Lefordulunk a tehénistállók melletti betonútra, de alig ötven méter után már jobbról szinte teljes egészében rácsúszott az agyagos partoldal. Nyikkanva megállunk, a megrakott autó megbillen: megyünk, nem?
Koncz Jani a jobb hátsó ülésben ül, ölében az anyámtól útravalóul kapott hatalmas elemózsiakosár, a bal kezével a fotóstáskáját tartja a mellett lévő ülésre halmozott holmi tetején. Alatta a gitár, a sporttáskám, az edények, legfelül a négy horgászbot, ami törékeny, óvni való cucc, a kicsi, finom orsókkal-szerelékekkel.
A jobb egyben Iván, lábát magasra húzza, hogy a karton ásványvíz elférjen a padlón, a kezében ő is valami papírszatyorfélét tart, amit sebtében, szinte menekülésszerű eltávozásunk során felkapott. Hogy miért ilyen sebtében?
Lőkös valamikor a 13. században csak egyetlen házból állt (1294-ben említik először, csak hogy átérezzék, mennyire a magyarság gyökereihez közel járunk), az akkori gyümölcsöst és földeket őrizték itt. Néhai felmenőm, Vályi András így említi: LŐKÖSHÁZA. Magyar falu Gömör Várm. földes Urai több Uraságok lakosai többnyire evangelikusok, fekszik Harkátstól 1/2 óránnyira, Otrokotshoz közelebb, Sankfalvához is közel, és annak filiája, földgye partos, és szorgalmatos mivelést kíván, réttye termékeny, pitazozása három, négy mértföldnyire van, legelője tsekély, erdeje kitsiny, de szép, gyűmöltsös kertyei jók, malmok közel, itten Turótz vize sok károkat tesz.
A Túroc vize mára nem tesz kárt semmiben, a régen nyaranta kiszáradó tó lenti (így hívják a tó patakbefolyással átellenes oldalát) végét egy gáttal elrekesztették, a fenti végén pedig folyamatosan táplálja a kis, helyi patak. A mai fiataloknak talán már semmit nem mond, vagy maximum megmosolyogtatja őket a tény, hogy errefelé a juhász mind a mai napig nótázik a hegyen, és ugyanúgy ül az öreg szilvafa alatt délben, szalonnázva, mint tették azt ősei száz meg száz éven át. Eszményi kép, és ha János nem az életéért küzdött volna a hátsó ülésen, akkor csodás fotót készíthetett volna. Cselényi Józsi bácsi például az egyik legkomolyabb hagyományőrzőnek számított és szinte már csak ő ismerte ezeket a régi nótákat. Nézzék meg a hipszterek: ilyen egy rendes juhászember: szikár, de erős, mint a drót, mindig beretvált, bajszos és még 90 évesen is volt tartása az öregnek, még ha hallása már nem is sok.
Ezek a régi, nyakas kálvinistákkal teli falvak aprók, úgy vannak elszórva a gömöri völgyekben, mint kicsi gyöngyök. 200-250 lakosú közösségek, a 2000-es lélekszámú falu már nagynak számít, és mindent elmond a tény, hogy sokuk olyan kicsi, hogy még kocsmája sincs.
Egy ilyen falu mellől (Hubó) autóztunk át tegnap délután egy még olyanabb mellé (Lőkös). A Hubói tó remek bemelegítés volt a kétszer akkora Lőkösire. De nem ment minden könnyen. Előtte ugyanis fel kellett töltenünk erősen megcsappant készleteinket. Tegnap reggelre már csak egy üveg vizünk maradt, mosakodni ugyanis nem akartunk a tóban és mivel kicsi, ezért fürdőzni sem, mert zavartuk volna a többi horgászt. Így reggelente elpancsoltunk 2-3 liternyi ásványvizet mosakodással.
