Miért rajonganak emberek az autókért? Hiszen csak a szekér és az űrhajó közötti átmeneti állapot. Környezetet szennyez, dugót okoz, megöl, elromlik, csak a baj van vele. Hát nem. Az autó varázsszer. És úgy hat az emberre, mint a Mycobacterium tuberculosis: ártatlan, apró, gyerekkori fertőzésként indul, aztán évekig vár, aztán hirtelen aktiválódik és mindent elemészt maga körül. Az én szememben egy ideje már versenybenzin a csarnokvíz. Így került oda:
I. Nyár van, nyár
Larry átvág a sávok között, bőr kézitáskát lóbál, a nyakkendője
ingaként lobog. Larry agyában pszichoaktív molekulák versenyeznek a
maradék receptorokért, szorongásoldók könyökölnek ki az útból
antidepresszánsokat. Larry
részvényeket árul bűnözök megbízásából és sötét a kedve.
Larry bal látóterébe szürke, lapos, ékforma autó úszik. Larry a
Nyugati pályaudvar előtt hagyja épp figyelmen kívül a gyalogos
közlekedés szabályait. Megtorpan. Megfordul. A lapos, ékforma autó
vészjóslóan áll a pirosnál, Larry bőrtalpú cipőjében a járdaszigetig
csoszog a forró aszfalton. Le nem veszi szemét az autóról! Az autó
egyetlen ív, semmi nem töri meg, nincsenek folyóiratok elismerésére
vágyó dizájnerek, nincsenek gazdasági megfontolások és remélt
törészteszt-csillagok,
csak az az egy rettenetes, kíméletlen ív, ami az első kerekek elől
indul,
ajtókká alakul,
végigsöpör a motor mellett, majd véget ér.
Az autó egy Lamborghini Diablo.
A hőség fullasztó zselatinkockákban zúdul Larry fejére. A lámpa
zöldre vált. Az autó túlvilági hangon lassú U-kanyart ír le a
villamosmegálló körül, majd lopakodva elindul az Oktogon felé. Aztán
szemvillanás alatt bőgve felgyorsul, a pályaudvar tükröződő ablakait
megremegteti a téridőben fellépő pillanatnyi zavar, az autó gyors
cikkcakkban bevesz két kanyart és örökre eltűnik.
Larry most már autóbuzi! Csak még nem tudja. A kór rohamosan terjed
szét szervezetében. Szeme a világot onnantól ékformákat keresve
pásztázza, belső fülében külön emeletet kap a V12-es hang kiszűrése a
háttérzajból.
II. A kisfiú és a mesés Nyugat
A kisfiú nemrég múlt tíz éves. Néhány autóskártyán és buborékká fújt
turbórágón kívül sok köze nincs az autókhoz, bár ha nem lát naponta egy
Volgát, akkor nem tökéletes a napja.
1990 decembere van és ő először látja a Nyugatot. A Nyugat a svájci
Bázel képében manifesztálódik és őt lenyűgözi a rengeteg termék és az
egyenként lepecsételt, hatalmas diók az utcai mikulások zsákjaiban. Kap
egyet. Aztán türelmetlenül vár anyjára másfél órát a ruhaboltban,
mielőtt átcibálja a játékboltba.
Ott kerül le a piros autó a polcról. Úgy hívják, hogy
lambordzsini
kuntakk. Csodálatos szerkezet! Négy ceruzaelem kell bele plusz még egy
kilencvoltos a távirányítóba és már lehet is svájci háziasszonyok
cipősarkait veszélyeztetni. Az eladó boldogan cikázik vele, a kisfiú
szeme pedig szupernóvaként tágul. Az anyja legombolja a hatvan frankot,
hazamennek.
De hogy kell kimondani?
A legtöbb Lamborghinitől eltérően a Countach nem egy híres
spanyol bika nevét viseli. A legenda szerint Ferruccio
Lamborghini első szava volt ez, miután leglátta Marcello
Gandini formatervét a Miura utódjára. Egy másik változat
szerint nem Lamborghini mondta, hanem egy újságíró, egy
harmadik szerint pedig Gandini főnöke, Nuccio Bertone. Piemonti
nyelvjárásban van, és nagyjából annyit tesz, hogy
húbazdmeg (a Wikipédia
szerint
a szót férfiak használják különösen szép nőket
megpillantva).
Hallgassa meg és gyakoroljon!
A kisfiú nem tudja, hogy egy 19 éves autót választott magának. Mit
szólhatott hozzá a világ 1971-ben? Amikor az olasz formatervezők pár év
alatt összehozták a 22. század összes űrhajóját. Mit szólt ehhez egy
bárkányi Cadillacre vágyó amerikai? És egy Merkur-éveket számoló
magyar? Ha szürreális ma forgalomban látni egy Gallardót, egy
Countach-t vajon megírtak az újságok, ha elhaladt?
