Mercedes-Benz S320L W140

Szóval ott tartottam, hogy volt az a bizonyos pöcök, aminek történetét balladákba foglalják majd egyszer, de most inkább ismételjünk, hátha valaki nem emlékszik. Adott volt tehát egy közepes állapotú center fabetét, amelynek alsó pereme kicsit kiállt, mintha megpróbálna megszökni az autóból. Miért? Mert hiányzott a pöcök – az a kis műanyag darab, ami a fabetétet a helyén tartaná, ugyanis valaki feszegette és eltörte. És mi mást tehetne ilyenkor az ember, minthogy éjszakákon át böngészi az internet legsötétebb bugyrait egy utolsó, eladó pöcök után kutatva? Végül megtaláltam, megrendeltem, megjött, győzelem!

Diadalittasan kiszereltettem hát a fabetétet bálnamentő Attilával, hogy beillessze az áhított pöcköt... aztán hívott, hogy nincsenek meg a pöcöktartó fülek sem. Igen, ez volt az a pillanat, amikor csak ültem ökölbe szorított kézzel, és csendben átértékeltem az életem. De nem adtam fel.

Rendeltem hát egy másik fabetétet is, egy leharcolt darabot, amelyet ugyan szégyenletes állapotban hirdettek, de alul még volt benne anyag. Pontosabban: az a rész, ami nekem kellett, teljesen ép volt. Látszólag. De ha már egyszer kiszereltük az eredeti fabetétet, gondoltam, itt az ideje felújítani, majd átrakjuk rá a jó műanyag szerkezetet, és kész is. Ezt a nemes feladatot Pisti barátomra bíztam, aki vállalta is a munkát anélkül, hogy fogalma lett volna róla, mekkora szívás vár rá. És ahogy egyetlen pöcök-pótlásból egy epikus saga lett, úgy Pistinek is rá kellett jönnie, hogy a Mercedes nemcsak autókat gyárt, hanem kihívásokat is az utógondozóknak.

A gyári fabetét ugyanis igazi mestermű. És mint minden mestermű, ez sem véletlenül került 960 ezer forintba az utolsó ismert árán, amikor még elérhető volt újonnan. Ma már nem rendelhető. Vége. De miért is ilyen drága? Elmagyarázom.

Kezdjük ott, hogy hét réteg igazi fa. Nem műanyag, nem kettő, nem három, hét, innentől pedig idézem a mestert, vagyis Attilát: alul hat réteg rétegelt falemez, egy réteg furnér, vagy fa metszet pácolva, majd hét réteg lakk. Felül pedig egy falemez, egy alumínium merevítés, majd két falemez, egy alu, egy falemez, egy furnér / metszet, és újra a hét réteg lakk. Ezeket persze nem lehet csak úgy összetapasztani. Ó, nem. Napokon keresztül kell rámelegíteni a furán hajló alapra a díszes furnért, majd jöhet a ragasztás, meg a lakk. Egy réteg egy napig szárad, tehát egy hét csak a lakkozás. És persze mindezt úgy, hogy közben imádkozol, ne pattanjon meg az a rohadék, ne kerüljön por vagy légy bele és ne legyen túl vastag se ott, ahova majd a gombok pattannak be. Szívás.

De nincs vége. Jöhet még a marás, hogy a gombok pontosan a megfelelő helyre kerüljenek, a megfelelő méretben. De nem ám egyszerre! Napi egy lyuk. Miért? Mert ha túl gyorsan halad a gép, akkor megreped a szent lakk, és garantáltan tökön szúrod magad. Nem véletlen, hogy ma már nincs újonnan, ahogy az sem, hogy ha találsz egy szakembert, aki hajlandó egyáltalán elvállalni, akkor ő is csak szemmel látható összegért fogja megcsinálni, mert valójában ez nem is fabetét – ez egy darabka a pokolból, esetünkben diófa gyökér textúrával.

