Szombaton hajnali háromkor nincs nagy élet Esztergom főútján, betörőnek is gondolhattak volna, amiért nyakig meleg ruhába burkolózva táskákat pakoltunk ki egy kertes házból. Ekkor indultunk késő őszi nyaralásunkra Olaszországba, ezért dobáltuk tele a Ford Kuga tesztautó csomagtartóját. Hátratolt hátsó sorral is 412 liter hely van, nem sajnáltuk a cuccokat, bár férfi lévén egy hátizsákkal nekimegyek az egyhetes utazásnak. Ha azonban a hely engedi, akkor ruha, szerszám, grillsütő – mindent bele.
Ha sok kilométer áll előttem, szeretem a hajnali órákra szervezni az indulást, a kis forgalomban jobban lehet haladni, a másik, hogy nem szúrom el az egész napomat utazással, még úgy sem, hogy a Google 10 órát jósolt Luni városáig. Ez optimista becslésekkel is 11 óra, de előző nap a munka nem engedte, hogy rendesen kipihenjem magam, legalább hatszor álltunk meg elalvás elleni pisi/nasi/kávé szünetekre.
Az autó miatt nem aggódtam, a nyaralás előtt néhány hónappal teszteltem az új Kugát, bár abban nem volt ilyen tartós autópályázás. Ismerem a Toyota hibrid rendszereit, a fogyasztáson sem idegeskedtem, pedig Olaszországban kevés helyen volt 1,75 euró (~700 ft) alatt a benzin literenkénti ára. Mindenesetre biztató volt, hogy tankolás után a Kuga 1000 kilométer körüli hatótávot ígért, míg a teljes utat 1050-re becsülte a navigáció.
Az Ausztrián és a Szlovénián átívelő utak között vacilláltam, de az osztrákoknál éppen akkor voltak tomboló viharok és áradások, így végül az utóbbi felé vettük az irányt. Azt gondoltam, hogy az egyhetes pályamatrica jó lesz, de mint kiderült, náluk ez szombattól péntek éjfélig működik, nem pedig szombattól szombatig. Így kénytelen voltam megvenni a havi matricát 32 euróért, ez átszámítva 13 000 forint. Nyilván mérges az ember, de esélyes, hogy Ausztrián át sem jutottam volna az áradások miatt, tehát nem biztos, hogy rosszabbul jártam.
Ahogy mentünk Olaszország nyugati partszakasza felé, a hazai 11 fokos komor, szürke, esős időt lassan felváltotta a kellemes, 24-25 fokos napsütés. A szállást átvettük, az autót leparkoltuk, még egy kis parti séta is belefért, szép a naplemente azon a környéken. Találtunk egy kis családi pizzázót, ahol 7-9 euró (2820-3640 ft) között adtak tradicionális olasz pizzákat, első este megvolt az érzés, hogy megérkeztünk. A másik fontos korai tapasztalás a parkolás kapcsán ért, mert nem találtunk automatát és a büntetésre sem vágytam. A különböző színnel felfestett helyeket nem tudtam értelmezni, így egy helyit kérdeztem. Megtudtuk, hogy Olaszországban a kék helyek a fizetősek, a sárgák a helyeik vagy engedéllyel rendelkezők számára kialakított helyek, a fehérek pedig az ingyenes parkolók.
Az első napokban felfedeztük a környéket, volt az utcánk végén egy Penny és egy Coop, azokból a legtöbb dolgot meg tudtuk venni. Ha elmentünk messzebb, akkor néztünk valamilyen nagyobb hálózatot, ahonnan be tudtunk vásárolni ebédhez, reggelihez. A szállás igazán jó volt, rendes konyha, háló, tisztességes, modern fürdőszoba és a kedvencem, hogy két bicikli is járt hozzá. Az első nap ezekkel támadtuk be a homokos partot, kihasználtuk a jó időt egy kis szeptemberi strandolásra, a víz még ilyenkor is meleg.
Aztán a második nap jött a hajtás. Ha elmegyek nyaralni, nem igazán tudok hét napot a tengerparton feküdni. Mivel Toszkána szélén voltunk a csizma közepénél, kézenfekvő volt, hogy megnézzük Firenzét. Két évvel ezelőtt jártam arra, szerintem gyönyörű hely és most is nagyon vártam. Az egyetlen amire nem emlékeztem, az a kaotikus közlekedés. A Kuga vezetéstámogató rendszerei jajveszékelve rángatták a vészharangok köteleit, ami ott zajlik, nem evilági. Amikor a hatsávos, egyirányú úton kellett kisorolnom a legbelső sávból, de közben motorosok és robogósok halraj módjára vettek körbe, csak imádkozni tudtam, hogy nehogy elüssek bárkit – közben a holttér figyelő olvadásig villogott mindkét tükörben.