A kisfiú óvatlan pillanatokban felcsavarja a szőnyeget a nappaliban
és visító motorral nyargaltatja fel-alá a piros autót, keresztbe
csúszik a könyvespolcok előtt, aztán beszorul a radiátor alá. Harci
sebek gyűlnek az autón ahogy telnek a hónapok. Aztán amire a kemény
bútorok képtelenek, azt megteszi a gyermeki érdeklődésért folytatott
kíméletlen küzdelem. A piros autót legyőzik a dinoszauruszok és a
kalózok. A szekrény felső polcára kerül.
III. Szintézis és vigyorex
Péntek délután van a szerkesztőségben, hideg sültkrumplit falok, a
másik kezemmel a Countach légbeömlőiről törlöm a port. Bágyadt Kodak
elemek hajtanák, elindul, nehezen fenntart valami egyenes vonalúnak
nevezhető egyenletes mozgást, aztán nekimegy a falnak. A kanyarodást
intéző reléknek már kevés az áram.
A Csikós asztalán vastag, színes Lamborghini-könyvet lapozunk és
megállapítjuk, hogy azért a legszebb Countach az első, az
LP400 volt, utána csak rakódtak rá a szárnyak meg a felesleges
üvegszál szemét, mint lefolyóra a vízkő és a szappanhab. Rájövünk arra
is, hogy a Föld golyóbis alakú, lapított pólusokkal. Lemegyek elemért,
meglepően sok pénzért vásárolok egy csomag Energizert, távirányítós
versenyautóval a papírján.
és a LASSÚ üzemmód között kapcsol.
A LASSÚ hasznos tud lenni túl erős elemeknél.
Van a
BMW M5-ön egy gomb, ami
hiper-üzemmódba kapcsolja a motort, 400-ról 507 lóerőre fokozva a
teljesítményt. Ez a gomb semmiség ahhoz képest, amit a Countach-sal
művelnek az új elemek. Mintha egy Grand Canyon-mélységű
turbólyukból
mászott volna elő, nulla reakcióidővel felvisít, a slick gumik
elpörögnek a parkettamintás linóleumon, aztán valahogy mégis megtapad
és ide-oda csapó farral kilő.
A hangja így energiával teli olyan, mint egy aprócska V12, magas,
tiszta frekvencia. Szemlesütve nézek a
Velvet-szekcióban dolgozó
munkatársakra, akik egyébként is kénytelenek elviseli a sok autós tulok
mindennapi közelségét, és még akkor ez is. Amikor lehetne csendben
cikket írni.
Pajkosan vigyorog azért mindenki.
Szabó Gergő megy vele egy kört,
az autó orrát tengelyként használva hajtja körbe-körbe, ha igazi lenne,
több ezer dollár égne kénköves füstté.
(figyelem: a fehér por kristálycukor)
Az én autóm. Mindent tud, amit egy, a szívre és a lélekre ható
autónak tudnia kell. Piros, lapos, széles, gyors, bonyolult a neve, és
nagy hullámokban tesz mindenkit boldoggá. A Karotta átveszi a
távirányítót, szörnyülködve megállapítja, hogy rettenetesen
alulkormányzott, közben meg túlkormányzott, szóval az egyensúlyán
lehetne mit javítani, de mit számít ez! Aztán nekimegy a
konyhaajtónak.
A piros autó kirepít a gonosz, banális világból egy olyan helyre,
ahol az autók plátói ideái léteznek csak. A szárnya nem leszorító-,
hanem felhajtóerőt termel, a motorja nem apró elektromotor, hanem az
univerzum vázát kedvére görbítő teleport, ami oda visz, ahova akarom.
Elhagyja a forgalmi dugókat, a testépítőnyi combizmokat igénylő
kuplungot, és azt csinálja, amit a szupersportautóknak csinálniuk kell:
mérföldet zabál kétmarokra és maga mögött hagyja a szomorúságot.
Persze a világban az autó legtöbbször egyszerű használati tárgy,
csomagtérrel, szállítandó személyekkel és sorjás műanyaggal, de minden
autóban benne van valahol ez a csoda. Még ha nem is ennyire a
végletekig desztillálva, mint egy távirányítós Countachban. Az autók
nem kenyérpirítók. És nem cipőkanalak. Hanem az időt és a teret
legyőző, a jövőbe száguldó varázsdobozok.
Autó nélkül, barátaim, autó nélkül faágakon kotló vadak lennénk. Így
egyszer még a mélyűrbe is eljutunk. A formatervek már megvannak,
ugye.
