Kedvenc fotóink – 2024.

Balogh Bence

A Parkoló Parádén mindig dúskálunk az érdekes autókban. Az én fantáziámat tavasszal egy fehér Wartburg mozgatta meg a legjobban, ami nem azért ritkaság, mert korai, megőrzött vagy tuningolt, nem is a padlóváltó miatt volt érdemes a bemutatásra, hanem azért, mert rossz oldalon van benne a kormány, tehát egy brit piacos Knight. Kühtreiber Béla és barátja, Kovács Péter autóztattak is a szellemesen dekorált Touristokkal, közben Rézmányi Balázs volt olyan szíves és lőtt egy csodás galériát a disszidens keletnémetről, köztük ezzel a poszterre kívánkozó közös képpel.

Horváth Máté

A sár direkt volt, a felhagyott munkaterületet véletlenül találtam – utólag is elnézést a behatolásért a fél órán belül megjelenő fekete Range Rover gyanúsan izmos tulajdonosától. Az andezitkupacok és munkagépek ideális díszlet egy terepjárónak, de egy sikeres építési vállalkozó emelt kombijához is jól passzol az ilyesmi, még ha az E-osztály All-Terrain nem is egy született G. Elismerem, nagyon röhögtem, amikor a tufa kérdést – Mivan?! – megírtam hozzá képalának, de anélkül nem lenne teljes a kompozíció.

Jakusovszky Kristóf

Bár rajongok fotózás gyakorlati és műszaki oldaláért is, az idei kedvenc képemet nem azért imádom, mert egy vén Canonra csavart öreg üveggel lőttem. Itt a téma a lényeg: az egyik hatalmas gyerekkori kedvencemet láttam élőben, amiből ráadásul összesen egyetlen darab létezik az egész világon. A kétezres évek elején, a Gran Turismo 2-ben ismertem meg a lenyűgöző Toyota GT-One-t, aztán egy sajtóúton hirtelen ott álltam mellette. Nehezen hittem el.

Az utcai Toyota GT-One homologizációs célból született: akkoriban a GT1 kategóriában versenyző prototípusokból is ki kellett faragni egy utcai változatot. A szabályok eleinte 25 rendszámos darab legyártását írták elő, de végül enyhítettek, így végül elég volt egyetlen utcai versenyautó is. A teljesen elmeroggyant, rendszámos GT-One jelenleg a Toyota tulajdonában van, és Kölnben, a Gazoo Racing Europe központjában lakik.

Egyébként hozzám hasonló fotós hülyék számára érdekes részlet lehet, hogy valójában ezt a képet is egy öreg, tükörreflexes Canonnal lőttem. Mondjuk nehéz lenne mással, mivel nincs fiatal gépem. A fegyver a Canon első olcsó fullframe gépe, vagyis egy 5D Mark I volt, amit 2005-ben mutattak be. Sokan azt hiszik, hogy ma már az ilyesmi csak levélnehezéknek jó, pedig valójában a vén, súlyos Canon képei még mindig csodálatosak.

Hamvas Tamás

Egyelőre nincs még túl sok galériám az adminban, így mondhatom, hogy nem tudok sokból válogatni. Bizonyos szempontból viszont szerencsés helyzet, mert az év leglátványosabb, na jó, a negyedik negyedév leglátványosabb fotóit már TC-s színekben lőhettem el, méghozzá Afrikában, az Atlasz-hegységben. Önmagában is lenyűgöző hely számunkra, puhány európaiaknak, de szerencsére nem csak a turista látványosságokhoz volt szerencsém, hanem a valósághoz is.

Berber falvakon, településeken és tanyákon keresztül vezetett a Toyota Land Cruiser tesztútja, nem rejtettek el előlünk semmit. Kutyák és macskák, különböző változatos haszonállatok között kellett sokszor manővereznünk a nagy testet, ezért nem egy olyan fotó készült, ahol birkák vesznek körbe. Telefonnal készült az egyik kedvencem, amivel el tudtam hozni magamnak egy pillanatot abból, milyen egyrészt a Land Cruiser hangulata, másrészt a helyi állattartás. A szűk hegyi úton mi lefelé, ők fölfelé érkeztek, pásztorukkal összebiccentettünk, mintha elnézést kérne, de valójában én voltam az ő mindennapi munkájának útjában, úgyhogy töredelmesen megvártam, míg elbégetnek mellettem.

