Vannak púpososok (azon belül is nagy- és kiskerekű-hívők),
353-asosok (külön kasztot képeznek a digi-műszeres, elölhűtő-fanek) és
megtűrt szub-csoportként négyüteműsök, valamint négyüteműsítők is
felbukkannak.
A nyolcvanas években Dacia-motorokkal átkókányolt Wardácsok,
Fiat-erőforrásokkal újraálmodott Fiburgok és egyéb öszvérek
tulajdonosait leszámítva a fenti mániákuscsoportok lényegében a
kocsijaik kora szerint választhatók szét. Érdemes hát némi ismereteket
szereznünk a kiváló háromhengeres előéletéről.
A sztori nagyjából az ötvenes évek elején kezdődött, amikor
a szovjet irányítás alá tartozó (még nem NDK!) Kelet-Németországban
a háborúból megmaradt DKW F-8-asok, valamint pauszpapíros kópiáik,
az IFA F9-esek futottak. A DKW felettébb híres volt a
kétütemű-technikájáról (ez a cég vezette be a harmincas években a
későbbi kétütemű járműveknél egyöntetűen alkalmazott, dr.
Schnürle-féle huroköblítéses rendszert), az ötvenes évek boldog
Greenpeace-mentes korában pedig nem is volt annyira egyértelmű,
hogy a négyüteműek valóban jobbak-e a kétüteműeknél.
Akkor még úgy tartották, a négyütemű motor csak
feleannyiszor robban egy főtengelyfordulat alatt, mint a kétütemű,
ezért az elméleti fajlagos teljesítménye is a kétszerese, míg a
fogyasztása a fele az Otto-motorénak. Noha a tények cseppet sem
igazolták állításukat, a világ sok országában még évtizedekig
tovább gyakorolták a cvájtakt-alkímiát.
A Nyugat Auto-Union és a Saab autóiban a hatvanas évek
végéig használták a jól bevált technikát, a DKW F-8 bázisa ötven
évvel ezelőtt kiváló alapnak ígérkezett a leendő keletnémet
népautóhoz is. Eisenachban fogták tehát a szűk IFA F9-est,
meghosszabbították az alvázát, kissé feltuningolták a motorját
(28-ról 37 lóerőre), még két ajtót kanyarítottak rá, s divatos
szabászokkal új formatervet adtak neki.
A kocsi vitathatatlanul szép (ritka az ízlésficamos egyed,
aki a régi Wartburgot csúnya autónak tartja), elég dinamikus (akkor
még más volt a mérce), és még talán a tervezők számára is meglepően
tágas (valóban az) lett. A kocsit 1956-tól gyártották, majd később
apró szerkezeti és esztétikai változtatásokat eszközöltek
rajta.
Eltűnt a kétrészes első lökhárító és a széles pálcákból álló
lemezmaszk, helyette jött a nagyságrendekkel esztétikusabb, sűrűn
lyuggatott, ám szintén lemezrács. Szivattyús lett a korábban
termoszifonos hűtőrendszer (a korai 311-esek a szó igazi értelmében
iszonyúan túlfűtöttek voltak, a későbbi 312-eseknek harminc
kilométernyi autózás kellett, hogy legalább langyosat leheljenek az
utastérbe), a teljesítmény pedig a kompresszió növelésével 40, majd
45 lóerőre mászott.
Az elöl-hátul laprugós "nagy-Varangyoknak", ahogy apáink
nevezték, nem volt sok rugózásuk, ám az úttartásukat az akkori
mezőnyben egész jónak tartották. Aztán jött 1965 decembere, vele a
"kis-Varangy", amelynek már nem 15, hanem csak 13 colos kerekei
voltak.
A változás nagyobb, mint a külső alapján gyanítanánk, hiszen
ekkor elvetették az ósdi DKW-alapok fontos elemét, a laprugós
futóművet, helyette elöl-hátul csavarrugós, elöl kettős
keresztlengőkaros, hátul oldalanként egyetlen, nagy,
háromszög-lengőkarból álló futóművet alkalmaztak.