De, és most az ortodox mercisek inkább tegyék le a kávéscsészét és görgessenek tovább, Marcika világinternetes barangolásai közepette belefutott egy elfekvő készletbe. Hoppá! Hirtelen a bálna fabetét Kánaánjába csobbantam, tele reménnyel és lelkesedéssel. De aztán jött Attila, aki a józanság hidegzuhanyát rám nyitva közölte: „Azok angol fabetétek, vagyis a jobb oldalon van a tükörállító lyuka, és az se mindegy, hogy hány lyuk van rajta, meg hogy hol vannak azok.” Na, ennyit a lyukmennyiségekről és lyukpozíciókról, ez az ötlet is hamvába halt - gondoltam magamban. De végül mégis találtam egy darabot, ami nagyjából megfelelt a kritériumoknak, és csak két lyukat kellett extrán vágatni az ülésfűtés kapcsolóinak, viszont legalább a dió meg az árnyalat stimmelt. A tükörállító gomb új pozíciója? Hát, azt pedig megtanultam leszarni. Azt hiszem, ez a bálnafelújítási filozófiám új alappillére is lehetne.

A kiválasztott fabetétet az Ebay-en kínálták 499 euróért. Fogcsikorgató ár, de mint a remény rabja, tovább kutattam, és a cég weboldalán 399 euróért is elérhető volt ugyanaz. Egyetlen, sötétben lőtt fotóval. Micsoda mázli! Mire egy emailváltás után tisztáztam a pontos árnyalatot, jelezték, hogy akkor szállítással együtt 350 euró lesz, utaljak. Ez már szinte ajándék, így végül elutaltam a közel 150 ezer forintot egy ismeretlen német nőnek, és kaptam is róla számlát – de azóta se cucc, se semmi. Már egy hete. Mit mondjak? Reméljük, egyszer majd befut, ennyiért tényleg meg kellett próbálni. Az optimizmusom persze már csak halvány árnyéka önmagának, de ha a cucc valaha megérkezik, esküszöm, bedobok rá egy korsó német sört... vagy inkább kettőt.

Az autó eleje egyébként tökéletesen összeállt, ami persze nem ment egyik napról a másikra. Attila, az autószerelés Sherlock Holmesa közel egy hetet töltött azzal, hogy a négy lámpából valami értelmes kombinációt állítson össze. Ez egy olyan rejtvény volt, amihez nem jártak instrukciók, vagyis ki kellett matekozni, melyik búra melyik házzal, milyen szögben, és hogyan kerüljön majd a helyére, miután a foncsor visszajött a foncsorozásból.

És mintha ez nem lett volna elég, jött a következő akadály. Hiába rendeltem ugyanis új indexbúrákat – mert miért is ne? -, a befogadó lyuk pöckei rég eltűntek a történelem süllyesztőjében. Így hát azokból is rendelhettünk újakat. De a fényszórókapcsoló sem maradt ki a mókából, mert az meg bármilyen ellenállás nélkül forgott a helyén. Új rendelés? Természetesen.

Az eredmény végül tökéletes lett, ma már minden feszes, gyönyörűen világít, az élek futnak, már csak annyi, hogy unalmamban rendeltem hatvanezerért - a többi költség mellett ez már aprópénznek tűnik - egy csillagos parkoló pálcát is, ami miatt majd megint le kell szedni a komplett elejét lökhárítóstól, lámpástól. De Attila képes rá, hiszen ő mindig, mindenre képes. Emiatt irigylem is egy kicsit, és bár valószínűleg ezeket a sorokat olvasva elmormog majd magában valamit az anyámról, titkon mégis tudom, hogy valahol legbelül élvezi. Mert másképp, ezt nem lehet csinálni.

Amúgy elkészült a klímapanel is, ami miatt már hetek óta vakartam a fejem. Az eredeti terv az volt, hogy cseréljük az egész egységet, hiszen az LCD-n már csak halvány árnyéka látszott annak, amit valaha karaktereknek hívtak. De aztán rájöttem, hogy nem akarok egy kétes eredetű, ezer éve döglődő autóból bontott, kopott gombos példányt venni ötvenezerért, úgyhogy inkább a megmentés mellett döntöttem. Itt jött a képbe a Pixelfix, akikkel autókereskedelmi munkám során már számtalanszor dolgoztam együtt, és ezúttal sem kellett csalódnom. Bár bálnás Attila szkeptikus volt, mondván, hogy ez csak időpazarlás lesz, a panel néhány nap alatt mégis elkészült, ráadásul nem is került sokkal többe harminc darab ezresnél, ami annak tekintetében, hogy a srácok még extra körültekintéssel át is nézték, hogy biztosan minden tökéletes legyen, nem sok. Most már nyugodt szívvel várom, hogy végre eljussunk odáig, hogy beszereljük. Köszi, Pixelfix! 

SZOLGÁLATI KÖZLEMÉNY: adásunkat megszakítjuk, most csengetett a postás, holnap folytatom. (L)