Eddie Murphy nem öregszik, csak belassul

Gyerekkorom egyik legnagyobb filmes alapvetése volt a Beverly Hills-i zsaru. Nem tudták annyiszor ismételni a TV2-n, hogy ne ült volna széles vigyor az arcomra az ajánlója láttán, és ne lettem volna biztos benne, hogy aznap este megint odakapcsolok majd. Közösségi élmény volt ez, ugyanúgy végignevették a szüleim és a nagyszüleim, mint az iskolában a legtöbb haverom, akikkel együtt lettünk beoltva a nyolcvanas évek filmjeivel, zenéivel és mindennel, ami abból az időből beszivárgott hozzánk. Csoda, hogy remegve vártam, mire képes Eddie Murphy 30 évvel a harmadik rész után?

Jaj, az a harmadik rész! Akkora telitalálat volt az első és a második, hogy egészen sokszor kellett megnéznem ahhoz, hogy ki merjem mondani, az egy rossz film. Valahol megértem, hogy azután nehezen vágtak bele egy negyedikbe, mondjuk a Halálos iramban stábját nem zavarták ilyen apróságok, végül a nagy filmes visszatérések korszakát kellett kivárnom ahhoz, hogy ez a számtalan felhőtlen percet garantáló fickó újra az egyik legjobb szerepét játssza el. Tudom, hogy mennyire mellé tud menni egy film vagy egy sorozat feltámasztása, de én naivan mindig megadom ezeknek az esélyt.

Pedig gyakran egyszerűbb lenne hagyni a fenébe, nézni inkább a régit, és nem felhúzni magam azon, hogy lehetett valamit ennyire elrontani. Értékelem, hogy törődnek egy számomra kedves világgal, és szurkolok is a sikernek, de ez sokszor lehetetlen vállalkozás. A jó példa nyilván a Top Gun: Maverick 2022-ből, a rossz meg mondjuk a Vakáció 2015-ből, de a már hatodik évadánál járó Cobra Kai miatt is bánnám, ha ragaszkodtam volna a múlt nagy pillanataihoz, esélyt sem adva az újnak. Szóval ezt a filmet már tényleg nagyon vártam, és a babázás időcsapdája ellenére sikerült megnéznem.

Aki siet, annak elmondom, hogy alapvetően tetszett, aki ráér még egy kicsit annak jobban is kifejtem, mit éreztem a kétórás filmezés után. Eddie Murphy lelkesedése, a fontos régi arcok visszatérése, Jerry Bruckheimer producerkedése mind-mind biztató volt, és a pörgős előzetesből is egy szimpatikus film rajzolódott ki, ami azért sokszor becsapós, de a sokféle autós jelenet a földhözragadt akciókkal tovább csigázott. Amikor megtudtam, hogy nem maradunk Dörner György szinkronja nélkül, sejtettem, hogy minden egyben lesz egy jó bulihoz. Ebben nem is kellett csalódnom, kínosan ügyeltek a részletekre.

Bár a Chevy Nova már nem ütött-kopott, 1970-es évjárat, mint az első részben, a lány, akit Axel Beverly Hills-ben meglátogat, egy piros kabrióval jár, lehet, hogy nem Mercedes SL, de legalább európai prémium, egy E93-as BMW, és persze megint olyan járműveket sikerül üldözéshez lefoglalni, amik lassúak, viszont nagy kárt okoznak még a rendőrautókban is. Valószínűleg kevesen vették észre (a talán tényleg véletlenül) az utcán parkoló Mercedes 500 SEL-t, ami rejtett utalás lehet az első részre. Mindenesetre feltűnően figyeltek arra, hogy kiszolgálják a régi rajongókat.

Ezt észre lehet venni a sztori felépítésén és a régimódi fényképezésen, vagy említhetem a trágár szöveget is, anélkül mostanában sem lehet Beverly Hills-i zsarut forgatni. Mindez persze még csak az ismerős közeg megteremtéséhez elég, értékelem, hogy számoltak az elmúlt 30 évvel, és ha Axel Foley nem is csúszott le úgy, mint Bertie a tavaly elkészült Manta, Manta: Padlógáz elején, figyelembe vették, hogy a laza zsaru már 60 körül jár. A nézőt is érintő idő múlására többször is kikacsint a szövegkönyv, és elég okosan csinálja, ettől csak még szerethetőbb.

Végig egy félmosollyal az arcomon néztem a prózai 4 helyett divatosan, Axel F alcímmel kiadott folytatást, és örültem neki, hogy nem próbáltak meg görcsösen változtatni a bevált elemeken. Az előnye sajnos egyben a hátránya is, mert önismétlővé válik, elég csak az újra felhasznált, ikonikus zenékre gondolni. Talán a már meglebegtetett ötödik részre van egy izgalmas ötlete a stábnak. Az jobban zavart, hogy a beígért üldözések végül elég halványak voltak. Bár tényleg jó formában van, Murphy is fáradtnak tűnt, és lássuk be, hiába a 150 milliós költségvetés, látszik, hogy a Netflixre és nem moziba készült.

Ennek a kissé bátortalan összképnek talán a kevésbé rutinos rendezés vagy vágás lehet az oka, mert el kell ismerni, hogy a színészeknek és az akcióknak is vannak erősebb pillanatai, és néhány kifejezetten jó poén is akad, mégis hiányzik belőle az a ritmus, ami a nyolcvanas évekbeli részeket nézve ma is azonnal elkap, és ami az említett előzetesben olyan becsapós volt. Emlékezetesnek Kevin Bacon és Bronson Pinchot játékát tartom,  látni, hogy örömmel vettek részt a projektben. Autós vonalon a BMW (CGI) kilógatását a parkolóházból és a villa bejáratának teherautós áttörését találták el igazán.

Ha pontoznom kellene, tízből hetet adnék rá, az IMDb-n egyébként jelenleg 6,5-et ér, és tuti, hogy az ötödik részt is megnézem, mert vannak, akik megérdemelnek egy újabb esélyt. Eddie Murphy már csak a Saturday Night Live-os visszatérése miatt is közéjük tartozik, még, ha egy kicsit be is van lassulva...