Bálna fajtamentés 1. rész. - megvettem, mert szrtk szpni

Az egészről a Csikós tehet, ahogy az lenni szokott, bár tegyük hozzá, most épp semmit nem tett érte. Ja, de – megpróbált lebeszélni, csakhogy addigra már késő volt. Nagyon késő, hiszen én is azon Csík-károsultak sorát gazdagítom, akik hajdanán az ő Mercedes-szerelős írásaira böfögték fel a vasárnapi ebéd gőzeit és lettek örökre függői az öregautós szopáscunaminak. Szóval rácsesztem, de ezt már akkor is sejtettem, amikor először kerestem állólámpást, és vettem végül fekvőt annak reményében, hogy majd egy jó lakatos egyszer elforgatja azokat.

Aztán dehogy forgatta, hiszen hogy is forgathatta volna, amikor a napi járós projekt szempillantás alatt vedlett át restaurálásba, a végeredmény pedig magáért beszélt – aztán eladtam, mint egy balek, és most meg kezdem újra az egészet egy ámbrás cettel, a kilencvenes évek négy keréken guruló bombájával, a sziláival csak húszezres bankjegyeket fogyasztó, tizenegy kilométeres kábelkötege végére kötött, két és fél tonnára hangszigetelt bálnával.

„Ne, Marci, ne.” – pötyögte vissza Cs.Zs. tömör válaszát egy hete, amikor először ecseteltem neki bálnavadászati hadjáratom kezdeti skicceit azzal a bárgyú szándékkal, hogy ő lesz majd az, aki megért, sőt elismerően csettint is, majd áldását adja a nemesnek hitt projektre. Hát, ez nem jött össze, de min is csodálkozhatnék, hiszen ő mára végérvényesen is Alfás lett, a Merci számára talán csak a múlt, ereiben talján vér kering. Pff.

Csalódottságomban inkább továbbálltam, másodjára pedig a veterános körökben ismert, és elismert Cs.Daninál kerestem pozitív visszacsatolást, és érdeklődtem a bálnás élet milyenségéről és hogyanságáról. De ő megint csak lesújtóan nyilatkozott, ha jól emlékszem, talán valami olyat mondott, hogy élete legszarabb tárgya volt a W140-es bálna, felejtsem el. Na bumm.

Úgyhogy megvettem.

De ne szaladjunk ennyire előre. Kezdjük a mindent megmagyarázó autóbuzi-filozófiával: ha valaki komolyan veszi ezt a szenvedélyt, nem hátrálhat meg csak úgy a legkeményebb kihívások elől sem. És mi lehetne nagyobb kihívás, mint egy kilencvenes évekbeli pazarló luxus-szedán, ami az autós bakancslista igazi koronaékszere lehet – feltéve, ha kifogsz egy jó állapotút, és persze ha akad néhány extra milliód a felújításra is. Nem beszélve arról, hogy nemrég hagyott itt minket Bruno Sacco, a Mercedes egykori dizájnzsenije, akinek köszönhetünk mindent, amire ma azt mondjuk, hogy na!, ez még igazi Mercedes volt! Vagyis neki adhatunk hálát az “ebben még van anyagokért”, a “nagyapáméban kétmillió kilométer volt-okért”, a W123-ért, a 124-ért, a 126SEC-ért, amiről lassan már én is csak álmodozhatok, és többek között a W140-es bálnáért is, ami még ma is a kategóriája koronázott királya.

Na, de bálnát venni nem egyszerű, hiszen a kínálat másfél milliótól már csaknem tízmillióig terjed, az olló óriásira nyílt, és vagy megveszed a legrosszabbat, aztán ráköltöd az életed, vagy a polc tetejéről választasz, és a vásárlás után már nem marad lóvéd tankolni sem. Mi legyen? Nem tudtam, de addig-addig kattintgattam, mígnem találtam egy ígéretesnek tűnő példányt Remus kipufogó nélkül, ráadásul sötét színben, szép felnivel, hosszított, long kivitelben. Pont ilyet akartam, ugyanis a rövid kivitel oldalról aránytalan, meg ha már lúd, legyen kövér. Szóval meglett a kinézett példány egy szegedi kereskedőnél.

