezettem. Mikor megszereztem a jogsim, apám az imádott Focusát nem akarta rám bízni, így a Puntóval jártam mindenhova. Igazán utálatos egy jószág, de valahogy a maga jópofa módján. A kormány nyúlós, pontatlan, a kuplung borzasztóan hosszú úton jár, váltani olyan, mintha bablevest kavargatnék, az 1,1 literes 55 lóerős négyhengeres pedig lomha, és városban meglepően sokat eszik. Ennek ellenére mégis egy egész szerethető autó, bár lehet, csak az érzelmi kapocs mondatja ezt velem. Mindegy, kezdésnek jó lesz ez - gondoltam, nem mintha frissen végzett csóró ex-egyetemistaként olyan sok választásom lett volna.
Szóval belevágtam, és már az első héten a legnagyobb megtiszteltetés ért, amiben egy futár részesülhet: este tízkor vészhelyzeti kotongumit szállíthattam. Ráadásul nem volt a benzinkúton az a fajta, amit a kedves párocska rendelt, szóval a szabályzatnak megfelelően a diszpécsernek telefonon kellett megbeszélnie velük, másmilyen is jó lesz-e. Végül a közjáték miatt a fuvar csaknem egy óráig húzódott. Remélem, még nem volt túl késő.
Első futárnapjaimban persze csináltam hülyeségeket. Például minden egyes kajafelvételnél és leadásnál leállítottam a motort, amit három óráig tolerált az autó, ezután hajlamos volt nem elindulni. Tolni általában ilyenkor sem kellett, öt-tíz perc pihentetés után ha nehezékesen is, de végül ismét beindult. Hamar egyértelmű lett, hogy muszáj lesz járó motorral az út szélén hagynom, de bezárni így nem tudtam.
Szerencsére a Punto ebben a segítségemre sietett. Az egyik műszak vége felé ugyanis teljesen véletlenül rátaláltam egy rejtett funkcióra: ha a szokásosnál egy fokkal durvábban csukom be a vezetőoldali ajtót, akkor az bizony képes bezárni magát. Remek. Csak a motor meg járt, a kulcs pedig az indítóban, szóval telefonálhattam apámnak, hogy nagyon gyorsan kellene a tartalék.
Az elején egyébként aggódtam az emberek miatt, de a túlnyomó többséggel nem volt semmi gond. Furcsa esetek ezért akadtak: egyszer például tusfürdőt, egy csomag bulgurt és egy százas zsepit vittem egy fickónak a negyedikre, aki az első pillanattól fogva mélységes megvetéssel kezelt. Illedelmesen jó estét kívántam neki, majd felé nyújtottam a zacskót, amit ő egyetlen szó nélkül kitépett a kezemből. Ezután hol engem, hol a zacskó tartalmát méregetve hosszasan ellenőrizte, biztosan megvan-e mind a három tétel, majd köszönés nélkül rám csapta az ajtót.
Az első hónap zökkenőmentesen telt a Puntóval, bár a hangosan visító ablaktörlőmotorokat nem tudtam megszokni. Utána viszont jöttek a meghibásodások. Az egyik műszak alatt megszorult a hűtőventilátor, szóval az autó gőzmozdonyként füstöt és vizet okádott magából, mikor egy felvétel után visszaértem hozzá. Kisebb, de idegesítő probléma, hogy pont a leghidegebb téli hetekben elszállt a fűtőventilátor első két fokozata, így két opció maradt: a hajszárítóhangú, orkánerejű maximális fordulat, vagy a kikapcs.
A legijesztőbb gondot végül a kuplung produkálta. A pedálút első szakasza egy egyszerű parkolás után nagyon felkeményedett, majd félúttól egy hangos kattanás után szinte beesett a motortérbe. Én már elkönyveltem, hogy ez tuti komplett kuplungcsere, ám meglepő módon egy kis állítgatás után megint minden működött.
Összességében nem volt túl jó élmény a Puntóval futárkodni, ráadásul hiába igyekeztem spórolósan vezetni, elég sokat is evett. Szemet vetettem hát egy másik potenciális autóra, mely alkalmasabbnak tűnt a feladatra.
