- Belsőség
- best of 2023
- eqe
- lego
- concours delegance
- suzuki
- swift
- tc tréning
- ford
- ranger
- claas
- bmw
- x6m
- fantic
Szeretem előre megtervezni a tesztautók fotózását, és néha még sikerül is megközelíteni az előre elképzelt célt, mégis egy spontán képemet választottam. Az idén még a szokásosnál is esősebb Balatonfüred Concours d'Elegance reggelén tudtam ezt a kacsát belekomponálni a garázsból kiguruló veteránok közé, így nemcsak a Tagore sétány, hanem a Balaton élővilága is képviseltette magát a nyitóképen. Már csak akkor lett volna nagyobb szerencsém, ha a fekete Citroën nem egy Traction Avant, hanem egy 2CV, vagyis egy Kacsa lett volna...
Tavalyi válogatásunk amúgy itt:
Fotózni jó, viszont a fotózás technikai része alapvetően nem egy izgalmas műfaj. Keresed a tökéletes helyszínt, fejben komponálsz, aztán rájössz, hogy rossz helyről süt a nap, hogy a sárvédő eleje mégis egy kicsit koszos maradt, sétálgatsz a teleobjektívvel, hajolgatsz az alsó gépálláshoz, sehogy se adja ki, aztán előbb-utóbb mégis lesz belőle valami, de önmagában semmiképp nem vérpezsdítő a folyamat. Kivéve akkor, ha átlövőztök.
Nagyon ritkán van ilyenben részünk, mert legalább három ember és két autó kell hozzá, és sokszor az elkészítési módja is feszegeti a legalitás határait, viszont nagyon dinamikus fotók születnek, és az egész fotózás hangulata is zseniális –ilyenkor hat szem tényleg többet lát, mint kettő, és összeszokottságot is igényel: a sofőröknek nagyon pontosan kell tartani a fix távolságot, a fotósnak pedig sokszor csak másodpercei vannak célozni és lőni, miközben telefonon próbálunk kommunikálni, és félszavakból megérteni egymást. Gyönyörű helyszín, pont tökéletes felhők, egy zseniálisan neonsárga autó, és persze Keserű Gergő és Tálai Vali profizmusa kellett ide, utóbbiakban mindig bízhatunk, a másik háromban sajnos nem.
A szerkesztőségben én vagyok az egyik olyan hülye, aki rajong az öreg, böhöm tükörreflexes matuzsálemekért és a nehéz, igazi üvegből készült objektívekért, így hát néha muszáj kifújnom a levegőt, és megállnom egy percre. Ilyenkor emlékeztetem magam, hogy a fotózás nem egy probléma, hanem egy út, egy alkotói folyamat, aminek a végterméke pár pixel, amire büszke lehetek.
Idén is volt pár alkalom, amikor belemerültem úgy rendesen, és azokat képeket utána mindig szívesen néztem vissza a laptop kijelzőjén is. Pártízezer expó idén is belepörgött a vén 5D mark I-be, nehéz hát kedvencet választani. Két favoritomra szűkítettem a kört, ezek közül már nem szándékozok választani.
Még nekem is váratlan fordulat volt, hogy az egyik kedvenc képem egy olyan autóról készült, ami felbosszantott. Az EQE SUV küzdött pár komolyabb kihívással, mégis úgy jött ki a lépés, hogy ezzel találtam meg a hibátlan helyszínt, a hibátlan időben. A csodálatosan tiszta időben, a kék ég alatt sikerült meglőnöm egy Wes Anderson film szimmetrikus képkockáját, ami még a magam felé igen kritikus szememnek is kedves.
A másik kedvenc egy kísérleti fotózás eredménye: elvittem a Lego Peugeot 9X8-at a Hungaroringre, hogy úgy fotózzam le, mintha igazi versenyautó lenne. A gokartpálya méretben is stimmelt, a kockákból álló 9X8 pedig egészen úgy néz ki, mintha éppen tényleg Le Mans-ban veretne.
Bár a tesztautók és sajtóutak mellett a Bud Spencer és Terence Hill filmek szellemében tartott Parkoló Parádéról is rengeteg mutatós, szívemhez közeli képpel tértem haza, végül az első tematikus TC-tréning képanyagából szemezgettem.
