Hobbiból a munkám, munkámban a hobbim

Amikor megkérdezik tőlem, hogy szeretem-e a munkámat, sokszor hirtelen nem is tudom, mi erre a helyes válasz. Hogy lehetne egy kötelezően elvégzendő munkát szeretni, amivel az amúgy is egyre rövidülő hétköznapokból elmegy nettó 8 óra, az enyémmel meg van, hogy 24? Mégis csak azt tudom válaszolni rá, hogy soha semmit nem csinálnék szívesebben. 

Az autózás az életem, a hobbim, a szórakozásom. A mindennapjaimat általában olyannak érzem, mintha folyamatosan egy libikókán ülnék és billegnék a munka és szórakozás között. Néha egész nap dolgozom, néha egész nap azt csinálom, amit szeretek, végeredményképp pedig csak azt érezhetem, hogy megnyertem a főnyereményt a munkapiacon azzal, hogy autós újságíró lehetek. 

12 évvel ezelőtt besétáltam a Totalcarhoz a Flórián téren, hogy én itt szeretnék dolgozni, mármint akkor még az iskolához szükséges szakmai gyakorlatomat eltölteni. Pechemre Angélán kívül senki nem volt bent, mert épp a hétindító meetingre érkeztem, de kivártam. Életem egyik legjobb döntésének tartom ezt a pillanatot, mert bár csak 3 hónapig lógtam a nyakukon, minden nap történt olyan, amire a mai napig emlékszem. 

Csík és Papp Tibi tanított fotózni, Assur és Bandi lektorálta az első híreimet, Nyegleóval mentünk tesztautókért és Winklernek segítettem a jármű logisztikájában. Akkor éppen 20 éves fejjel nem hogy autóm nem volt, de a családi Tacumát sem hozhattam el felügyelet nélkül, így tisztán emlékszem épesapám arcára, amikor nagyjából egy hét után hazaérkeztem az első tesztautómmal, a kérészéletű Mini Cooper Roadsterrel. 

Hegyekben álltak otthon az autós magazinok, gyerekként szombat délben mindenkit leültettem a TV elé, így pontosan tudta az egész család, mennyit jelent nekem az, hogy ide befogadtak és tetőtől talpig beoltottak ezzel az autós újságírás nevű szerrel, ami beállított az életpályámon. 

Szerintem nincs a szakmában más, aki annyi helyen járt, mint én, mivel ez egy elég kis világ, ez egyáltalán ne legyen különös, a sajtórendezvények, utazások miatt olyan az egész, mintha mindenkivel együtt dolgoznánk. Mindenesetre láttam a legtöbb oldalát az autós szakmának és 12 év után visszatértem, Nyegleo pedig azzal fogadott az első napomon, hogy megtalálták a régi felhasználómat a rendszerben. 

Ez idő alatt majdnem bejártam a világot, Izlandtól Szingapúrig, Lappföldtől Portugáliáig eddig minden megvolt, de hamarosan Afrikába is eljuthatok, és akkor kipipálhatok még egy földrészt. Több ezer autón vagyok túl 1933-2024 közötti gyártással, és ezt mind a munkámnak köszönhetem, ahogy azt is, hogy ezekről mesélhettem nektek különböző platformokon, mostantól pedig itt a Totalcaron. 

Óriási lehetőség ez a szakma arra, hogy a kedvenc autóimat tarthassam életben, ami egy E36-os és egy E46-os BMW. Ákosnak is elmondtam már, hogy nem vagyok BMW-s – valamiért nem hisz nekem – egyszerűen ez a két autó adja meg azt, amit keresek. Itt főként a vezethetőség és minőség vonalra gondoljatok, mintsem a töménytelen szopástengerre, kár lenne tagadni, mindenből kijár velük. Amikor épp nem kotlik meg bennük valami, vagy nem vár felújításra, akkor minden egyes alkalommal úgy érzem magamat bennük, hogy megérkeztem. A legújabb, legmodernebb autókat vezetem mellettük, mégis akkor vagyok a helyemen, amikor végre kihozhatom a garázsból a 318is-t, vagy beindíthatom a szedán hathengeresét. 

Annyi belvárosban benzinpumpa-cserélős, váltóolaj-elfosós, vízelfolyós sztorim van velük, hogy a világ összes karakterét el tudnám rájuk használni, de nem lesz rá szükség, hiszen a két gépjármű jövője is legalább annyit tartogat még, úgyhogy fogtok róluk hallani. Modellautókat is gyűjtök, mint minden rendes autóbolond, valamikor még építettem is őket, és éppen itt írtam róluk, remélem, egyszer sikerül előtúrni őket a hőskor Belsőség blogjából. Hogy most vagyok-e igazán a helyemen, ezt döntsétek el Ti, én meg majd első kézből hozom nektek a sztorikat mindenről, ami autó.