Úgy éve már, hogy Kwak felett mélázva mondtam igent Tibinek a jelentkezésre, most pedig már vége is, újra itthon, beteljesült az álom, ráadásul újráznék. Annak ellenére gondolok romantikával vissza rá, hogy távolabb áll tőlem, mint bármi, amit előtte azt hittem szeretek. Én egy wellnessbe járó, éttermeket látogató, kényelemre törekvő forma voltam, a nomád életmód, a kosz, a rázós utak, a túl meleg, a túl hideg, a túl sok ember mind-mind csak zavaró tényezőként szerepeltek életemben. De most, ahogy fogytak az első szupermaraton kilométerei (3539 km) Marokkó gyomráig, úgy fordultam át nepperből Balló Attenboroughba, majd albínó Mahátma Gandhiba.
Marokkó gyönyörű, Afrika Svájca, az Atlasz-hegység pedig egyenesen káprázatos, már az első, hóval borított hegyeket átölelő naplemente látványa is percek alatt leolvaszt. A cél Fez városa volt, itt várt minket az első bivouac (tábor), vagyis itt gyűlt össze először a mezőny apraja-nagyja. Sosem felejtem a Marriott szálló parkolójában felcsapott pop-up autószervizt, a fúrók, kalapácsok és az alájuk csengő koccintások zaját. Itt még mindenki ereje teljében várta a másnapi éles rajtot, dőltek a sztorik, ment a haverkodás, kecskebőr dobok ütemére fogytak a pálinkával kísért kolbászok.
Aztán csend lett.
Órákkal később már Fez hajnali zűrzavarában verekedtük át magunkat egy kaotikus körforgalmon, ahol az autósok, kamionosok, traktorosok és motorosok között megjelentek az elektromos rolleresek is. “Azt köszi bazdmeg” - káromkodott valaki a CB-n, talán koccantak? Nem tudjuk, mi csak nyomtuk a gázt, a cél Merzouga volt, a Szahara kapuja (477 km). Panorámánk néhány óra alatt hátteret váltott, a zöld felett diadalmaskodott a homok, na meg a hideg kő.
Szállásunk, a Kasbah Mohayut tárt kapukkal várt, csak rátalálni volt nehéz a sötét éjszakában, majd a szobát, amit foglaltam együtt kerestük a szállásadókkal a börtön/hotel kompozitnak ható épületegyüttesben. Vacsora, alvás, itt már nem iszol a csapból, nincs fűtés, cserébe fagyosak a hajnalok, de már zsizseg benned az adrenalin.
Jó reggelt!
Merzouga városa az Erg Chebbi dűnerendszer lábainál fekszik, a napfelteltét már leeresztett gumikkal és megemelt fordulatszámmal csodálhattuk a homokozóban. Egy dűnét végül mi is megszívtunk, pedig jobban készültünk a homokra, mint közút télen a hóra, de jött Levente a Cayennel és megoldotta a helyzetet.
A cél aznap Erg Chigaga volt (420 km). Úgy este nyolc körül érhettünk Zagorába, ahol egy utcában kettő, a profi rallysok körében ismert autószerviz működik. Megtalálni könnyű, ugyanis motorosok várnak a metropolisz bejáratánál minden pilótát, hogy a nekik jobban tejelő mekanikhoz kalauzolják őket.
Én csak tojásért, meg kenyérért szálltam ki az autóból, amit egy fiatal srác segített beszerezni, aki néhány dirhamért már folyékonyan tudott angolul. Elsőként egy sampon/fogkrém boltba toppantunk, és kérdezett a kofa:
- Hány tojás kell?
Mennyi van?,
- Tíz!
Akkor tíz.
- Mindet elviszed? - nem értettem a helyzetet, de fizettem, így odaadták.
Jól van Aziz, már csak kenyér kell! - jeleztem segítőmnek, csendben ballagtunk tovább a sikátorban.
Nini, egy halbolt! - de a Szahara közepén?!
- Mennyi kell?
Mennyi van?
- Három!
Akkor három.