A lassú manőverezés sem feltétlenül opció, az olaszok állandóan tolnak, mint a gőzmozdony. Főleg a szűk, egysávos utakon érezték azt, ha egy Fiat Pandával szorosan a seggembe jönnek, akkor majd biztosan gyorsabban megyek, mint a megengedett – nem mentem. Illetve ugyanez szemből, a szűk utakon nem győztem lehúzni az autót a sóderre, nem zavartatják magukat. Nincsenek is hozzászokva a nagy autókhoz, a Kuga ott már méretes jószágnak számít, a Fiat Pandák, 500-asok, Piaggio Porterek, Quarterek és Apék tengerében nem kapnak teret a nagyobb halak. Szemre a kompakt kategória jelenti ott az átlagot, de lehet, hogy a rengeteg B-szegmenses kisautó lehúzza az arányokat.
Egy belvárosi parkolóházban tudtuk letenni az autót, óránként két eurót fizettem a parkolásért, arányaiban ez nem olyan sok arra. Némi városnézés után visszafelé még letámadtuk Pisát is, előre felkészítettek rá, hogy a tornyon kívül arra nincs nagyon más. Ezzel mi is szembesültünk, a Ferde Torony környéke azonban meseszép. Épp naplementére értünk oda, ahogy a csontszínű követ megfestette a narancssárga fény, gyönyörű volt. Meglepetésemre így szeptember közepén is tele volt emberrel – ránézésre főleg turistával –, de el tudom képzelni, mi lehet ott főszezonban.
A szállásunk Luniban volt, ez egy kisváros közel a tengerparthoz, nem sokkal felette húzódik az Apuan Alpok. Az utcánkból lehetett látni, hogy a hegy lába felé vannak kisebb-nagyobb púpok, amikre lehetetlen módon felhúztak egy-egy kisvárost, gondoltuk megnézzük ezeket. Néhol éppen csak nem kellett becsukni a Kuga tükreit, nagyon szűk, de jó minőségű, jól megépített utakon mentünk fel. Hangulatos kisvárosok ezek, és pár óra alatt meg lehet nézni őket. Visszaértünk Massába, de nem hagyott nyugodni a város felett húzódó hegység és a gyanús fehér foltjai. Valószínűleg a kőzet lehet ilyen – gondoltam –, hiszen 25 fokban ritkán lesz havas egy ilyen nem túl nagy hegység.
Korábban feltűnt, hogy több telephely is van a város környékén, ahol hatalmas kőtáblákat logisztikáznak, vágnak, faragnak. Akkor még nem tudtam, hogy a híres Carrarai fehér márvány bánya alatt vagyunk, ami egyébként látogatható. Így hát el is indultunk fölfelé, az út szélén márvány szobros kacatosok és egy gőzmozdonyos teherszerelvény is volt. Láttam a térképen, hogy nyilvános utak vannak a bányáig, így bevállaltuk, elindultam fel. Valahol félúton leintett minket egy férfi, a ruhája csupa fehér por volt, látszólag a bányában dolgozott korábban. Kérdezte, hogy a bánya miatt jöttünk? Szeretnénk megnézni? Eleinte felcsillant a szemem, hogy igen! Láttam az interneten, hogy van túravezetés, gondoltam, emberünk oda tartozik.
Párom az elejétől kezdve rosszat sejtett, de követtük a férfi öreg Mitsubishi pickupját kivilágítatlan barlangokon és látványos hegyi utakon keresztül. Egy ponton megálltunk fotózni, itt elkezdett velünk barátkozni, kérdezte, hogy mit dolgozunk. Amikor elmondtam, hogy újságíró vagyok, akkor keresztet vetett a szájára, hiszen pont előtte mesélte el, hogy a márványbánya bár hivatalosan Carrara városához tartozik, valójában 12 maffia család tulajdonában van, ők koordinálják. Maffia? Itt már én is kezdtem egy kicsit aggódni. És ha nekik dolgozik? Ha mínusz egy vesével megyünk haza a bányából? Vagy még rosszabb? Az olasz maffiáról szóló történetek, regények és filmek állítólag nem alaptalanok, komolyan aggódni kezdtem.
Egy nagy, üres betonplaccon álltunk meg, körben már egyértelmű jelei voltak a termelésnek, bár a munkagépek már álltak. A férfi elkezdett pakolászni az autójában, majd nem sokkal később jött, hogy át kéne ülnünk hozzá, a mi autónkkal nem mehetünk feljebb. Itt már mindkettőnknek gyanús volt a helyzet és az öreg tudta tovább rontani. Jött le egy autó, benne egy láthatósági mellényes, sisakos manusz, szintén fehér porral borítva. A férfivel látszólag ismerték egymást, nevetgéltek, utána határozottat kacsintottak egymásra, miután emberünk hátranézett az autónkra.
Itt könyveltük el, hogy ebből a helyzetből valahogy ki kell vágni magunkat, elkezdtek pörögni a fejemben a koncepciós kifogások. Amikor jött emberünk, hogy üljünk át, akkor bedobtam, hogy a párom nem érzi jól magát, erre kaptunk egy heves mi a baj? kérdést. Már majdnem jött a korai terhesség kártya, amikor a férfi levágta, hogy rájöttünk a turpisságra és jobbnak látta lelépni. Nagy slunggal hajtott el a pickuppal, mi meg csak ültünk a kocsiba és egy percig meg se szólaltunk. Valószínűleg jól döntöttünk és fejenként 25-25 eurót (10-10 ezer forint) is spóroltunk.
