Délre ígérték magukat, és reméltem, hogy késnek, de pontosan érkeztek. A következmény: fejveszett pakolás az ócska piros sporttáskámba, majd villámstart a fullig pakolt, tetején sátrat viselő Mazda CX 5-tel Tornalja felé.
Nagyvárosban ragadt olvasóinknak jelezném, hogy májusban a legszebb a természet, és szerencsére kitartott a látvány június elsején is, így a mellettünk elsuhanó borsodi, majd gömöri tájak bőven kínáltak nézelődni valót. Így a Totálhal stábja – a volánnál: Pista, az anyósülésben Iván, jobb hátul Jani – fejét forgatva és a töméntelen rendőrautót számolgatva érte el az Uniónak köszönhetően csak virtuális magyar-szlovák határt. Újabb 20 kilométer után begurultunk Vályi Pista szülővárosába, amitől pár kilométerre bújik meg egy bájos völgy ölén a Hubói-tó. (Hopp, egy pillanatra megtorpantam a fogalmazással, mert a kempingszékben üldögélő, bal kezében sörösdobozt szorító Pista egy közepeset szellentett mellettem.)
Szóval itt héderezünk a tóparton, miután Csapó Róbert halgazda, Sotokan-oktató, és Gömör vármegye legnagyobb horgásza segített a horgászengedélyek beszerzésében, és a horgászbolt készletének kifosztásában. Az élelmiszer- és italkészleteink feltöltése után a festői Lenke községen vágtunk át (mivel nincs több ilyen nevű falu a szlovák állam területén, ezért megkapta tőlem az Egyetlenke nevet) Hubó felé kanyarodtunk, ahol megtekintettük a téesz-tanyát és a középkori, UNESCO-védelem alatt álló fa haranglábat. Először úgy értettem, hogy a darwinisták állították, de aztán tisztáztuk, hogy a kálvinisták, akik igen rendes emberek.
Na, és akkor elértük végre a tópartot, ahol csináltunk internetet, meg kettő és fél mozdulattal kinyitottuk a tetősátrat, és ezzel logisztikai megpróbáltatásaink véget átmenetileg véget értek. Közben Iván gyalázatos módon kihúzta magát a telephely kiépítéséből, de ráhagytuk, mert láttuk, ahogy elvonási tünetek tömegével küzdve a botja között matat. Fel is szerelt két botot, be is dobta őket, és, és, és... 10 perc alatt fogott egy tenyérnyi vörösszárnyú keszeget. Amit ép most eszeget...ne, ha nem dobtuk (nem dobjuk! engedjük-Pista) volna vissza... mármint a halat. Aztán a félmeztelen, habtestű, de nem hableány Pista csatlakozott, és per pillanat ezek ketten se látnak, se hallanak, a parton matatnak, és nagyokat kiáltsanak, amikor majdnem ráharap egy-egy horogra valami hal.
És már tudom is, hogy miért hoztak magukkal engemet ezek az aljasok! Életemben eddig csak kétszer horgásztam: egyszer régen ittasan a Tisza-tavon a farkammal pontyra (0 fogás), egyszer pedig pár éve Indiában hajnali 5-kor kínai zsebpecával mérges tengeri kígyókra (4 fogás). Szóval leesett, hogy én leszek a krónikás, a lakáj, a Takarító. Remélem, nem néznek pár sör után szobalánynak, vagy markotányos nőnek. Bár ezeket most csak a halak izgatják. Kiszabadultak a természetbe, madárdal van, naplemente, tücsökzene, és, hogy teljes legyen az élmény, nemsokára jönnek a szúnyogok. És akkor főzésbe kezdünk: mivel a halakat nem gyilkoljuk le, sertések és baromfiak testrészeivel és erjesztett növények leveivel fedezzük energiaszükségletünket.
A Mazda itt áll a horgászhely mögött, és csendben tűri, hogy ide-oda pakolászunk benne. Hajnalban harmatos lesz majd tetőtől talpig, kis patakok futnak majd le a szélvédőjén, majd felszáradnak, ahogy a párás tó felett kisüt majd a Nap. És akkor ezek a fickók elkezdenek nyüzsögni, és nem hagynak majd aludni – ez olyan biztos, mint az, hogy Iván most fogta meg a második keszeget.
Villámfrissítés:
Este 7-kor meglett Pista elsője, egy bodorka, SŐT, én is megfogtam életem első két halát, két kis vörösszárnyú keszeget. Már megint sikerül valamit először megcsinálni életemben.