- Mindet elviszed myfriend? - elvittem és azóta is remélem, hogy nem vertem túl nagy éket Zagora gasztronómiai vérkeringésébe.
Előtte is próbáltam tojást venni, amit oufe-nek írnak franciául, de a kiejtés már nem volt meg. Végül percekig ouffogtam néhány idős szaharávinak, de feladtam, pedig még a nemzetközi csirkeszárny lebegtetést is bevetettem. Sikertelenül.
A Jeephez visszatérve LEVERT A VÍZ.
Se kerék, se hátsó futómű - Tibi, mi a f@sz van? - kérdeztem fel csapattársam, mire közölte, hogy már nagyon ült a Wrangler vége, és a szerelők azt ígérték megoldják. És mi történt? Megoldották. Néhány óra alatt faragtak egy műanyag közdarabot a rugó fölé, így négy centit emeltek az autó farán. Előtte is tökéletes volt, így viszont már kényelmes is, úgyhogy este 10-kor folytathattuk utunk a tábor felé. Én az aznap esti, dűneközi bivouacot vártam a legjobban, na meg a reggeli kolbászos rántottát.
Mélytorok.
Ez mindent elmond a következő órákról, a 65 kilométeres aszfalt-tábor távról. Nulla látótávolság, zéró út, cserébe hulla fáradtan navigálhattunk órákon keresztül támpontok nélkül a koordináták mentén sziklás homokban, hogy végül éjjel kettőkor beugrathassunk egy sötét dűne gyomrába (N29 54.039 W6 25.145 - itt menj át a dűnén - Bamako itiner). Szél volt, hideg, és bár hó nem esett, ez az éjszaka gyötrelmes volt. De nem úgy, mint a reggeli napfelkelte a homokhegyek tetején, ami életre szóló élmény jelent mindenkinek.
06:30 - Indulás
Irány Assa (408 km), ki a homokozóból, majd gyors ebéd. Szerencsére mindenhol kapni kefta tajine-t, ami a csúcsban végződő kerámia neve, benne pedig hús és zöldségek. Forrón tálalják, még szinte sül benne a cucc, mellé hasáb és marokkói saláta jár. Érdemes kipróbálni, európai ízléssel is emészthető, sőt, finom étel!
Aztán vertük a kilométereket, összefutottunk a Moszkvicsos brigáddal, akik már a marokkói húsz fokban is ráengedték a fűtést, hogy hűljön a ruszki csoda. “Na, de hol fogunk aludni?” - kérdeztem Tibit, mert egy éjszaka a homokban bemelegítésnek még oké volt, rendszert azért egyikünk sem akart csinálni belőle. Booking találat nulla. Tripadvisor szintén. Googleben kettő, hoppá! A jobbikat választottuk, majd ide érkeztünk:
“Tesike, hova kerültünk?” - nyőgtem Tibinek az utolsókat megfáradt hangon, de éreztem, hogy csak most kezd izgalmassá válni a túra. Másodpercekkel később már a pálmabozótból előslattyogó strandpapucsos Aladdinokkal csacsorásztunk, mutatták a parkolást és tálalták háztetőre szervírozott vacsorát. Együnk? Ne együnk? - tanakodtunk. “Tudod, mit mondott Torrente, Tibi!” - úgyhogy megvacsoráztunk, majd közölték a helyiek, hogy a sárhotel megtelt :DDD - ezért minket máshova visznek.
Vittek is, mi voltunk az első vendégek a neten még nem látható hotelben, ráadásul komplett lakást kaptunk, a Jeep pedig kövön aludt egy mosónak készülő zárt garázsban közvetlenül alattunk. Afrika ilyen, semmi sem az, aminek elsőre látszik, a helyzet bármikor változhat, és ha szerencséd van, jó irányba.
Innentől összefolynak a napok, a végtelenségig írhatnám, sőt talán egy könyv is kijönne belőle, rövidítek.
