Megjött a pöcök, juppéé!! Úgy örültem, mint kisgyerek a koramikulási ajándéknak. Hát még amikor megérkeztek a gyári új, Made in Germany feliratos – persze, valójában Csehországban készült – eredeti ULO hátsó lámpák is. Az egésznek olyan illúziója volt, mintha sínen lennénk, akárcsak József Attila, ráadásul az első fényszórók is befutottak Bosch-felirattal a búrájukon, én pedig már-már elhittem, hogy egyszer a távoli jövőben majd minden vonal összefut, a projekt pedig elkészül. Aztán persze ahogy az lenni szokott, a képzeletbeli budi ismét eldugult, és a mélyből feltörő szarok tengere lassan, de biztosan elárasztott újra mindent. Na, valahogy így történt:
Szóval, ott volt a kezemben a pöcök, ami majd a középkonzol alsó nyúlványát feszítené a helyére – csakhogy közben kiderült, semmi nem fogja tartani azt, ugyanis a fogadó oldal műanyaga fogai is szét vannak törve, mert egy kcsg azokat is meggyalázta az elmúlt harminc évben, amikor feszegette. És hát ilyet beszerezni? Na, az lehetetlen. Az utolsó ismert ára 960 ezer volt, persze fával együtt, de már sehol nincs, nem forgalmazzák, elfogyott, mint az év végi prémium a melós számlájáról.
Némi kutakodást követően, na meg sok-sok reménykedéssel rendeltem egy angol, törött, kifúrt diógyökér fabetétet az Allegróról, ami hamarosan meg is érkezett, és hát mondjuk úgy, hogy... makulált állapotban. De még így is többet tudott, mint az eredeti, amit Atti órák alatt bányászott ki Bruno szívéből, mert azon nemcsak szimplán töröttek, hiányoznak is egyes gombtartó elemek. Szóval az örömöm finoman szólva is felemás, de ez a hobbi már csak ilyen, az ember idővel hozzászokik az újabb és újabb khm... bonyodalmakhoz.
Fogtuk hát az öreg, mattult, itt-ott elrepedt, de eredeti diógyökeret a törött aljával és minden bánatával együtt, és a felújítás mellett döntöttünk, amit Pisti barátom vállalt magára. Nade a hét réteg lakk nem adja magát olyan könnyen. Melegíteni kell vasalóval, hogy egyáltalán szóba álljon velünk, majd egy éles szerszámmal, gyakorlatilag pixelenként lepattogtatni a fáról, hogy eljussunk magához a furnérhoz, ahonnan kezdődhet a folyamat újra, csak akkor már visszafele.
Újralakkozni pedig igazi aprólékos meló, amolyan ‘pöcsölés' a javából, hiszen nem elég a végeredménynek szépnek lennie, méretben is passzolnia kell, ugyanis a fabetét lyukaiba pattannak majd bele a gombok, tehát se vékonyabb, se vastagabb nem lehet az eredetinél. De legalább maga a fa a mi oldalunkon van - ja, bocs, nemide -, mert ott reped, ahol csak hozzáérünk, viszont ha elrontjuk, búcsút inthetünk a milliós totemnek. Kész szerencse, hogy nincs rajtunk semmi presszió.
Na és akkor a lámpák. A W140-es bálna hátulját igazán a hátsó világítótestek és az azokat összekötő prizma teszik jellegzetessé, persze csak addig, amíg szépek. Idővel viszont beáznak, a retek valahogy bejut a búra alá és megtelepszik, a többit meg elintézi az UV, aminek köszönhetően szép lassan rózsaszínné fakul az egész.
Én meg lámpabuzi vagyok, számomra a tökéletes lámpatestek egy autó frissességének és tisztaságának alapjai, valahogy úgy, ahogy a szem is a lélek tükre. Egy csálé, repedt, berohadt lámpás bálna viszont siralmasan szomorú látvány a forgalomban, mintha nem is lett volna soha becsülete, így nem volt kérdés, hogy ezekből újat rendelek. Khm. Rendelnék.
Csakhogy nem kapni. Éjszakákon át kutattam, bújtam a világinterneteket, de eredeti hátsó lámpáknak már nyomuk sincs sehol. Készleten nuku, rendelni nem lehet, mintha a föld nyelte volna el az összeset. Találtam viszont Lexus style tuning verziókat, de vannak dolgok, amiknél ragaszkodom az eredetihez, és hát a lámpák pont ilyenek. Ráadásul egyszer elvinném OT-ra is a Brunót, szóval ugye, szóba se jöhet más, csak a gyári.
És akkor hopp! Mintha az istenek meghallották volna fohászaimat, a 140-esek FB csoportjában felbukkant egy pár eredeti ULO szett – persze méreg drágán, de hát nem volt mit tenni, rá kellett csapni, meg is lett. Bélának innen is pacsi az együttműködésért.
De mi legyen a törött üveges, beázott, kiégett foncsorú fényszórókkal? Egyszerű! Rendelek újakat! - gondoltam magamban, hiszen a Magnetti Marelli kínálata, darabonként 40 ezerért nem tűnt rossz ajánlatnak. Már épp kattintottam is volna, amikor kiderült: a képekkel ellentétben nem komplett fényszórók, csak a búrák járnak ennyiért, és ha ez nem lett volna elég csalódás, az is kiderült, hogy ezek az utángyártott üvegek sosem lesznek olyanok, mint a gyári Bosch - pont, ahogy sejtettem. És persze, azt is tudtam már, hogy ilyenkor mi következik.