A bőséges halhozam (a pontyokat tízig számoltuk, a kárászokat és keszegeket már nem is, de volt két szép sügér és egy gyönyörű compó is) viszont azt eredményezte, hogy a mintegy nyolckilónyi etetőanyag szinte mind egy grammig elfogyott, és a bevált ananászos kukorica is a végét járta. Mondjuk hülyék voltunk, hogy nem vettünk belőle többet, helyette befektettünk a semmire sem jó, zöld ánizsosba és a piros málnásba, szerencsére az akkor még aktív csontkukacaink (a hűtőtáskában tartottuk őket, természetesen a romlandó kaja mellett) kompenzálták a hiányt. De szerda reggel csehül álltunk. Konzervet ugyan főzhettünk volna valami babos alapon, de a rekkenő hőségben semmi kedvünk nem volt hozzá, így délután egykor elkezdtünk berámolni a Mazdába, miután szépen rendeztük a cuccokat.
A CX 5 jól pakolható, viszont javasolnánk, hogy legközelebb ne a legalacsonyabb, japán gyári munkáshoz lőjék be a csomagtérajtó nyitásmagasságát, mert Iván egyszer, én kétszer fejeltem le úgy, hogy megszédültem tőle. Ráadásul az alsó sarka meglehetősen hegyes, messze nem olyan lekerekített, aminek az ember még szívesen nekivágná a fejét.
A csomagtér ellenben jól variálható, és áldás, hogy a támlák síkba dőlnek, így nem akar minden okvetlenül hátracsúszni és nyitáskor nem kapjuk a lábunkra a csomagtér teljes tartalmát. Mondjuk megraktuk így is, meg is ült a feneke rendesen, ilyenkor mutathatta meg erejét 2.2-es Skyactiv turbódízel . És nem is volt vele gond. Ott, ahol az X-Trail ezerhatos dCi-je erőlködve kérte az alacsonyabb fokozatot, a CX 5 még húzott, mint a mozdony, és még a tetősátor miatt megváltozott súlypont és a megrakott beltér sem változtatott számottevően a kanyarstabilitásán. A rugózási komfort inkább nőtt, és szinte biztos, hogy hamarabb felüt, mint üresen, de a tetősátor és a rengeteg holmi miatt nem mentünk túl gyorsan.
Summa summarum, útba kellett ejtenünk Pali horgászboltját, ott – ahogy az ilyenkor lenni szokott – megtárgyaltuk a fogást, mit, mire és hogyan, mekkorát és mennyit, majd irány a helyi termálforrás, ahol a föld alól buggyan fel évszázadok óta a kénszagú, de igen-igen ásványdús és finom víz, amit itt csak sevicce néven ismernek. Feltankoltunk vagy harminc litert belőle, este pazar, könnyed fröccsök után, oldott hangulatban tudtuk egymással közölni az ökölvívás nyelvén, hogy bizony nagy halat fogtunk és kéne jönni meríteni.
Mert fogtunk ám, de visszatérve az elejéhez, akkor még nem voltunk biztosak abban, hogy sikerülni fog. A helyi szakiktól ugyan megkaptuk a tippet, honnan kell meghorgászni a tavat és valami lehetett benne, mert egymástól függetlenül is ugyanezt a helyet jelölték meg: az erdősáv alatti öböl legszélső slotját. Ez stratégiailag remek helyen fekszik, ugyanis az egész öböl előttünk van, a dobási szög tágas, mert a sűrű nádasban jó nagy az irtás, ráadásul csak egy szomszédos helye van és még az oda érkezők sem rajtunk keresztül közelítik meg azt. (Elég idegesítő, amikor a táborhelyen keresztül közlekedik mindenki más.)
Ez a hely azonban foglalt volt, ezt már a tó túlfeléről is jól láttuk. Nem volt mit tenni, letáboroztunk a másik part végében, pedig sok kedvünk nem volt hozzá, hiszen az a part tele volt a horgászatot, mint tóparti alvást elképzelő, általunk megvetett bojlisokkal.
