„Csillagos ég alatt álmokat űz/Éleszd a lángot, égjen a tűz” – ezeket a Bordódi Kristóf balladájából kikölcsönzött sorokat akár a horgászokról is írhatták volna, mert a lobogó lángok nélkül mit sem ér az esti meg éjszakai halvadászat, ami pedig az álmokat illeti, azokkal a horgászok bőségesen el vannak látva.
Mi itt a Felvidéken, a Hubói-tó partján például arról kezdtünk álmodozni, hogy este szalonnát sütünk. Forró volt a délelőtt, fülledt a dél, nem csoda, hogy délután bekaptunk egy fess kis vihart, és az sem, hogy alig haraptak ma kis barátaink, ezek a lusta dögök. Így fő programnak a szalonnasütés ígérkezett, amihez viszont szükség lett némi tűzifára.
Na, pont az nem szokott előfordulni ilyen emberjárta, természetközeli helyeken: még 1912-ben elégették az utolsó száraz ágakat azok, akik akkor voltak éhesek. Így hát el kellett menni fát gyűjteni pár kilométernyire. Pista jó előre számított erre: a lelkemre kötötte, hogy az Ignisből vegyem ki a vontatókötelet, és majd azzal húzzuk a tópartra a zsákmányt. A vontatókötelet kivettem, majd a garázsban felejtettem. Sebaj, Ivánnak van szárítókötele a Mazdában. A szárítókötelet kivettük a táskájából, majd a terepen álló asztal (röviden: terepasztal) mellett felejtettem. Így a minket meglátogató Csaba barátunk segítségével, fáradságos munkával kitermelt nagyobb gallyakat végül az autó, pontosabban a tetősátor tetején voltunk kénytelenek a táborhelyre fuvarozni. Nem egy öreg néne rőzsikéje történet, mi?
Tudtam, hogy szívni fogok ezért, és tényleg: nekem kellett volna összedarabolni a fűtőanyagot. Ha önök próbáltak már egy életlen kisbaltával vénséges vén kökényágakat fatönk nélkül feldarabolni, tudják, miről beszélek. Miután a helyes tüskék négy lyukat fúrtak a tenyerembe, inkább nekiálltam ceruzavékony gallyakat gyűjteni a közeli nyárfák alól. Tevékenységem annyira szürreálisnak tetszett a szomszéd horgászcsapatok számára, hogy mindenki a fejét forgatva kereste a kandikamerát. Megszégyenülve baktattam ki egy földútra, ahonnan újabb értékes kökényágakkal tértem vissza, de így legalább már megvolt a kellő mennyiség.
Mire a szalonnasütés ideje eljött végre, én már olyan éhes voltam, hogy üres kenyeret ettem, és a Csabától kapott gömöri fehérbort ittam hozzá – és azt kell mondjam, ez a Krisztus haver, ez tudott valamit a kulináris élvezetekről. A szalonnasütés menetét nem elemezném, ami plusz, hogy sült kolbász is, és ettünk mellé szlovák mustárt, amihez képest Pista szerint az összes kapható mustár, idézem, „picsafüst”. Erről én nem tudok nyilatkozni, mert még a Krisztusi menü hatása alatt ültem a tűznél.
Inkább arról nyilatkoznék, hogy kiderült: a horgászat korántsem az a végtelenül lassú és cselekményhiányos tevékenység, aminek eddig gondoltam. Összefoglalnám Iván egy napját dióhájban. A valós tartalomhoz meg kell szorozni ezerrel a következőket: horgot választ, csalit tűz etetőanyagot készít, bedobálja, a horgot bedobja, reménykedve ül, vagy áll a közelben, hirtelen a bothoz lép, felrántja, és vagy fog valamit, vagy nem, többnyire nem, vagy ha igen, az utolsó pillanatban a hal meglép, vagy a közelben lesben álló csuka úgy letépi a horogról, hogy csak a szája jut nekünk. Ekkor horgot választ, csalit tűz, etetőanyagot készít, bedobálja, a horgot bedobja, reménykedve ül, vagy áll a közelben, hirtelen a bothoz lép, felrántja, és vagy fog valamit, vagy nem, többnyire nem, vagy ha igen, az utolsó pillanatban a hal meglép, vagy a közelben lesben álló csuka úgy letépi a horogról, hogy csak a szája jut nekünk. Ekkor horgot választ, csalit tűz etetőanyagot készít, bedobálja, a horgot bedobja, reménykedve ül, vagy áll a közelben, hirtelen a bothoz lép, felrántja, és vagy fog valamit, vagy nem, többnyire nem, vagy ha igen, az utolsó pillanatban a hal meglép, vagy a közelben lesben álló csuka úgy letépi a horogról, hogy csak a szája jut nekünk,ekkor... ugye, már kezdik kicsit unni?
Na, az Iván nem. Újabbnál újabb stratégiákat eszel ki, és nem nyugszik, amíg partra nem húz valamit, például az előbb egy kilós pontyot. És ez neki elég.
Én bezzeg második napja várok arra, hogy szaltózó delfineket, vagy partra vetődő bálnákat lássak, de MINDEDDIG hiába. Így jobb híján csámborgok, és értékes információkkal gazdagszom közben. Például egy tornaljai úrtól ma megtudtam, hogy a felesége azt hitte a kukoricás csalikonzervre, hogy embereknek készült, és ahogy csipegetett belőle, meg is kedvelte. Aztán amikor a férj hiába kereste a dobozt, mielőtt horgászatra indult, kiderült a tévedés, és az egyik részről volt nagy nevetés, a másik fél részéről pedig nagy sértődés. A szereposztást könnyű kitalálni. Mondta az ember az asszonynak, hogy a címkén szereplő feliratot nyugodtan át lehet fogalmazni az „Emberi fogyasztásra nem alkalmas!” formátumból az „Emberi fogyasztásra is alkalmas!” formátumba, és egyből bővülhet a termék piaca. Meg is írja majd a gyárnak ezt, magyarázta lelkesen, csak vár még kicsit, hiszen mutatkozhatnak még a nején hosszú távú mellékhatások.
Mielőtt az írás mellékhatásai jelentkezni kezdenének rajtam, befejezem ezt a tudósítást, és kimegyek a Mazda-irodából a sárba a naplementét bámulni, másrészt sört inni, mert megérkezett Pista húga a férjével, és meghozták az utánpótlást.
Mindörökké hal! No pasaran! Előre! Szorgos népünk győzni fog!