A Twingo korszak
Egy rózsaszínűre halványult egyes Twingóról van szó, mely szinte kihasználatlanul állt a párom szüleinek kertjében. Mivel érezhetően kisebb, könnyebb és fordulékonyabb volt a Puntónál, nagy reményeket fűztem hozzá, és szerencsére sikerült ezt is elcsakliznom. Kezdettől fogva sokkal élesebbnek és pontosabbnak éreztem, mint lötyögős, nehézkes olasz elődjét, ráadásul jóval kevesebbet evett, miközben valamivel jobban is ment.
Szóval határozottan élvezetesebb volt Twingóval a munka, egészen addig, míg el nem kezdett érthetetlen elektronikai hibákat produkálni. Nem csak simán elromlott benne ez-az, hanem - amolyan franciásan - hol működtek a dolgok, hol nem. Úgy kaptam meg, hogy a központi zár rossz, ám egyszer az autó felé sétálva a zsebemben nyomogattam a kulcs gombját, az ajtók pedig hirtelen kinyíltak. Ezután egy hétig prímán nyílt és záródott minden, majd kettőig megint semmi. Végül az egész teljesen véletlenszerűvé vált.
Hasonló volt a helyzet a bal első elektromos ablakkal, mely az esetek úgy nyolcvanöt százalékában működött, a maradék tizenötben nem. Ez főleg akkor volt kellemetlen, mikor lehúzni még le lehetett, de visszamenni már sehogyan sem akart.
A legidegesítőbb, és egyszerre legrejtélyesebb dolog viszont mégis az volt, hogy a Twingo néha nem akart indulni. Több héten keresztül pöccre beröffent, majd hirtelen meg se nyikkant, hiába fordítottam el a kulcsot. Ilyenkor csak a betolás segített, majd a kocsi megint hetekig prímán ment. Több szerelőnél is jártam, de mindenki csak a fejét vakarta - természetesen náluk nem jött elő a hiba. Végül úgy tűnt, néhány kábelcsere megoldja a dolgot, de hamar kiderült, hogy mégsem.
Összesen nagyjából négy hónapig használtam a Twingót, ez alatt pedig kis túlzással összes elektromos dolog elromlott benne, ami létezik. Az említett központi zárhoz, elektromos ablakhoz és a rejtélyes indításhibához hasonlóan a jobb hátsó lámpa és a digitális sebességmérő is időnként működött, időnként meg nem, a rádió és a generátor pedig egyszer-egyszer teljesen meg is adta magát.
Ekkor már jó nyolc hónapja futárkodtam, így akadt már tapasztalatom a munka szépségeit illetően. Már kólától volt lucskos az autó hátsó ülése, már fejből tudtam a törzsrendelők címét, és felfigyeltem egy jelenségre is, amit azóta se tudok megmagyarázni. A kifejezetten kövér és szőrös, negyvenes-ötvenes csávók rendszeresen egy szál fecskében nyitnak ajtót. Az egyiken lehet, hogy még az se volt. Nem mertem lenézni. A képek sokszor még engem is napokig kísértettek, belegondolni se merek, szegény futárlányok min mehettek keresztül egy-egy ilyen után.
Egyszer ennek is vége szakadt
Végül a párommal visszaköltöztünk Budapestre, futárkarrieremnek pedig ezzel vége lett. Bár némileg kényszerűség hozta ezt a munkát, összességében úgy érzem, ezt a hivatást abszolút van miért szeretni. Én is jóval több kellemes emléket őrzök erről az időszakról, mint kellemetlent.
Hogy összességében inkább Punto vagy Twingo? Hogy őszinte legyek, egyik sem. A végére teljesen egyértelművé vált számomra, ami alapból is logikus: futárkodni robogóval a legjobb, hiszen ötvözi az autó sebességét és a bicikli praktikumát, miközben a fenntartása sem vészes, és még el sem fáradsz. Csak télen öltözz fel jó melegen.