Említettem már, hogy sem én, sem Iván nem vagyunk a keményre extrudált, mindenféle étvágyfokozóval dúsított golyóbisok hívei, de ami igazán irritáló, és a megvetés tárgyát képezi az a módszer, ahogy errefelé sokan űzik. Ez pedig a következő:
Kijönnek a tópartra 8-10 napra (a szomszédainkhoz átmentem, ilyenkor illik bemutatkozni, tőlük tudom, hogy nyolcadik napja vannak ott), felszerelik a cuccot, majd villanymotoros csónakkal beviszik a csalit és az etetőanyagot jó messzire (ahová különben nem dobnának el), halradarral felderítik a vizet, majd leeresztik a csalit. Ezek után felszerelik az elektromos kapásjelzőt, az automata orsót, amely be is vág helyettük, és a villanymotort, amellyel jobb esetben kicsőrlőzik a partra a hatalmas pontyot, rosszabb esetben beülnek a csónakba és ráhúzzák magukat a halra, mert még arra is lusták, hogy a nyolcvan méter damilt feltekerjék. Ezek után nyugodtan lefekszenek aludni, az automata majd ébreszti őket és meg is fogja a halat nekik, a kapás ritka, mert csak a nagy halak képesek felszedni a csalit. Igaz, így övék a sok 7-11 kilós ponty, de lényegében a soha le nem ázó bojli mellett egész nap nem csinálnak semmit, csak nézik a tévét és isznak. Az igazán májerek lakóautóval jönnek, és távirányítású, RC-etetőcsónakkal viszik pontra az anyagot.
Na az efféle horgászat sportértéke számunkra nulla, mert olyan, mintha az állatkertbe mennénk el vadászni. Ezért csak lassan, tessék-lássék kezdtük felszerelni a cuccot, amikor láttuk, hogy a szemközti parton, a tuti helyen szedelőzködnek. Gyorsan, gyorsan! Siessünk, dobáljunk vissza mindent, mert elviszik a jó helyet előlünk!
Mindent bedobáltunk az autóba: a székeket, a kocsi alá rakott vizeket, söröket, a botokat, horgászládákat, szúnyogfáklyákat, egyszóval mindent. Káosz volt, de öt perc múlva már nyélgázon rajtoltunk ki a meredek partoldalról. Sokáig abban sem voltam biztos, hogy összkerekes ez a CX 5, hiszen semmi nem utalt rá. A beltérben sehol egy 4WD Lock-kapcsoló vagy üzemmódválasztó tárcsa, a kezelési útmutató is univerzális, sehol egy árva felirat, ami arra utalna, hogy hátul is akad két féltengely. Kénytelen voltam alánézni, akkor derült ki, hogy tényleg összkerékhajtású.
Kicsit furcsállottam, de ha ez a trend, akkor ez a trend: dolgozzon a rendszer úgy, hogy a felhasználónak semmit ne kelljen tennie. Ez elég merész vállalás és feltételezi, hogy tényleg remekül teszi majd a dolgát, különben baj lehet. Halványan felsejlett előttem a Honda CR-V szerencsétlenkedése a közepesen meredek kaptatón és kicsit aggódtam.
De amikor ott álltunk a betonútra rácsúszott agyagfal előtt, akkor mindennél jobban hajtott a sokkilós pontyok látványa és a harc közben érzett adrenalin édes íze a szájban. A négy, 19 colos Toyo Proxes R36-nak ugyan sok köze nincs a terephez, de megyünk, széttapossuk, ha kell, mert ahogy Szántó Imre mondta annak idején Bedáknak: ütni kell, különben szétba..hatjuk a k.rva anyját mindenkinek!
Az autó balra dőlt és megpróbáltam finoman, fixen jobbra tartva (ilyenkor nem szabad nagyon befordítani a part irányába az első kerekeket, mert csak rontunk a helyzeten), tartott gázzal átvinni a kábé 60-70 méteres szakaszon.
