Irgalmatlan vihar csapott le ránk. Váratlanul éppen nem ért minket, már legalább egy órája láttuk a dombok mögött gyülekező felhőket. Érdekes, hogy a természet mennyire mindent jelez előre. Mint amikor indításnál kék pamacsot köp a kipufogó, akkor lehet tudni, hogy a szelepszár-szimmering cserére szorul, ugyanúgy lehet következtetni a közelgő zuhéra is. Ahogyan csökkent a légnyomás, a halak feljöttek a felszínre, és fodrozták a rezzenetlen víztükröt, a kapások elültek - nem volt hülye az sem, aki a vihar előtti csendet feltalálta.
Mindent elpakoltunk vagy letakartuk a viaszosvászonnal, a Mazda csomagtartója szokatlan gyorsasággal telt meg. Mivel vihar után jó szokott lenni a kapás, gyorsan friss csalival láttuk el a botokat - ekkor már tépte a szél a sátrat, Pista pedig ha nem is kapkodva, de feszített tempóban végezte a tábor biztosítását. Koncz úr szorgalmasan dokumentálta az eseményeket, az első cseppek pedig már a fejünkön landoltak. A tavat körülvevő dombtetőkön cikáztak a villámok, én pedig hirtelen okoskodásba kezdtem, hogy a szénszálas bot remekül vezeti az áramot, felemelve pedig élő villámhárítók leszünk, szóval ha kapás van, akkor az veszélyes üzembe csap át.
Nagyjából ez a pillanat volt, amikor az úszóm sebesen elindult balra. Bevágok, érzem, hogy nem ponty, de nem kis keszeg. Keményen küzdő kövér kárász volt, de csörlőztem, ahogy bírtam, a szákolást sem vártam meg, hanem a sekély vízbe kirángatva utána léptem, és tarkón ragadtam. Fotóval nem is vessződtünk, pár másodperc múlva szabad is lett a hal, én meg menekültem be a ponyva alá. Onnan aztán mind a hárman úgy húztunk be a kocsiba, mint ponty a nádasba/elsokallt ralis a kiserdőbe.
Enélkül sem lett volna unalmas a nap első fele: a rengeteg keszeg közé ütemesen érkeztek a pontyok, egyik sem nagy, talán éppen méretesek voltak, ráadásul Pistát egy széles hátú, talán másfél kilós bajszos meg is tépte - a szák előtt megugrott, és az pont elég volt ahhoz, hogy elszaggassa a zsinórt. (Még most is zokogok miatta titkon. – Pista)
Én másodjára is találkoztam a jó fej csukával (azóta Pista is, úgy látszik, ideszokott a partközelbe, mert itt egy úton – kifelé – közlekednek a keszegek és könnyű zsákmánynak tűnnek), aki szeret rárabolni a kifelé húzott keszegeimre - ezúttal ő vitte a zsákmányt, csak a horgon ott maradt szájdarab jelezte, hogy volt hal a horgomon. Ha még egyszer eljátsza, akkor az már a barátságnak az a foka lesz, amikor illik áthívni a csajával vacsorára, meg közös programokat szervezni.
Most, hogy elült a zuhé, kimegyünk rögvest, mert jön a remek, halas idő. Közben Pista és Koncz Jani, na meg egy meglepetésvendég, alzörögtek valahová a Mazdával fát gyűjteni az esti kolbásszütéshez. nem tudom, hogyan hozzák majd el, mert a kötelet ittfelejtették az asztalon, pedig a tervük az volt, hogy az auto után kötve cibálják idáig. A lenyitott sátorponyva csak úgy lobogott utánuk, ahogy eltűntek a frissen felázott dagonyában.
Jelentkezünk még!