Marokkó = Európa, de ezt csak azután érted meg, miután elhagytad délnek, vagyis Mauritánia felé. Már a határtól óriási a kontraszt, a házak eltűnnek, a táj kopár, a homokvihar állandó. Néhány falutábla jelzi csak, hogy épp egy településre érkeztél, meg az ajándékért rohanó emberek, akik ezúttal tényleg szegényebbek, mint a templom egerei. Az óceánpart viszony gyönyörű, életünk autózását éltük át egy hétfő reggelen, balra dűnék, jobbra óceán, a víz peremén ugrattunk egyenesen a napba. Az érzés hátborzongató volt, az egyik legnagyobb gyönyörűség, amit ember átélhet. Mindenkinek azt kívánom, hogy egyszer legyen alkalma kipróbálni.
Nouakchott, vagyis Mauritánia fővárosa már újra a pokol. Rommá tört, leharcolt, sokadik életüket élő Mercedesek és Toyoták, por, szemét, elképzelhetetlen szegénység. Ide halni jár a lélek, felfoghatatlan állapotok, a saját szememnek is alig hittem. Ha valahova, ide biztos ne foglaljon senki nyaralást, mi is csak úgy becéztük: Novicsok. Nem tudok túl sok pozitívumot felhozni se Mauritániáról, se a fővárosról. Meggyőződésem, hogy a Bamako Rally is csak azért jár erre, mert az ország pont útban van Szenegál felé.
Na, de Szenegál. Azok az éjszakák, azok a nappalok! Már a határátlépés után lassítani kellett, majmok rohangásztak az úton, újra bezöldült a táj. Szenegálban már vannak utak, nem is rosszak, ugyanakkor fekvőrendőrök is, 40 centis mind. A jó hír az, hogy itt legalább kitáblázzák, nem úgy, mint később Guineában.
Szenegál tehát zöld, újra vannak fák és bokrok, tíz nap után ez jól esik a szemnek, mint egy hűvös zuhany a 44 fokban. Itt volt talán a leghangulatosabb szállásunk is, a Wassadou kempingben dobtuk ki a sátrakat a Gambia folyó partján. Hatalmas pálmafák, fehér bungalók, reggel majmok vettek körül minket, miután a vízilovak bőgésére ébredtünk. Itt éreztük először, hogy ez már tényleg az az Afrika, amit vártunk.
Guinea már keményebb dió, az utak minősége rettenetes, és a fekvőrendőrök is hegyesebbek és kitáblázva sincsenek. Rögtön, a határátlépéskor éreztük, hogy a színvonal tovább romlik, amikor a nádtetős bódéban útlevelet pecsételtettünk, és egy kakas megtámadt egy velünk várakozó nőt.
Giniben kátyú követi a kátyút, haladni öttel lehet, idegtépő minden méter, a terep pedig sziklás, vagy ragadós, vöröshomokos. Az ország érzésre szegényebb, mint Szenegál, és kevesebb a teherautó is, ezért mindent az egekbe emelt Peugeot 504 kombik tetejére pakolnak, majd a kilenc méter magas fogat tetején még utaznak ketten, ők a pakolók. Guinea fénypontja számomra a Menyasszony fátyla vízesés volt, mert:
- végre lefürödhettem, de persze gyönyörű is egyben.
- itt ismertem meg a Zöld Mambát, és nem lettünk barátok.
Eleinte észre sem vettem, hogy a homokos placcal körbevett vízesés avaros peremén egy méteres betontömbön várva kémlelik a helyiek a fehér brigádot. Már pakolásztam, amikor halk ciccegésre lettem figyelmes, és egy fekete munkás hófehérre tágult szemekkel mutogatott, hogy húzzak már el onnan.
“Myfriend, de most miért? hát szabadstrand van, nem?!”- azt hittem pénzt akar, de mikor már hatan mutogattak a bozótra és utánoztak kúszó mozgást kezükkel, ráadásul rémület virított arcukon, hirtelen én sem maradtam nyugodt. Neonzöld kígyó csúszott felém, utólag tudtam meg Brúnó haveromtól, hogy Zöld Mamba lehetett. Ő még nem tudja, de néhány év és magammal viszem - kell az ész a csapatomba!
