Parkoló Parádé 37. élménybeszámoló

Bumbi

Mondanám, hogy olyan igazi, békebeli PP volt a 37., de sajnos nem tudom, milyen volt az elején, viszont mégis biztos vagyok abban, hogy valami ilyesmi lehetett, közvetlen, sokféle, családias. A PP egy baromi nagy massza, rengetegféle ember jelenik meg, ami valljuk be őszintén, nem mindig a legjobb felállás, a PP mégis hoz valamit, amit még a Facebook, Instagram és Tiktok előtti, klasszikus Belsőség rovat adott az olvasóknak. Itt él az autók szeretete, nem a magamutogatás, hanem az, hogy nézegetünk egy Saturnt, és egy perc múlva az eredeti kanadai adásvételijét olvasom, ahol a TAP-on hipp-hopp egy marseille-i taxi szabadjelzős, fehér 406-ban ülök, csikorognak a gumik, kapaszkodok mindenbe is és úgy érzem magam, hogy én most a valóságban átélem, amit Luc Besson csak elképzelt, és ez nekem jó. A Porsche 911 991.2 GT3 (nem vagyok ám ilyen Porsche-tudor, megkérdeztem, pontosan mi is volt) freestyle TAP körét nem is említem, végül is igaza volt, a pályarajz csak ajánlás, ő meg autózni akart, nem időre menni, az autózás jó esetben szabadság, ő pedig éppen ott és akkor érezte magát szabadnak, jól tette.

Mindig azt mondom, hogy a legjobb találkozók azok, ahol nem fotózok, legalábbis a saját autóimat nem, ez a PP ilyen volt. Szegény Révész részemről majdnem fotótlanul álldogálta végig a napot, de ez így jó, meg az is, hogy bár sportautó volt a témakör, pózolt a Ferrari, a Porsche, a Viper, a GT86 stb., mégis befért egy csónakseggű Riviera meg egy Oldsmobile is a nagyszínpadra, és melengette a szívemet, ahogyan a két big block szolid rotyogására feléjük fordultak a fejek. De a legjobb az, hogy rég nem látott ismerősökkel, barátokkal találkozhattam.

Ülök a laptop előtt, majdnem leesik a fejem a nyakamról, keresem a betűket, de szakadok a nevetéstől, ha eszembe jut, hogy Zsolesszal több mint fél óráig kerestük a kijáratot, hogy mégis hol a francba tudok gyalog kimenni BuickBandi elé, aki az első PP után most érezte úgy, hogy ő bizony megint eljön, hogy itt volt Berti Kanadából, akit nyugodtan ki lehetne állítani egy Mesterkurzusra, hogy meséljen a kanadai kamionos létről, a befagyott tavakon kamionozásról, hogy milyen, amikor a maci benéz ablakon, megismerhettem Adrit, aki ezen a PP-n ugrott fejest az autók világába, végre láttam és hallottam Laci Malibuját, mert bár online követem a történéseket a garázsában, de azért személyesen mégis más, na.

Sokáig tudnám folytatni, rajtam kívül mindenkinek érdektelen nevekkel és történetekkel, de nem teszem, mert aki eddig eljutott, az előtt is le a kalappal, egy a lényeg: használd a PP-t, használd arra, hogy kérdezz, hogy beszélgess, hogy megmutasd egy ismeretlennek az autódat, mesélj róla, hiszen azért nézi nyálcsorgatva, mert érdekli, és ha eddig féltél odamenni az álomautód tulajához, most győzd le ezt az érzést, és igenis menj oda, meg a következőhöz, a következőhöz, és folytasd addig, amíg a kapuk a PP végén nem záródnak.

Rézmonyó

-Rajtatok nőttünk fel! – bökte oda Tittye, a kezemben pedig picit megremegett a tőle nyúlt öngyújtó lángja. Ilyenkor felrémlenek a pokolba kívánt hajnalok a képernyő előtt, amikor az 543. fotót próbálom fogyaszthatóra masszírozni. Ezekért a pillanatokért éri meg! A franc sem gondolta volna tíz évvel ezelőtt, mikor Siposúrral egymás szavába vágva magyaráztuk az egyik lapindítón, hogy mekkora királyság az irvine-i Cars and Coffee, az Ökumenikus Autószeretet Egyháza, hogy milyen jó volna itthon is valami ilyen, valami kötetlen, márkafüggetlen akármi. Féltünk picit, hisz amikor hazai márkaklubok osztódással szaporodnak, nem a fajfenntartás, hanem a belső feszültségek miatt, akkor mi lesz, ha egy légtérbe engedünk hithű priusost és ósulis camaróst. De a Totalcar szerkesztősége, ez a csodálatos alkotói közösség bátor volt. Picivel később aztán Bende Tibby einstandolta a Hungexpo parkolóját, Vályi Pista pedig zseniálisan elkeresztelte mindannyiunk kis álmát Parkoló Parádénak, és ez tökéletesen összefoglalta, miről is szólt ez a délutáni buli.