Másnap jöttünk-mentünk még egy kicsit a környéken, autóztunk egyet a parton és megnéztük La Speziát, ami inkább egy nagy, forgalmas kikötőváros, mintsem látványosság. Másnap megnéztük Toszkánát és az ikonikus kis városait, mint San Gimignano vagy Volterra, de előtte tankoltunk egyet. Mosolyt csalt az arcomra, hogy beszállás után a Kuga 1173 kilométeres hatótávot jósolt, miután egy magánkúton egy jókedvű bácsi megtankolta az autót – én még ilyennel sosem találkoztam, de lehetett alkudni a tankolás összegéből. Egy tele tankért 87 eurót (35 000 ft) kért el végül, 92-ről alkudtam le.
Toszkána szép, fantasztikus útjaik vannak. Sima, jó minőségű, kellően széles és jól megépített utak ezek gyönyörű tájakon keresztül, ilyen körülmények között a Kuga tényleg szinte benzinpárával közlekedett. San Gimignanóból vissza Pisába nagyjából 77 kilométert tettünk meg 1:12 alatt. Ezen a szakaszon az autó benzinfogyasztása 3,8/100 km volt a számítógép szerint, illetve azt is kiírta, hogy a fent említett távolságból 45,2 kilométert tett meg tisztán áramról – ez az út 58,7 százaléka.
Következő nap végigautóztuk a Cinque Terre városait, ismét fantasztikus utakat találtunk, de az öt városból csak kettőben tudtunk leparkolni – darabjában 3 euró/ óra díjszabás mellett. Meredek lejtőkön és emelkedőkön kellett megközelíteni a városokat, itt is nehezen bírtam az agresszív Fiat Panda sofőrökkel. Későn kapcsoltunk a szervezéssel, mert La Speziában leparkolva vonattal be lehet járni az öt várost, így csak Vernezzát és Riomaggiorét néztük meg – tényleg olyanok, mint a képeslapokon. Gyönyörű környék, fantasztikusat lehet autózni és túrázni is, de az extrém terepviszonyok miatt a fogyasztás itt felszökött öt liter környékére – még ez is nevetséges egy ekkora autótól. Közben megtaláltam azt a cicergő hangot, ami a Kuga hátuljából jött már az út eleje óta és kezdett nagyon idegesíteni. A hátsó – 60/40-ben dönthető – üléstámlák súrlódtak össze a kisebb egyenetlenségeken, ez folyamatos zavaró hangot adott, amíg le nem csaptam egy ülést.
A hazaút előtt rendesen kipihentem magam, nem is indultunk el túl korán. Kényelmesen, reggel 9 óra fele leadtuk a szállást, beültünk az autóba és az utca végén még beugrottunk a boltba. Megtankoltam a mosolygós bácsinál és elindultunk haza, de így, hogy pihentem előtte, az első 525,5 kilométert letoltuk egy seggel – ez 5:14 volt időben. Mivel túlnyomó részt autópályáztunk, ebből a távolságból csupán 72 kilométert futottunk tisztán áramról, az üzemanyagfogyasztás pedig 5,7 /100 km lett.
Egy gyors szünet után már csak Magyarországon álltunk meg egy gyorsétteremláncnál ebédelni. Utána megtankoltam az autót és meg sem álltunk hazáig. Odafelé egy kicsit későn, már csak az M0-son nulláztam a számítógépet, így miután beálltunk a kapun szombat este, 44 óra 50 perc és 33 másodperc vezetést írt, ezalatt 2995,4 kilométert mentünk, amiből 812,1 kilométer volt tisztán elektromos – ez az út 27 százaléka. A fogyasztás végeredményben 5,4 l/ 100 km lett, ami szerintem nagyon szép egy 1765 kilós C-SUV-tól, amiben egyébként 180 lóerő áll rendelkezésre.
Az utazási költségek jelentős részét az üzemanyag tette ki, 128 080 forintot fizettünk hét napnyi üzemanyag után, viszont az olaszoknál a kapus autópályarendszer sem túl olcsó. Voltak olyan szakaszok, amiken 38-40 eurót kértek el, és a havi szlovén pályamatricával együtt összesen 60 438 forint ment el gyorsforgalmi utakra – ebben még nincs benne a magyarországi pályamatrica, mert a tesztautón volt éves. Így végeredményben az egész hét útiköltsége 188 518 forint lett.
A tesztautó ST-Line X felszereltségében tényleg minden benne volt, de ezen az úton főleg a kényelmes AGR-minősített ülés, a távolságtartó tempomat, a jó fedélzeti számítógép és a Bang&Olufsen hangrendszer számított. Az autó normál tempóban csendes, csak 130 körül kezdett el támadni a szél és a gördülési zaj, főleg előbbi volt zavaró. Ha csak 110-120 km/h-val hajókáztunk pályán, akkor abszolút andalító volt – főleg miután megoldottam a cicergést.