Végül mégsem vertünk sátrat ott :DD
A pálmaerdők felett jó zenére elsuhanó naplemente, a falvakból áradó tömjénfüst, a hangok, az illatok, a hangulatok mind-mind olyan löketet adnak a testnek és léleknek, ami segít végigtolni a leghosszabb, éjszakába nyúló etapot is, majd elkísér haza. Ez a feltöltődés. Guineában a természet gyönyörű, végig olyan, mintha egy filmet néznél, amiben te vagy a főszereplő, de a rendőrök már némileg árnyalják a képet.
Míg többségük beérte egy ajándék öngyújtóval vagy tollal, akadt egy csög, aki gépfegyverrel a kezében üvöltött 50 euróért, mert szerinte nem biztonságos, hogy papucsban ültem az anyósülésen. Ő pénzt akart, végül megkapta, mi meg elkönyveltük Afrika adónak, mert egy ilyen túrán valójában ez az összeg már nem számít, sokkal fájóbb az élmény, amire mindig emlékezni fogok, ha Guineára gondolok.
Sierra Leone már megint más világ. Az előző országokkal ellentétben angol gyarmat volt, ez a hivatalos nyelv, szerintük beszélik is, de a Krio mégis merőben más, mint a brit english. “How da bodi?” - “Hogy vagy?” köszön az első rendőr, majd az összes többi hasonlóképp követi, ugyanis az ellenőrzőpontok minden település elején és végén általánosak Nyugat-Afrikában. De a jópofizás csupán színjáték, a fehér ember nekik csak lehetséges bevételt jelent, meg az évtizedekig tartó élősködést rajtuk, amíg francia, vagy angol gyarmat volt a teljes környező régió. Ha a mezőny elején haladsz, beérik egy-egy öngyújtóval, vagy ajándék tollal is, az utolsóknak azonban fizetni kell.
Salonéban - ahogy a helyiek hívják - már nincsenek égig pakolt karavánok, a csomag többnyire az utastérben kap helyet, cserébe az emberek - vagy állatok - az autó tetején lobognak. Az autók többnyire vállalható állapotúak, legalábbis az összkép már inkább egy tisztességes bontóra hasonlít, mint guruló fémhulladék telepre.
Freetown, vagyis a főváros egy nyüzsgő hangyaboly tele autóssal, motorossal, kivilágítatlan kamionossal, sötétben az úton gyalogló feketékkel, de leginkább TVS tuktukokkal. A tuktuk / egyéb közlekedők aránya 50-50 százalék, a külső sáv gyakorlatilag csak az övék, le-föl kasulnak mindenen át, öttel.
Mi a Radissonban foglaltunk szállást az utolsó két éjszakára, azt hittük ott majd nem csesznek ki velünk, tévedtünk. Az érkezésünkkor közölték, hogy a szobánkat kiadták másnak, de ekkor eltört bennem valami, így végül lakosztályt kaptunk. Másnak sem volt zökkenőmentes a szobaátvétel, egy pár ugyanis bekészített glettet, glettvasat és létrát talált a szobájukban a kulcsok átvétele után. Ők nem reklamáltak, látták, hogy helyzet van és síkba húzták a falat a később betoppanó karbantartó meglepetésére.
Mindeközben az ötcsillagos hotel parkolója hirtelen autókereskedéssé vált, helyi nepperek rohangásztak az autók között, jutalékra pályázó felhajtók szondáztatták a megfáradt tulajokat. A háttérben esküvő készülődött, megjött a fehérbe öltözött násznép is, de addigra a magyarok már lefizethették a DJ-t, a medence mellett megterített asztalok irányából hangosan üvöltött a micsoda lány.
Pezsgőzés, sztorizás, balsorsok, szerencsés eladások - ezek az emlékek maradtak meg bennem az utolsó afrikai éjszakáról. Másnap repültem.