Jobb dolguk nem lévén aztán változtak az idők, lezajlott egy generációváltás a szerkesztőségben, a Parkoló Parádé is nőtt, változott, fejlődött. Előadások, versenyek, tematikus rendezvények, fotókiállítás. Valahol fel is merült a kérdés, hogy ilyen változások után mi bajunk a csöccsel szélvédőmosással, hisz szinte már csak az nincs, de az van, hogy a legtöbbünknek elég szőrös, nem a legszebb látvány, meg amúgy is hideg van már. De növekedés ide, generációváltás oda, a legfontosabb megmaradt: hogy ez egy közösség, hisz a Totalcar mindig is több volt egy autós lapnál. Egy hatalmas klub, egy popkulturális jelenség, hasonszőrű csodabogarak gyűjtője, függetlenül attól, a monitor melyik oldalán ülnek. Egy olyan baráti kör, ami bármilyen elrendezésű motor égésterére mint tábortűzre tekint, ami köré le lehet ülni sztorizni, ökörködni, vitázni. Na, valami ilyesmi volt ez a PP, ami nyolc év és 37 alkalom után ezt még mindig tudja, függetlenül attól, hogy az elmúlt éveben kit merre fújt a médiaipar sarokszámokat villámló vihara.

De két kézfogás, három ölelés, négy régi sztori között a háttéreben ott ropogott a tűz, a tökéletlenül elégetett üzemanyagok illatával. Ott volt a régi és új barátságoknak díszőrséget álló Dacia Nova GTI, a road presence gránitszobraként feszítő C126 SEC, a legpirosabb Ferrari F430, bójákat csokorba szedő Porsche, a Wilwood fékeit büszkén mutató Challenger, zseniálisan kajla kutyák és apjuk nyakában gyógyíthatatlan benzinfertőzést kapó fiúk és lányok. Parkoló Parádé, te csoda, köszönöm, én így szeretlek!

Sturcz Antal

Beestem a nyolcasba, a 4 barra fújt, 18 éves hátsó gumi motorfékre is megcsúszott, gázzal dekázgatva lekörzőztem a hordót, a lendületet őrizve átlöttyintettem a túloldalra, és a másik hordó is meglett. A tömeg tapsolt és kiabált, de nincs se fotóm, se videóm, tehát a 21. század szabályai szerint nem történt meg. Ami viszont megtörtént, az a Totalcar és az Eneos által közösen szervezett Tulaj a Pályán háziverseny, a 37. Parkoló Parádén.

A pályát Ágó Bélával találtuk ki a Google Térképre meredve, aztán Katona Csabával és Zentai Istvánnal, a Groupama Tanpálya oktatóival építettük fel, innen is hatalmas köszönet nekik. Ráadásul elhozták a rettegett Fabiát, amely aztán a 911 GT3 RS-sel volt másodpercen belül, és ezzel nagyjából le is fedtük, mennyire változatos géppark jött ki. Mégsem ez volt a legjobb, hanem a lelkesedés az emberek arcán, hogy kijöttek, és végigvárták a 30-40 percet, hogy bizonyíthassanak. És frankó volt látni a Porschékat, zseniális volt az épített Lada, de a legcsodálatosabb mégis az, amikor az 1,4-es, hatvan lóerős, kopp gyári F Astra akkorát megy, hogy az összes néző neki tapsol.

Minden ilyen buli előtt rettegek, hogy valakinek nem adja ki, aztán megsérül, vagy összetöri az autót, de lekopogom, eddig mindig kiadta. Ez jó részt rajtatok múlt, azokon, akik eljöttek, és megérették, hogy ez egy játék, nem pedig a Formula-1. Ezért tudtuk jól érezni magunkat, és ezért van rá esély, hogy csináljunk még ilyet. Mert az az igazi, amikor nemcsak beszélünk az autózásról, de csináljuk is.

Bittó Ákos

- Ú, az ott egy Mustang... hú, az meg egy GT-R! Subaru van? - Igen, biztos van, de ez még csak a parkoló, nem a rendezvény - körülbelül ez a beszélgetés hangzott el Boti és köztem. Boti a szomszéd kisfiú, aki életében először látogatott ki a Parkoló Parádéra, én nála idősebb vagyok majd' négy évtizeddel, ennek ellenére nekem is ez volt az első. Nem vagyok az a találkozgatós-fesztiválozós típus, komoly prekoncepcióim vannak azokkal szemben is, akik kilátogatnak az ilyenekre. Most viszont felül kellett bírálnom mindezt. A Parkoló Parádé ugyanis nem a rongyrázásról szól, a sok tízmilliós autók tulajdonosai pont ugyanúgy beszélgetnek a szájtáti bámészkodókkal, mint egymással. A gyerekek kézen fogva rángatják oda aput a Ferrarihoz, apu pedig megy, mert tudja, hogy mellette ott áll a Porsche, ami meg őt érdekli. Egy hatalmas majális az egész - most éppen szeptemberben -, csak épp vattacukor-illat helyett a benzinszag kúszik az ember orrába, ringlispíl helyett pedig az autók pörögnek a szlalompályán. Úgyhogy bár hivatalosan az autókról szólt az egész, a látogatókat elnézve inkább arról, hogyan lehet végigmulatni a délutánt.