Sturcz Bertalan

Sosem tanultam profi fotózást, egyszerűen lelkes vagyok és érdekel a téma. Egészen extrém dolgokra is képes vagyok egy-egy látványos képért, ezért kezdtem el egy évvel ezelőtt kitanulni az átlőtt fotók készítését. Ez azt jelenti, hogy egy mozgó autóból fotózok egy másikat, így megörökíthetem, hogy milyen menet közben. Az eredmény látványos, a megvalósítás azonban nem egyszerű, alsó hangon háromemberes projekt.

A lakhelyem mellett szerencsére van egy elhagyatott út, amin már nincs forgalom, ide szoktunk kimenni az alannyal és egy kamerás autóval. Utóbbi csomagtartójában ülve átfűzöm a vállaimon a biztonsági öveket, magamhoz veszem a fényképezőgépet, aztán felveszünk egy laza 50-60 km/h-s tempót, miközben a két sofőr is végig kommunikál telefonon a biztonság kedvéért. Sokat kísérleteztünk, eleinte alkalmanként 100-200 fotó is készült, amiből lett 6-8 használható, de belejöttünk. Ennek eredményeképp sikerült egy egészen unalmas, kombi VI-os Golfot váratlanul látványosan meglőni, nekem ez a 2024-es év fotója.

Szentkuti Ákos

A hobbista és a profi közt a legfőbb különbség a kiszámítható, biztos siker. Nekem egy tesztautó fotózásához annak ellenére kell egy fél nap, hogy immár 10 éve vettem meg életem első DSLR fényképezőjét, és azóta mindig foglalkoztam fotózással, éppen ezért tudok mindig megdöbbenni azon, hogy a profik előveszik a gépet, kattintanak hármat, és mindenféle utómunka nélkül is kincsek esnek ki szenzoraikból.

Keserű Gergővel és Tálai Valival csak hirtelen ötlettől vezérelve találkoztunk, mert mindhármunkat érdekelt a Prius 5, és körülbelül 15 perc alatt olyan fotók készültek a kiüresedett székesfehérvári reptéren, ami kiemelt büszkeséggel tudott feszíteni a címlapunkon. A katalógusba illő fotókhoz persze hozzájárult az időjárás is: januárban ritkán fordul elő olyan tiszta és szép naplemente, mint aznap.

A Prius túl van a fénykorán, teljesítette, amiért életre hívták közel 30 évvel ezelőtt, most már nyugodtan hátradőlhet és élvezheti a nyugdíjas éveit, értéket teremtett és a tömegekhez szólt, most pedig már nem érdekli semmi, áramvonalas a krumplik világában, és akkor is sportosan viselkedik, ha ezt az egykori vevőrétege soha nem tudná értékelni. Méregdrága, nem tudnék mellette érveket felsorolni, de örülnék, ha sokkal többet látnék belőlük az utcán.

Pásztor Csaba

Csalok, ugyanis nem tesztautóról készült az idei kedvenc képem, hanem a Művészetek Völgye önkéntes Csigabuszáról, a Volkswagen T2-ről. Alapból remek élmény volt a Völgy, de ezt tetézte, hogy fél napot együtt tölthetem Szilárddal és kisbuszával, betekintést nyerhettem, hogy milyen az, amikor csak jófejségből utaztatsz embereket három falu között.

A legjobb képet indulás előtt lőttem a Lőke-kúria fái alatt, amikor Szilárd egyik ismerőse csak úgy odajött a nyitott busz mellé, hogy ott gitározzon, énekeljen. Tiszta hippi élmény, itt voltam már biztos benne, hogy ez egy remek nap lesz, még akkor is, ha nem vezetem a kisbuszt. A kép nem egy tökéletesen megkomponált darab, de a hangulata így is átjön.