Az elmúlt hetekben, hónapokban irtózatos mennyiségű hirdetésen rágtam át magam, a többségnél már el se indultam megnézni, olyan, a képekről is jól látható ár/érték aránytalanság van a pickup piacon sokaknál. Jól láthatóan porrá rohadás közeli, 20-25 éves, közel 0 felszereltségű autókat hirdetnek elképesztő áron. Persze van közte azért vállalható, de mire rátalálsz, hááát… Aztán egyszercsak elsuhant mellettem egy 850-es kocka Volvo , és kicsit elvesztem.
Amikor belefogtunk ebbe a projektbe, még nem tudtam mire vállalkozom. Voltak elképzeléseim, de ezek nem találkoztak a valósággal. Nem gondoltam, hogy ennyi munka van egy ilyen vacak ötvenes motorral. Nyeli a pénzt, de még inkább az időt és a munkát. Nagy szeretettel készítettük a motort, reméljük, hogy a jövőbeli tulajdonos is elégedett lesz vele. Vannak apróságok, amik még hátra vannak. A világítás kapcsolók házát még krómozottra kell cseréljük, a lámpa kerete sem a végleges, tükörből is rendeltünk másikat, de az árverés hetén végre kimondhatunk egy mondatot. Elkészült a Simson.
Ha valaki lemaradt volna, egy Simson S50 motort fogunk a július 29-én megrendezendő Parkoló Parádén elárverezni. Az ebből befolyó összeggel egy gyerekeket segítő alapítványt fogunk támogatni. A Simsonok rendkívüli népszerűségnek örvendenek, mert a mostani negyvenes, ötvenes generáció gyerekkorát erősen meghatározó tárgyról van szó. Sokunknak volt ilyen motorja, ezzel kezdődött a motorizációnk, sokan emlékszünk vissza mosolyogva, hogy miket csináltunk gyerekként ezekkel a motorokkal. Gyilkoltuk, tuningoltuk őket, és voltak közöttük legendásan gyors darabok, amik valamiért gyorsabbak voltak a többinél. A motor restaurálásának és az árverés ötlete Szigetvári Attilától származik, aki Simsonok restaurálásával is foglalkozik. Azt beszéltük meg, hogy ő adja a szaktudását, én segítek benne, adom hozzá a pénzt, és a végén elárverezzük. Az alap motort Gerőfi Gábor barátom(Gerő, akit a Roadmovie-ból ismerhet a közönség) ajánlotta fel a nemes célra.
Szegény autóbuzik, mit kapnak ezért a sorozatért... Pedig higgyétek el, már abba is komoly lelki teher belegondolni, hogy sokan több mint 20 éve láttuk először. Úristen, hogy el voltunk kényeztetve akkoriban! Nagyot ment a két Taxi film, gyerekként nyilván bejött a Tolvajtempó remake-je, A szállítónak sem a hibáival törődtem, a tévében még volt értelme nézni a Cobra 11-et és a Top Geart. Bevallom, mindkettőnek hűséges nézője maradtam, pedig hol van már a régi lendület... Chris Harris még tartja a frontot, de bármennyire fáj kimondani, Clarksonék is önmaguk kínos paródiájává váltak a jól induló The Grand Tourban.
Ki vagyok én, hogy megmondjam, melyik a legjobb Bud Spencer-Terence Hill film? Tudja ezt egyáltalán valaki? Minél több embernek szegezzük a kérdést, annál többféle választ kapunk. A variációk számának csak Carlo Pedersoli halála, és Mario Girottival közös munkáik véges mennyisége szab határt. Kell egyáltalán ilyet választani? Valakinek a vadnyugati, másnak a hétköznapi díszletek között játszódó pofonparádék a kedvesebbek, és tuti, hogy a klasszikus filmjeik előtt mindenki ott ragad a tévé előtt, mert ugyanúgy fetreng a nevetéstől, mint amikor először látta. Ezért választottam ki inkább a személyes kedvencemet.