Szentkuti Ákos

A Totalcar és az Eneos közös szervezésében megvalósuló TAP háziverseny azért volt csodálatos, amiért a legtöbb szlalomverseny: elsősorban nem a teljesítmény, a fékerő vagy a milliós álomfutómű számít, tökéletesen megfér egymás mellett a gyári kis Polski, a sivító ékszíjú, harcos állapotú Saxo VTS, az öthengeres Volvo C30, és a vadonatúj Porsche 911 GT3 RS egyaránt, az pedig korántsem biztos, hogy az erős autó bármit számít majd az időeredményben. A sikerhez jó pilóta kell, a szórakozáshoz pedig semmi: egy üres placc és néhány bója toronyháznyi adrenalinlöketet ad, mellette pedig nem fogy szükségszerűen a technika, egy darab féktávon kívül végig lehetett lendületőrzéssel operálni. Persze volt, aki nem féltette a gépet.

Én alapvetően a stopper mögül figyeltem és összegeztem, de Antival váltásban elég sok ember mellé beültem pályát magyarázni, vagy épp a szünetekben örömautózni, számomra és füllel hallhatóan a közönség számára is ezek az önfeledt csapatások voltak a nap legmagasabb pontjai. Kijött Csipszer Máté, aki AE86-os drifttapasztalatait nem fél kamatoztatni a bőrrel varrott, német luxussportautó volánjánál, és úgy forgatta egy helyben a Cayman S-t, mintha nem lenne holnap: az Initial D currywurst-változata meg is kapta az elsöprő tapsvihart.

Egyszerre volt vérforraló és -fagyasztó beleülni abba a 2101-es Zsiguliból épített, FJR1300-motoros szörnyetegbe, ami 39,59-es idejével földöntúli pályarekordot állított fel, hiszen az abszolút második és harmadik helyezett ideje is 43-mal kezdődött. A szlalomverseny csúcsa, amikor a még csúszásban lévő autót tökéletesen a saját előnyödre tudod fordítani, gyors vagy a kormánnyal mint a villám, hiszel a tapadásban, és annak ellenére tudsz végig higgadt maradni, hogy közben üvölt a motor és gyorsított felvétellel pörög előtted a pálya, de talán ennél is szebb, ha kezdőként a saját időiddel tudsz versenyezni, és a legkisebb fejlődésre is büszke tudsz lenni, miközben még közelebb kerülsz a napi használatban lévő autódhoz.

Jakusovszky Kristóf

Ősszel mindig nagyot megy a Parkoló Parádé hangulata: már kevésbé tűnik úgy, mintha a Tatuin két napja perzselné bőrünket, de azért még mindig kellemesen meleg az idő. Mindeközben a szeptemberi fények és a barna falevelek prímán aláhúzzák az ide érkező járművek színes-szagos kavalkádját. De a harminchetedik Parkoló Parádét sem csak az őszies hangulat tette fergetegessé, hanem az olyan momentumok, amik miatt mindannyian imádunk ide járni.

Például ahogy az építés közben szétoltjuk egymást Balló Marcival, vagy ahogy Rézmonyóval megfejtjük a 120-300-as Sigma objektív egyediségében rejlő szépséget. Igazán kiváló az is, amikor egy hajatlan exkollégával röhögcsélünk kicsit egy külföldi veteránbörzén szerzett élményein, közvetlenül utána pedig már egy hosszú telével guggolva fotózom a leérő tükörrel forduló, full stiften verető F Astrát a nagy hidroglóbuszok árnyékában.

Amikor épp két fotózás között sikerül egy kicsit szusszanni, pár barátommal megmérettettünk gumisként, és időre cseréltünk kereket egy TCR Hyundai-on. Aztán hirtelen kezdtek hosszabbak lenni az árnyékok, és már állhattunk is neki a bontásnak, pedig érzésre még csak másfél órája voltunk ott. Miután Ákos a kombim csomagtartójának peremén utazva belapátolta a bójákat a raktérbe Peti segítségével, még egyszer szomorúan visszanéztünk a betonplaccra, ahol előtte vidáman csapatták különleges és vicces autók.

Mindig melózni megyünk, hogy nektek csak az élvezet maradjon, és mindig lehajtjuk magunkról a menetet. De szerintem mindegyikünk nevében mondhatom, hogy egy ilyen vasárnapot nem cserélnénk el semmi másra.

Köszönjük, hogy idén ennyire eljöttetek a Parkoló Parádéra!

2025-ben újra találkozunk!