Ács Tibor

Imádom a finom részleteket – egyszerűen lenyűgöznek, amikor egy több évtizede létező tárgyon ezek is rendben vannak. Amikor a székesfehérvári Kovács Tamás százéves Peugeot 172R-jének géptér fedelét felnyitottam, akkor azonban bennem is megállt az ütő. Csak tartottam a könnyű, oldalról nyíló fedelet s a látványt szemlélve a földbe gyökerezett a lábam. Pedig nem ért váratlanul, tudtam, hogy szép lesz, de erre azért én sem számítottam, pedig láttam már néhány tükörfényesre restaurált járművet.

A magamfajta, technokrata érdeklődésűeknek, aki egy-egy szép, öntött alkatrészt is képes percekig a kezében forgatni, és megvizslatni annak minden apró részleteit is, élményszámba mennek ezek a percek. Nézzétek ezt a hengerfejet, s az abban csücsülő gyertyákat – mintha egy ékszert látnék! Tiszta és új minden, a gyertyákat feszültséggel ellátó szövet szigetelésű kábel is – s ahogy azok különböző szögekben a sarus csatlakozásokon keresztül a gyújtógyertya tetején lévő kábelcsatlakozó anyához csatlakoznak – amiket recés anyával szorított meg Tamás – ahhhhhh.

Minden szépen beállítva, kiókumlálva, s ügyelve a részletekre. Hihetetlen, precizitásról és igényességről, szakmai hozzáértésről és szívvel-lélekkel végzett – ma már nem nagyon értékelt – munkáról árulkodik csak ez a pár részlet. Az öntvény testen a csiricsárén futó számsor az egyik kedvencem – ezt valaki több mint száz éve ütötte be. Louis- nak, vagy Gérardnak hívták vajon? Akkor még nem tettek plakettet a géptérbe, amelyen rajta lehetett volna az aláírása, pedig ezt a motorocskát is kézzel szerelték össze. Vajon gondolt-e arra, hogy munkájában egy évszázad múlva is gyönyörködni fognak? Nem hiszem.

Tamás kíváncsi volt a motor lelkére is, ebben különleges az is, hogy a hajtókaron egy kis kosár van, ami a karterben megtelik motorolajjal, s a főtengelyre önti ki tartalmát, így olajozza azt. A képen félig árnyékba burkolódzott hűtő ventilátorról kinek mi jut az eszébe? Hihetetlen, egy darabból öntött alumínium alkatrész, később már külön szerelték a lamellákat a fejre, itt még nem. A hajtásáról bőrszíj gondoskodik, Tamásnak ezt újra kellett gyártatnia – cserzés, kikészítés, festés – egy lószerszám készítő szakember munkáját dicséri ennek az alkatrésznek a megmunkálása. Szép a lapolása is, a pácolásos felületkezelése pedig hívogat, hogy simogasd meg az ujjaiddal.

De a vízcsövet szorító Normetta névre keresztelt, a Norma Group által gyártott sima felületű rögzítőszalag – amit sasszeges kengyellel rögzítettek – is szép részlet. Amivel össze lehet húzni, azt egyébként a több mint 125 éves Norma gyártja, ez egy régóta elterjedt szorító rögzítő elem, s ahány ország annyiféle neve van.  Azt, hogy a szalagot mióta gyártja a Norma, nem sikerült kideríteni, valószínűleg egyidős az autógyártással, az igazi áttörés e témában ugyanis a csavaros tömlőbilincs (awab, aba) volt – szóval ez a kötőelem illik a helyére – én elfogadtam.

Ezer szónak is egy a vége, van ezen a négyhengeres, 720 köbcentiméteres motorocskán – a dugattyújának átmérője például csupán 51 milliméter – mit nézni! Szerintem már értitek, hogy mielőtt elkattintottam a felvételt, miért néztem hosszú percekig és csak bámultam és szívtam be az élményt, töltöttem mérnök lelkem a látvánnyal. Ja, Tamás közben kiderítette, hogy amely kereskedésben annakidején 1925. szeptember 5-én üzembe helyezték az autóját, azon ma egy Peugeot múzeum üzemel. Ez.