Mint a korábbi posztokban is írtam, pickupot keresek. Az előző poszt kommentjei között ajánlották a V8-at és bár lakik felém egy amcsi pickup, amit minden alkalommal körbenyálazok és minden indítást örömmel hallgatok, de sajnos nem igazán felel meg a céloknak. Egyfelől, ami nekem jó lenne, az itthon nagyon drága. Másfelől ezek azért nagyon nem fogyasztanak keveset és nálam simán beugorhat 20-30 ezer km egy évben (úgy, hogy közben a Berlingoba is kerül egy 10-es), és ez jobbára meló miatt. És a harmadik: Winkler sorozatos küzdelmeit végigélve a Cougarral a jobbnál jobbnak mondott és aztán random módon megbukott szerelőkkel, hááát…
Ha használt autót vennél!
Olvasd el a kiválasztott típusról írt ítéleteket és vásárlás előtt használd a Totálkár kártörténeti lekérdezőt, hogy minél kevesebb meglepetés érjen!
Franciaországot járjuk a Jaguarral, és a túra egyik állomása a Clermont-Ferrand városa melletti Circuit de Charade versenypálya. A vulkánokban gazdag környék kanyargós hegyi útjai adják magukat versenyzéshez, úgyhogy 1957-ben 8 kilométer hosszú versenypályát nyitottak itt, és a következő évtizedek során többször itt rendezték a francia nagydíjat. 1989-ben aztán modernizálták az egyik szakaszát, az így létrejött, nagyjából négy kilométeres modern Charade pedig évente több alkalommal ad otthont veterános összejöveteleknek.
Mikor arra jártunk, éppen a Renault, Alpine és Gordini legendák álltak a fő helyen, de amint egy rendes Parkoló Parádén dukál, már ahol a kocsit letettük, ott is akadt bőven néznivaló. Úgyhogy kiváló alkalmat kaptunk elmerülni a francia autóversenyzés és utcai sportkocsizás mifelénk ritkán látható típusai között.
Idén éppen negyvenesztendős a Knight Rider, a nyolcvanas évek kultikus tévésorozata, és ki ne emlékezne a Knight Industries Two Thousandre, azaz KITT-re, a beszélő Pontiac Firebird Trans Amre? Emlékezni egy dolog, Varga Zsolt viszont olyannyira megőrizte az őszinte rajongást, hogy időt és munkát nem kímélve megépítette KITT-et. Aztán nemcsak egy videó erejéig mutatta meg nekünk, hanem el is hozta a 38. Parkoló Parádéra, ezzel nagyon sok gyereknek és gyermeklelkű felnőttnek okozott elmondhatatlan örömöt. De nemcsak autót hozott, hanem kamerát is, így látta JoeT a rendezvényt:
Az őszi szürkeségben halkan kopogtak az esőcseppek a használttelep kerítésén, egykedvűen gördültek le az ott álló autók szélvédőjén, én meg senkitől sem zavartatva nézegettem a kocsikat. A szemem vissza-visszatért egy nagy limuzinra. Nem tudom, hány éves lehettem, talán tíz-tizenkettő, a mi valóságunkat akkoriban még vastagon a szociautók jelentették, őszinte lelkesedéssel csodálkoztam hát rá mindenre, ami egy kicsit is más. Közelebb léptem ehhez a hatalmas, elegáns hajóhoz, óvatosan körbejártam, a pulóver ujjával letöröltem az oldalablakot. Ez volt az első találkozásom a Lancia Kappával.
Az első és legfontosabb, hogy meghatározzuk, mi a sportautó. Például egy M3-as BMW vagy Hyundai i30N határozottan alkalmas az autósportra, mégsem fér bele a listába, hiszen egyik sem eredendően sportautónak készült. Tehát ahogy a Ferrari F40, vagy a Lotus Elise sem készült kétliteres dízellel, vagy ezres háromhengeressel, úgy egy hegyes BMW vagy Hyundai sem lesz sportautó attól, hogy a sportrészleg szétfaragta. A sportautó lényege, hogy alapjaiban annak fejlesztik, úgy alakítják a padlólemezt, hogy kiadja a súlyelosztás, úgy tervezik a futóművet, hogy a legjobb legyen a stabilitás, hasonlók. Tehát kétségtelen, hogy egy kétliteres dízel Golf lelépi a Toyota GT86-ot, ettől még az utóbbi a sportautó. Hogy miért? Mert a mai listánknál így döntöttünk.