Igen, igen, otthon ültem a babzsákban ismét a sötét éjszakában, és belemerültem az elkerülhetetlenbe: cikkszámok, órákon át tartó keresgélés, alkudozás valami gyanús internetes zugban, ahol a pénzek és a lelkek néha egyaránt elvesznek. De végül, miután átnyálaztam mindent, amit a modern technológia nyújtani tud, sikerült beszerezni két, közel tökéletes állapotú fényszórót nyolcvanért, amik persze még igényelnek egy kis felújítást. Hogy hülye vagyok? Lehet, de azt már rég megtanultam, hogy ha valamibe belekezdek, addig úgysem leszek vele elégedett, amíg az nem lett tökéletes.
Október 23-án este végre akadt némi szabadidőm, hogy meglátogassam bálnarestaurátor Attilát. Kocsiba pattantam, a frissen érkezett motyókat begyűrtem a csomagtartóba, és elindultam megnézni a cseppséget, vagyis Brunót. Az udvaron, mintha csak egy filmes díszlet fogadott volna, 6-7 felújításra váró cet hevert szelíden körbeölelve az én bálnámat, akit egy új, 100 amperórás Exide akkumulátorral üdvözöltem – igen, végre méltó utód került a Thalia akku feliratú hetvenes helyére. Belőle pedig boldogság sugárzott, látni lehetett rajta, ahogy ott parkolt az övéi között várva a nagy újjászületést, bár egyelőre még szétszedett, de egyre kevésbé reménytelen állapotban.
Szóval megjött egy rakat cucc, amik szép lassan, gondosan beépítésre kerülnek majd Brunóba, de még van egy aprócska bökkenő. Az eredeti probléma, ami miatt egyáltalán megkerestem Attilát, továbbra is ott leselkedik valahol: az autó időnként furcsa elektromos anomáliákat produkál. Például amikor jobbra indexelek, ő balra villog; világít a légzsák lámpa, de ha megnyomom a szélvédőmosót, rögtön elalszik, az ablaktörlő pedig nem kapcsol be. A legszebb pedig, hogy ilyenkor egy pillanatra minden fény elsötétül, a rádió újraindul, mintha az autót egy kósza szellem kísértené, amit nálam gyakorlottabbak akár zárlatnak is gondolhatnak. De azt megtalálni... hogy is mondjam? Kész cumi lesz, de a mester nem adja fel, ebben biztos vagyok.
Első körben egyébként arra tippeltünk, hogy a rendszer egyszerűen nem kap elég áramot – és ez részben igaz is volt, mert mint kiderült, valaha valaki egy felújított, de a gyárilag előírtnál gyengébb, 70 amperes generátort tett bele, ami kehesnek bizonyult, és csupán 13 voltot produkált. Szóval, ő volt az első áldozat: ki is dobtuk a kukába. Helyette sikerült szerezni egy 115 A-t töltő eredeti példányt, amit felújíttattunk, kapott gyári diódasort is – vagyis elvileg most minden rendben vele, készen áll, hogy egyszer felkerüljön az autóra.
Csakhogy a zárlat ettől még ott lapul valahol a kábelrengeteg mélyén, és a mester - teljesen jogosan - nem akarja beépíteni az új generátort addig, amíg nincs meg a hibás vezeték, különben az autó kigyulladhat, és porig éghet, mint legutóbb egy hasonló problémával küzdő kupé. Ez pedig azt jelenti, hogy költségben már bőven ötmillió felett járunk, de még messze a vége.
Hát, itt tartunk most: a helyzet nem mondható rózsásnak, de azért még nem is reménytelen. Eddig mindenféle pöckök, műanyagok és egyéb nyalánkságok vásárlásával rácsúszott úgy kábé egymillió az autóra, de az az érzésem, hogy itt nem állunk meg. Az utángyártott hátsó szélvédőt kétszázezer forint körül tudom majd megrendelni Ebayről, plusz a beszerelés egy arra szakosodottnál. Az új alsó kábelköteg rengeteg forint lesz, a felső még több, a napfénytető pedig – ha nagyon rossz állapotban találjuk a mechanikát kiszerelés után – kábé végtelen pénz, és felújításra vár az elektromos hátsó roló is. De persze ez még mindig csak a kezdet.
Mert ott van még a hibás vákuumrendszer, és biztosan akad majd még néhány apróság, amiért újra mélyen a zsebembe kell nyúlni, nem beszélve a vásárlás utáni általános szervizről - olajcsere és társai -, de ezek ára már-már bagatellnek tekinthető az eddigiekhez képest.
Ha összeáll végre a technika, jöhet majd a kozmetika, elsőként a csepeli Niagara Car Wash-ba tervezek menni egy komolyabb alvázmosásra, hogy utána Gyömrőre vegyük az irányt. Ott már egy másik Attila vár minket, aki remélhetőleg kimossa majd az évtizedek óta gyűlő kétes retket az utastérből, felpolírozza a fényezést, és kerámiázza is a hajónyi testet.
Talán egyszer kész lesz, remélem, és akkor ott fogunk majd állni a bizottság előtt az OT vizsgán széles mosollyal és büszkén. De addig, nos... addig marad a véget nem érő alkatrész-keresgélés, és húszezresekkel etetés, mert a bálna még mindig mohó, pont amilyennek teremtették hajdanán.