Ami most következik, otthon kipróbálni szigorúan tilos – kivéve, ha autókereskedő vagy.

Telefon kézbe, eladót hívtam. Rövid egyeztetést követően meg is állapodtunk, két nap múlva pedig már itt is volt Budapesten az autóval, amikor pont erre járt, így szerencsére nem kellett messzire mennem érte. Próbakör, papírok rendben, pénz elutalva, és ennyi. Az ötlettől a megvalósításig? Úgy egy hét volt az egész. Hozzáteszem, az általánosnál kicsit könnyedebben kezelem a hirtelen felmerülő hibákat és költségeket, eleve úgy számoltam vele, hogy a pokolból kell feltámasztani, meg hát ugye a bálnák nem fiatalodnak, így aztán nem is volt időm totojázni.

A kiválasztott tehát egy GFN580 rendszámú S320L lett, ami új kora óta, vagyis 1996-tól magyar, és egészen 2022-ig szolgált az első tulajdonosánál. Igen, tudom, rámehettem volna az ötszázasra vagy akár a V12-es hatszázasra is, de velük az élet nemcsak karosszéria és elektromosságügyileg lenne szívás, hanem a motor terén is. Számomra az általános állapot sokkal fontosabb volt, mint a lóerők, hiszen anno a 123-ast is lakatolva, fényezve vettem meg, a maradékot pedig megcsináltam idővel, úgy lett tökéletes.

De a bálna már az átvételkor szar volt.

Fizetés, búcsúzkodás – és innentől kezdve soha többé nem működött az ablaktörlő. Jobbra index? Balra villog. Szélvédőmosó gomb megnyom? Rádió újraindul, az utastér fényei meg szépen elhalványulnak. :)))

Egyik szemem persze sírt, a másik meg boldogan idézte fel azokat a pöcök-keresgélős időket, amikor éjszakákat ültem aukciós oldalakat böngészve, vagy YouTube-videókat pörgetve a legkülönbözőbb hibafeltárásokról. Tudom, kretén vagyok, de én ezt szívből élem, hiszen anno a vasárnapi cikkek pont erre neveltek rá.

Az előző igazi gazdája, akitől néhány tulajváltás után végül hozzám keveredett Bruno – mert ez lett a neve –, összesen négymilliót ölt a felújításába. Komplett lakatolás, fényezésjavítás, futómű és váltófelújítás, meg az utastér részleges rendbetétele – mind megvolt.

Az alja tényleg álomszép, az utastér apróbb részletektől eltekintve hangulatos, a korhű, de utólagos felnik pedig nagyon passzolnak hozzá (távolban egy Tátrai Roland most felsír). A fényezés gyönyörű, rozsda sehol, az apróbb hibákat leszámítva elsőre tényleg úgy tűnik, mintha rendben lenne, de persze, ahogy jobban belemerülök, úgy előbukkannak a 28 éves kisded gyermekbetegségei – amelyek főként törött vagy nem működő alkatrészek, meg az elektromos és vákuum-rendszer hibái, de hát innen szép nyerni, ráadásul egyszer már sikerült is.

Lássuk csak: törött bal első lámpabúra, beégett foncsor, tetőablak szorul, bal hátsó ajtóba törött szerkezet, bőr tanktakaró a könyöklő mögül hiányzik, kiálló középkonzol fabetét, betört gombok, nem működő roló, részlegesen működő vákuum-rendszer, elektromos hibák, túl erős benzinszag, bontott Thalia akkumulátor. 