A szeptember 11-i Parkoló Parádé a sportautókról szól. A cikk alján megtalálod a részleteket, gyere, bandázz velünk sportkocsik között.
Bár eredetileg nem voltam a klasszikus Mini fanatikus rajongója, de annyi eljutott hozzám is, hogy ügyességi kihívásokban, agilitást igénylő feladatokban nincs párja. Legalábbis az interneten végtelen számú tartalom érhető el arról, ahogy unatkozó brit jómunkásemberek trükkös kézifékes parkolásokat mutatnak be, szűk helyeken lavíroznak, olasz aranykészletet fújnak meg a maffia orra alól, szlalom pályákon veszik nagyobb és erősebb autók fejét, vagy épp Goodwood versenypályáján cikáznak bivaly túrakocsik között, minden kanyarban visszavéve a hátrányt, amit egyenesben rájuk mértek az üvöltő V8-ak.
Azt mondják, nincsenek véletlenek. Hogy a múlt heti XJ-C cikk végén azt írtam, kell egy Jaguar, valóban nem a sors keze volt. Hanem az enyém, hiszen a fotózásra már a saját XJ6 vitt. Az életem fonalát gombolyító égi kezeknek valahogy mégis lehetett köze a dologhoz, mert a Jaguar, mint tárgy, mint élmény, mint életérzés, sőt mint vágy, nagyon régóta áskálódik, perceg és mocorog a bőröm alatt, a pillanatra várva. Hogy egy szép májusi napon két ilyen macska boldogított, és abból az egyik az enyém, tehát azóta is minden nap mellette kelek fel, olyan élmény, amit még szoknom kell. De hiába lépett meglepetésként az életembe ez a bordó Jaguar, valójában évtizedek óta készülök rá.
Felfoghatatlan, hogy már hat évvel ezelőtt történt, úgy tűnik az idő tényleg nem fékez senki kedvéért. Mindenesetre még elég friss emlék a fejemben 2016 júniusa, amikor a nem sokkal korábban elkészült MR2 amolyan publikus premiert kapott a Parkoló Parádén. Nem volt Hangyászi értelemben közismert autó sosem, mégis sorban jöttek érdeklődők kérdezősködni, dumálni, és persze, mivel ez az egyik Múzeumok Éjszakájához köthető autóztatás volt, utaskörérre. Addig is tudtam, hogy remek és vonzó autó a kis piros Toyotám, ezen az alkalmon azonban oly meleg szeretet övezte, annyira csodás élmény volt mások kíváncsisága, hogy örök emlék marad.
Közeleg az évad első Parkoló Parádéja, a dátum, amit fel kell vésni a naptárba, az május 15. Viszont most csavarunk egyet a megszokott dolgon, ezúttal tematikus lesz a buli, és az első alkalom a tuningot járja körbe. Amellett, hogy eddig nem látott programokkal készülünk, lesz ám előadás is, erre pedig Bácsi Gergelyt kértük fel, aki a Respect Motorsportnál az utolsó utáni lóerőt is kihegedüli a japán turbómotorokból, és nem csak azokból. Hogy megmutassuk, mire lehet számtani, nézzétek meg Geri előadását, amit a Budapest Műszaki Egyetemen tartott. A téma a 2JZ motor, és az, hogy miért bírja ilyen jól a kínzást, íme az első rész:
Kezdjük a legfontosabbal: az idei első Parkoló Parádé május 15-én lesz, szokás szerint a Hungexpón. Írd be a naptárba, mágnesezd ki a hűtőre, állíts be emlékeztetőt, a lényeg, hogy gyere el! Most pedig elmondjuk, miért:
A Parkoló Parádét azért is szeretjük, mert tényleg mindenféle márka és típus megjelenik. Akár gyári, akár épített, akár patinás, akár úgy csillog, hogy elcsúszik rajta a légy. Az Eneos támogatásával egy fotópontot állítottunk fel a bejáratnál, ahol minden átguruló járművet lefotóztunk. Tudjuk, hogy milyen jó élmény a saját autót vagy motort viszontlátni a találkozós képeken, úgyhogy jó keresgélést kívánunk! Kedvcsinálónak kiemeltünk néhányat, bármelyikre kattintva megnyílik a teljes galéria.