Megjött a rugózás, kimúlt az úttartás: a 312-1 szériát
billegése és viszonylagos borulási hajlama miatt sokan veszélyes
járműnek titulálták, de mivel komfortosabb volt, végre nem a
pótkocsis teherautókkal megegyező körön fordult, a hosszabb
váltóáttételezés miatt kevesebbet evett és nem üvöltött annyira,
ráadásul alig kellett zsírozni, a tulajdonosok jobban
szerették.
Mivel a Wartburg alvázas konstrukció (ezért neki, és néhány
terepjárónak valóban "alvázszáma", nem csupán azonosító száma van),
ezért nem túl nagy meló a nagykerekűt komfortosabb kiskerekűvé
átépíteni. Az ember fogja a kiskerekű alvázát (ez szinte soha nem
rohad el), a nagy kasztni padlólemezét hátul kissé átszabja, aztán
ráemeli az egészet az új alapokra.
A púpos szériából tíz évnyi gyártás alatt kombi, pick-up, a
raktér fölött elhúzható vászontetős és hajlított plexi ablakos
Camping luxuskombi, kupé, négyszemélyes kabrió és nyújtott orrú,
háromkarburátoros motorral szerelt, modernizált műszerfalú,
szigorúan kétszemélyes, kisszériás roadster is készült.
Az alig egy évig gyártott kiskerekű-széria végére azonban a
limón kívül csak a szintén kiskerekű Camping, valamint az igen
csúf, kubista, HT300 nevű, keménytetős, négyüléses, béna-maszkos
kabrió maradt.
A 312-1 lényegében már a "kocka" bázisát
jelentette: az új 353-as 1966 júniusától zajos és büdös hódításba
kezdett Kelet-Európában - később pedig még Nyugatra is eljutott,
például Hollandiába és Angliába is.
A brit 353-at egyébként Wartburg Knight néven hozták
forgalomba, természetesen jobbkormánnyal.
Kisszériás gyártásnál - a gömbölyű korszakban - a sokféle
karosszériából álló paletta még elment, de a népautóság igényével
tervezett 353-asnak egyszerűbbnek, nagyobb sorozatban készíthetőnek
kellett lennie. Kevesebb lett a díszléc, a kínálat kizárólag
limuzin és Tourist fantázianevű kombiból állt, ám a teljesítmény
már az 50 lóerős álomhatárt, vele a végsebesség a mágikus 130
km/h-t súrolta.
Sok Wartburgos erre csak hümmög, hiszen látott ő már 145-öt
is az órán, igaz, ekkor már két sávban kacsázott és kis híján
leszédült az útról. Akik azt hiszik, nem csupán hallucináltak,
azoknak nem árt tudniuk, hogy az Autó-Motor korabeli mérései
szerint a kocsi műszere a végsebesség közelében már több mint tíz
százalékot csal.
A 353 azonban tágas volt, az új, 12 voltos elektromos
rendszernek köszönhetően éjszaka is használható lett, a csomagtartó
525 literje egy élet összes összehordott lomját elnyelte. A bősz
háromhengeres képességeiből pedig arra is futotta, hogy nyolcvanig
ne akadjon vetélytársa gyorsulásban a szocialista autópark
résztvevői közül, a négyforintos benzin korában pedig még talán nem
is tűnt olyan soknak a 7,5 literes országúti, 10-11 (télen 12-13)
literes városi fogyasztás.
Ekkor még küszöbdíszléccel, vízszintes "csíksebmérővel", s
szintén vízszintes kivágású egyéb műszerekkel gyártották a 353-at,
mely egységet a hatvanas évek végén egy nagy, kör alakú
kilométerórából, két kisebb, szintén kör alakú víz- és
üzemanyagmérőből, valamint öt kisebb, kör alakú, színes
visszajelzőből álló csoport váltotta le.
A hátsó burában már nem a fék-, hanem a tolatólámpa volt
legbelül, a lökhárítóbabák pedig gumibetétes krómcuccok helyett már
teljes egészben gumiból készültek. 1974 decemberében jött az elöl
tárcsafékes 353W-széria (addig négy dobfékes volt a rendszer),
autós körökben kukker-, wartburgos társaságban inkább
csőműszeresnek nevezett, modern armatúra került a fekete műanyag
borítású pléh-műszerfalra. És mivel végre megjött a fékhatás, ezért
fékerőszabályzót is beépítettek.