Ez az esemény első TC-s évem egyik meghatározó élményének bizonyult: gyönyörű időben gyönyörű autókat fotózhattam egész nap. Akadt közöttük ritka OT-rendszámos Datsun, makulátlan cápa BMW és sok egyéb gyöngyszem is, de számomra végül a rántópaddal elszántan farkasszemet néző Toyota Celica lett a befutó.
Az autók fotózása számomra felér egy kikapcsolódással. Egy fényképezőgép, autó, esetleg egy (vagy több) szép helyszín és legalább egy órára el lehet veszíteni. Ez egy művészet, amit szeretek űzni, amelyben ki tudom fejezni a stílusom. Persze, nem vagyok hivatásos fotós, lelkes amatőrnek tartom magam, főleg egyes kollégáim tudása mellett, de szívesen tanulom ezt a szakmát. Számomra az év legkedvencebb fotóját a Ford Ranger Wildtrak nemzetközi bemutatóján lőttem, ami mind színekben, dinamikában és kompozícióban egyaránt izgalmas kép:
De a többiek fotóit is mindig élvezettel nézem, hogy tanulhassak, láthassak ötleteket. Csak hogy egy példát említsek, Elvis egy számomra csalódásokkal teli autóról, mint az EQE-ről is egy ilyen remek fotót tud lőni (legalább ehhez ért, lol). A harmadik fotó, ami mellett nem mehetek el pedig nem a miénk, de mi "kaptuk", amikor Petrány Máté kollégánk kipróbálhatta a Lamborghini Revueltót. Ilyen az, amikor egy hivatásos fotós dolgozik, köszi a képet Andy Casano!
A Claas Xerion 12.650 Terra Trac hernyótalpai alatti 3,8 tonna/m2 a nyomás, az emberi élet kioltásához ennyi elég. Négy méterrel hátrébb a Horsch Fortis típusú kultivátor további 2 tonna mechanikus horror, gerendelyén 24 lazítókapa, 18 csipkés tárcsalevél és két sor tömörítőhenger zúz és trancsíroz és nyomorít. A képen iramodó Francescót az expozíció után nem sokkal félfamentes papírba csavarva, spárgával szorosan átkötve hazaküldték utánvéttel postán.
Annyira paraszt, hogy szinte már tetszik. Jól állt neki az industrial környezet és a naplemente. Sok időm nem volt tervezni, de ha elképzeled, hogy alvilági figura vagy és fel kell szedned a szajrét, akkor valami ilyesmi környezetben teszed ezt. És erre az egyik legalkalmasabb eszköz az X6M.
Igazából el sem kellett volna készülnie. Végtére is jogosan kapunk érte kritikát: védőfelszerelés nélkül persze egy centit sem lenne szabad megtenni, pláne abban a felállásban, amikor csak az utason nincs semmi, de közben meg az élet igazából ilyen. Mármint ilyen, hogy valójában arrébb megyünk 30 métert. Ezért lett idén ez a kedvenc képem, mert normális esetben ennek a fotónak nem lenne szabad léteznie. Mégis nagyon valódi, nagyon őszinte, tele érzéssel és hangulattal.
A tesztautókkal szerintem mindig az a legnagyobb kihívás, hogy találjuk rájuk elegendő időt. Mindegyikkel sokat kéne menni, aminek egyrészt gátja a költségvetés, másrészt az is, hogy az irodában kell dolgoznunk, hiszen ha mindenki autókázik, nincsen újság. Ezen felül nem árt néhány jó ötlet sem, mert az, hogy a dugóban araszolunk Budapesten, nem árul el sokat egy járműről sem.
A Toyota Hilux arra termett, hogy bejárjunk vele egy nagyon szép és méltatlanul bezárt magyar vasútvonalat, a 64-est Baranyában. Az igazi meglepetés Palotabozsokon ért minket, ahol a helyi közösség remek múzeumot rendezett be az elhagyott állomásépületben. Sínautózás a kombi Trabanttal, majd jöhetett a fotó, amire örökké emlékezni fogok.