Szóval az úgy volt, vagyis van, hogy lesz egy fotókiállításom a szezonzáró Parkoló Parádén. Amikor Rudival ez a nagy gondolatunk támadt, nem úsztam meg tucatnyi emlék berobbanását a tudatomba, ömlesztve, szűretlenül. Ezért is gondoltam írni valamit a fotós fejlődésemről, hogy rendet vágjak valahogy a fejemben, amellett, kedves olvasó, hogy te is tudjad, hogyan fajult el kiállításig a helyzet. De ehhez elég sokat vissza kellett tekernem az időben, hisz fotós fennállásom nulladik napja valamikor 2010 tavaszán volt, olyan régen, hogy azóta már kétszer költözött új helyre a szerkesztőség.
- Ő itt Zirig Árpád, ő el tudja neked mondani, mit csináltál rosszul, mit kéne helyette csinálnod - mondta Papp Tibi miután meglátta a Corvette-képeim. Egy évtized távlatából nemhogy megértem, de még csodálkozom is, hogy nem tiltott el örökre az autók fotózásától. Zirig "Egy Jó Fotós A Segglyukával Is Jó Képet Készít" Árpád türelmesen elmagyarázta, miért használhatatlan minden egyes pixele a Corvette-sorozatnak, majd újabb tíz percben összefoglalta, hogyan is kéne autót fotózni. Hetven százalékban a mai napig abból a tíz percből élek. Hosszú volt Árpád listája, és szerintem két kezemen meg tudom számolni, mikor volt olyan fotózásom, amikor semmit nem felejtettem le róla. Innen is köszönöm neki, ahogy Csikósnak is, hogy annyiszor a nyakamra lépetek, ha elszúrtam, majd bátorítottak és segítettek fejlődni!
Egy napon 1987-ben besétált egy nő a cambridge-i Toyota-szalonba, és szakítás utáni vigasztaló önajándékként vásárolt magának egy burgundivörös Corolla GT-t. Ezen a ponton senki sem sejthette, pláne nem ő, hogy az utolsó hátsókerekes családi kompaktból, ebből a korszerűtlen felépítésű, rondácska, rohadós, rossz kiállású autócskából egy animével és egy Keiichi Tsuchiyával később irtózatos kultusztárgy lesz.
Évi 1125 kilométer. Ez az autó ennyit tett meg eddig élete minden évében, összesen. A januárban, a még koronavírus-mentes, plágium előtti Olaszországból vásárolt Alfa Romeo Nuova Giulia 1300-asomról van szó, ugye. Ez nem sok. Az is biztos, hogy ennyire pihentető élet nem vár rá a közeljövőben.
Könyvpremier! Október 5-én, a Parkoló Parádén Csikós Zsolt második könyve, aFeljegyzések a Titanicról már megvásárolható, és mivel a szerző hoz magával tollat is, dedikálni fog. Mindenkit várunk szeretettel, gyertek el, jó lesz! Minden infó, jegyvásárlás itt lejjebb.
Könyvrendelési lehetőségek
Webshop: Rendelési oldal itt
Vatera (magyarországiaknak): Rendelési oldal itt
eBay (távolban élőknek): Rendelési oldal itt
"Miért nem írod meg könyvben, olyan szívesen elolvasnám ezt papíron!" - szólt több komment is, amikor megírtam a Zöld Merga titka című sztorit, majd kaptam hasonló leveleket a 2043-as időutazós cikkre, a Dire Straits-es/Fiat 500-asos írásra meg egy csomó egyébre is. Úgy látszik, páran még mindig csak a hard copyban hisznek.