A nyolcvanas évek elején köténybe szerelt ködfényszórókkal,
vastagabb kormánnyal (szakszó: "habkormány"), koponyarepesztően
kemény, Volvo-mintájú fejtámlákkal, valamint dísztárcsás helyett
műanyag kupakos kerekekkel frissítették az avéttos
megjelenést.
Egy-két évvel később (a pontos dátumok az NDK-beli ingadozó
bizonytalan átállások, valamint az exportra és belföldre szállított
verziók összehangolatlansága miatt nehezen kideríthetők) a bevált
NDK-származék BVF-F36-os, majd 40-es karbit sajnos
kéttorkú cseh Jikov porlasztó váltotta fel, amellyel a
fogyasztás nagyobb lett, a biztos alapjárat és egyéb luxusjellemzők
viszont megszűntek.
Közben feketére festették a maszkot és az alukilincset, mely
utóbbit még később műanyagkilincsre cseréltek, valamint szintén
feketére szinterezték, és kis gumibetéttel látták el a lökhárítót.
A hűtő 1984-ben mászott a blokk hátuljában lévő idétlen helyéről a
kocsi elejébe, ekkor lett elektromos a hűtőventilátor, s e
megmozdulással jelent meg a vérundorító teli kockalámpa és a sima,
színre festett lemezmaszk is.
Hazánkban a nyolcvanas évek közepén jelentek meg a "W" helyett "S"
feliratú,
a viszonylag bevált gengszterváltó helyett borzalmas botváltóval
szerelt szériák, valamint a kizárólag padlóbotos Trans pick-upok is.
Érdekes, hogy a magyarok emlékeiben kizárólag kormányváltósként
megjelenő kocka Varnyút szinte teljes élete során árusították
padlóbottal is az NDK-ban - jól érezték, hogy a konstrukció nem valami
fényes, tán ezért ódzkodtak az exporttól.
A hetvenes évek során persze folyamatosan napirenden szerepeltek
új tervek: az akkor már elavult alvázas építést és az ósdi kétütemű
motort a mérnökök szerették volna korszerűbb megoldásokra cserélni
- ám a honeckeri vezetés nem favorizálta ezeket az akciókat.
Születtek is
a kétütemű blokk alapjára három-, illetve négyhengeres
"viertakt" motorok is, sőt, kétmotoros, kétütemű, valamint
egymotoros, összkerék-hajtásos raliváltozatot is fabrikáltak az
eisenachi zsenik. Szerencsére egyik se jutott tovább a
próbaköröknél.
A valóban bevetett gyári raliautó egymotoros, 110 lóerős
volt. Az eleje 353-nak nézett ki, de teljesen műanyagból készült,
ötgangos váltót tettek bele. A leggyorsabb Wartburgok a bel-DDR
monoposto-versenyek Melkus szivarautói voltak, szintén a
Melkus-műhelyből kerültek ki a szárnyas ajtós, Ferrari-formájú,
nyálcsorgatóan szép, középmotoros, ám szintén kék bűzfelhőket
eregető, de háromkarbis, 993 helyett 1150 köbcentis, áramvonalas
Melkus sportkocsik is.
Fene tudja, mekkora protekció kellett a hetvenes években az
NDK-ban ahhoz, hogy valaki egy ilyen egyedi verda volánja mögé
gyűrhesse törékeny testét.
1989 a véget jelentette: a licenc 1,3-as VW-motort egy béna
közdarabbal a Wartburg váltóhoz kapcsolták, ehhez a kocsi elejét a
tűzfaltól kezdve teljesen átépítették. Akárcsak az első, a hátsó
futómű is szélesebb lett, ám itt csak a felfüggesztésbe tett
távtartókkal érték el a nyomtáv-módosítást. Ezt a beteg, rövid
áttételezése miatt zajos és nagy étvágyú, a kétütemű fajtársaknál
sokkal gyorsabban elrozsdásodó, szerencsétlen 1.3-ast szerencsére
csak 1991-ig készítették. Utána az Opel állított fel új üzemet a
Wartburg gyártelep helyén.
|
|
További cikkeink






















