Na, erre mondd, hogy unalmas!

Már két héttel korábban kinéztem a Toyotafestet a Japanese Nostalgic Car oldalán, csak a Cars and Coffe beelőzte. Láttam én Balázs szemében a rémületet és kétségbeesést, hogy ma sem fogunk semmit látni Los Angelesből. Keménynek kellett lennem, ezt az eseményt nem hagyhattuk ki.

Megegyeztünk, délután turistának adjuk ki magunkat, sőt, még a Staples Centerbe is elmegyünk, hogy Rézmányi úr valami kosaras relikviát vásárolhasson magának. Erről csak annyit, hogy mikor délután odaértünk, láttuk, éppen valami meccs van. Hurrá, lesz Balázsnak meze, sapkája, bármije a szuvenírboltból. Nem lett. Ugyanis akkor, amikor rajongók ezrei mennek a stadionba, hogy a bálványaiknak szurkoljanak, a hivatalos relikvia-boltot bezárják. De ezt ekkor még ugye nem tudhattuk előre.

Azt viszont biztosra lehetett venni, ennél a Toyota felhozatalnál valószínűleg csak Japánban találnánk jobbat. Hiszen az Egyesült Államokban már nagyon régóta jelen vannak a japánok, Kalifornia pedig az a hely, ahol a régi, rozsdásodásra hajlamos kocsik is szinte pörsenés nélkül érhetnek meg olyan kort, amelyben a velük egy korú, de szerencsétlenebb klímájú helyre került autók már harmadik, negyedik reinkarnációjukat élik. Itt a negyven-ötven éves, épp csak patinás, felületi rozsdás autók egyáltalán nem ritkák.

Ahogy az már az ilyen jellegű autós rendezvényeknél lenni szokott, én már a parkolóban hiperventillálni kezdtem. Csak kapkodtam a levegőt, egyik kopottas, de gyári Hacsirokutól rohantam a másik vénséges Cressidáig, egy pillanatra megálltam egy krétásra mattult Bogárnál, majd egy szökkenéssel egy Datsun Z mellett teremtem.

Balázs látta rajtam az őrületet, ezért nyugtatni kezdett, és finoman a bejárat felé terelt. A nagy zöld, füves placcon, közvetlenül a Queen Mary óceánjáróból kialakított hotel tövében vártak a régi és új Toyoták, Lexusok, Scionok. Utóbbiak a Toyota észak-amerikai stratégiájának szülöttei, kimondottan az amerikai fiatalokat célozzák. 2002 óta létezik maga a brand, ami leginkább Toyoták átcímkézett verzióit árulja.

Engem az újabb autók kevésbé érdekeltek, de érdekes volt látni, a Scion tényleg megérinti a fiatalokat, pimpelik is őket, ami a csövön kifér. Számomra azonban még ennél is izgalmasabb volt látni pár igazi VIP-t. Nem, nem hisztérikus sztárokat, akiket testőrök védenek az autogramkérőktől. Ilyen VIP-ket:

Ugyanis a VIP egy a sok japán autóépítési stílus közül. A sztori a stílus mögöt röviden annyi, hogy a japán jakuzák, maffiózók előszeretettel járkáltak nagy európai luxusautókkal, de a sötétített ablakos BMW-ket, Mercedeseket messziről kiszúrták a rendőrök. Így átnyergeltek a hazai nagyautókra, de abba is kellett ugyanaz a luxus, hasonló dizájn, mint az AMG Mergáké volt. Aztán persze továbbterjedt a dolog, nem feltétlenül hiányzik minden VIP sofőr kisujjáról egy perc, lehet egyszerű polgár is. A lényeg, hogy nagy, fekete, fehér, esetleg ezüstmetál, hátulhajtós japán limuzin az alap (Toyota  Celsior, Century, Crown, Lexusok, Nissan Cima, President, Cedric, Gloria, stb.), erre jönnek a nagy felnik, botrányos ültetés, sötétített üvegek, a gyárinál is pazarabban felszerelt beltér. Nagyjából ez a VIP.

Természetesen voltak egyszerű Corollák, Crownok, HiLuxok, Celicák is, de ezek közt is sok olyan volt, amiket európai ember soha, vagy csak nagyon ritkán láthat. Sok gyári, vagy gyárihoz közeli állapotú kocsi volt a placcon, de komoly felhozatal volt teljesítményfokozott és optikai tuningon átesett autóból is. Imádni valóak voltak a hetvenes évekbeli Toyoták, de sok nyolcvanas-kilencvenes évekbeli kocsit is szívesen a hónom alá csaptam volna.

Az öreg japán kocsik nem képviselnek nagy értéket a piacon, igaz, egy-egy gyűjteménybe való állapotú darabért már kifizetnek akár több ezer dollárt is, de igazán jelentős értéket, különösen Európában, a korai Toyota Land Cruiserek képviselnek. No, ilyenből itt is volt pár nagyon precízen restaurált darab, részletesen dokumentált előtörténettel, restaurálási dokumentációkkal.

Az igazi pofaleszakadást egy jelentéktelenül a mező közepén árválkodó piros kupé okozta. Mert az ember egy Ferrarira, egy Lamborghinire, Ford GT40-ről tudja, előbb-utóbb Európában is találkozhat eggyel. De Toyota 2000 GT-vel összefutni ha nem is annyira valószínű, mint a lottóötös, de nem sokkal lehetetlenebb. Hiszen ebből a típusból összesen 351 darab készült, ez napjaink legértékesebb, gyüjtők által is nagyra becsült japán autója. Egyik-másik darabért akár 350 000 dollárnál is többet adnak, és ezek még nem is az igazán különleges, Carrol Shelby által versenyzésre használt verziók, vagy a James Bond filmben (You only live twice) szereplő két nyitott (de igazából nem kabrió, mert nincs tetejük) kivitel.

Ez a piroska meg csak úgy ott állt, kordon, felvigyázó cerberus, lézeres mozgásérzékelők nélkül, nyitott géptetővel. Vessenek meg, közösítsenek ki, én bizony odamentem, és megfogtam. Minden bátorságomat összeszedtem, és a mutatóujjam hegyével megérintettem. Egy igazi 2000 GT testét érintette az ujjbegyem! Innentől már mindegy is volt, mit látok a találkozón, az én napom, ahogy amerikásan mondják, meg volt csinálva.

Az már tényleg csak a torta tetején trónoló habra pottyantott cseresznye volt, mikor a Japanese Nostalgic Car sátránál találkozhattunk a szerkesztőkkel, és még szuvenír pólókat is hozhattunk. Hogy aztán pár hét múlva Karotta az innen hozott JNC pólóban feszítve készíthesse el a világ legjobb GT86 tesztjét, amit a JNC is hangos üdvrivalgások közepette ajánljon olvasóinak figyelmébe (pedig eredetileg észre sem vették a trikót, az anyagot önnön zsenialitása miatt dicsőítették).

Lapozzák át a galériát, van benne sok érdekes, ritka, esetleg sosem látott autó, amiket a világ egyik legszürkébb autógyártójának tartott Toyota készített. A böngészés végére meglátják, a szürke egy igen tarka szín.

Kapcsolódó blogposztunkban hozzászólhat!