Nem működő fényszóró-mosók, lötyögő kilincsek hátul, ajtókból kijáró fabetétek, nem működő ortopéd-ülésállítás, csonka antenna, betejesedett hátsó szélvédő, letört napelenzők, remegő belső tükör, hiányzó rendszámvilágítás és háromszög, csak a vésznyitóval nyitható tank satöbbi. És itt most a hangsúly a satöbbin van, ugyanis végül úgy döntöttem, hogy nem kezdem el egyedül reszelni, inkább elküldöm a bálna fajtementők királyához, V. Attilához, aki fél életét a W140-nek szentelte.

Attila eddig úgy tűnik, hogy tényleg mindent tud a típusról, ami hatalmas előny, hiszen az idő itt nem a kitalálással megy majd el, hanem a tényleges munkával. A cél? Felhozni Brunót 95 százalékos állapotra, ami korántsem kis vállalás. Ne feledjük, a W140-ben még nincs CAN-bus rendszer – itt 11 kilométernyi tyúkbélkábel köti össze a reléket a relékkel, a kis elektronok pedig ezeken próbálnak átugrálni, amikor épp kedvük van hozzá.

Szóval tréler érkezett, bálna ment, Atti hívott, és azóta napi szinten tartjuk a kapcsolatot, mindent lépésről lépésre egyeztetve. Kezdésként egy diagnosztikával indított, amiből kiderült, hogy a lambda-szonda megadta magát, a hőmérséklet-szenzor meg betegeskedik. Ráadásként az is kiderült, hogy a korábban felújított 90 Ah generátor csak 13 voltot tölt, pedig minimum 110 Ah-snak kellene lennie, és 14,4 voltot produkálnia. Így hát végül nekem kellett beszerezni az alkatrészeket: bontott generátor 60 ezer (gyári), felújítás újabb 60 ezer, lambda-szonda 128 ezer (gyári), és a hőmérséklet-szenzor, ami miatt az autó úgy érezte, hogy -40 fok van, így folyton dúsított – 15 ezer (szintén gyári és új).

Aztán tovább mentünk: Rendszámtábla világítás? Gyári újban 44 ezer. Belső tükör? 50 ezer. Napellenzők? 40. Jobb első kilépő lámpa, tízezer. Hátsó ablakemelő gyári újban 47 ezer, motor hozzá 20. Háttámlák közé bőr borítás a tankra 15 ezer, fényszóró kapcsoló tízezer. Hátsó lámpák gyári újban 120 ezer, középre a prizma 26, első lámpák bontottan 70 ezer – és akkor majd erre jön még a felújítás. Fabetétek rögzítő patentje darabonként húszezer, a hiányzó elakadásjelző háromszög 15 ezer.

De ez még nem minden: hátsó szélvédő 750 ezer, na meg a napfénytető mechanika bitumentelenítése ha minden oké – ha nem, akkor az új mechanika kell a Mercitől: 560 ezer. A gyári ablaktörlők (nincs rendes utángyártott!) 110 ezerért váratnak magukra, ehhez már nekem is gyűjteni kell az energiát - meg a pénzt - , de tudom, idővel felkerül majd a listára, ahogy a középső fabetétet helyén tartó pöcköt is sikerült ma bezsákolnom bontottan, mindössze 16 euróért egy litván shopból. Yeah! Ha ez nem lett volna, marad az új fabetét 960 ezerért.

Apropó, fabetét! Ha bárki ismer olyan szakembert, aki nem kér csillagászati összegeket a felújításért, ne tartsa magában! :) Nem katasztrofális a helyzet, de itt-ott azért repedezik a lakk és van pár karc is. UPDATE: meglett a szakembör! 

Szóval, itt tartunk most. Ez csak egy rövid helyzetjelentés volt a bálna-bébi új életének kezdetéről, meg egy kis memo magamnak a jelenlegi állapotról. A cél az OT-vizsga másfél év múlva, és ezért mindent megteszek, ahogy Attila is, csak én bírjam pénzzel, ő meg energiával.

És már most nagyon szeretem a bálnát, alig várjuk haza. :) 

Köszi, Zsolti!