És halleluja! Minden túlzó dicséret nélkül mondom, hogy a CX 5 hajtáslánca nagyon kifinomult. Gyorsan kapcsol, és szinte egyáltalán nem engedi kipörögni az első kerekeket. A jól megírt szoftver azonnal tolja hátra a nyomatékot (ezt nem tudta a Honda, amelyik addig várt, amíg már nem volt értelme hátul hajtani, mert az eleje nem fogott már semmit) és érezzük, ahogy a feneke meg-megugorva löki-tolja felfelé az ilyen formában csaknem kéttonnás autót.
A parton megmaradtunk, nem csúsztunk le oldalra, a váltó tudta, mi az az állandó, fix gáz és nem zavarodott össze a lassú tempótól: tisztességes munka, azt kell mondjam és külön jó, hogy automata, könnyű terepen hasznos, itt leveszi vállunkról a terhet, és még nem égeti szét saját kuplungját.
Átevickéltünk a domb mögé, majd fel a gerincre, ahonnan isteneknek való kilátás nyílt a gyönyörűen karbantartott tóra (pottyantós vécék, padok, ülőhelyek, szépen lekaszálva minden). Innen egy – a képen látható – agyagos, elég meredek út vezetett le a helyünkre, de hiába kerestem a lejtmenetvezérlő gombját, nem találtam (pedig kéne). Így a motorfék és az üzemi fék fogta az autót csak lefelé. Nem tudom, mi lesz, ha leesik az eső, mert ez a part egy jégpályává változik azonnal, de meg fogunk próbálni kijönni, legfeljebb felborulunk vagy valami. Mondjuk, az igazsághoz hozzátartozik, hogy nem véletlenül szeretnek a pecások itt kemény, ukrán terepgumival szerelt faros Skodákkal mászkálni.
Onnantól kezdve pedig maga a mese minden. Megküzdöttünk az aligátorral (ezt a Facebook oldalunkon megnézhetik), fürödtünk egyet a langyos, kellemes vízben, az alja iszapos, sehol semmi akadós rész, ráadásul éjfélig gyönyörű pontyokat és hasas, ikrákkal teli kárászokat akasztottunk. A legnagyobb tán 2,5 kiló lehetett, és szépen küzdöttek, megsétáltattak minket, Iván szeme csillogott az izgalomtól és még Koncz Janival is kihúzattunk egy sportos bőrpontyot, mielőtt eltettük magunkat a remekül szuperáló tetősátorba.
Hogy milyen érzés? Jay-jel és Néma Bobbal szólva: gecijó. A flesst növelte, hogy nem készültem az akcióra, és hogy a horgon ezúttal nem egy könnyű, kedves kárász ficánkolt, hanem egy ugyancsak kedves, ámde sportos bőrponty. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy a bot Iváné volt, ő csalizta fel, ő is dobta be (az én első bedobásom ma reggel történt, állítólag meglepően jól sikerült, persze gondos elméleti oktatás után).
Iván épp a másik botját csalizta, amikor jött a kapás, úgyhogy én vetődtem rá rántottam fel a botot, és rögtön éreztem a zsinórt feszítő erőt. Váratlanul elborított az adrenalin, annyira, hogy nem voltam hajlandó átadni a botot Ivánnak, hanem elkezdtem küzdeni a hallal. Azt már megfigyeltem, hogyan csinálják ezek az elvetemült rokkerek: nem szabad beengedni a nádasba, húzás közben hagyni kell kicsit menekülni, hogy utána még közelebb kerüljön. Nem szabad nagyon a felszínre engedni, mert akkor könnyen lecsapja magát a horogról.
Szóval, sikerült szákközelbe irányítani, Iván ügyesen kiemelte, én pedig csak akkor realizáltam, hogy ettől a minimális küzdelemtől is pezseg az agyam, zsibbadnak az ereim, és vagy lebirkóznék egy bármilyen nagy állatot, mondjuk orrszarvút, kafferbivalyt, vagy innék egy pohár sevvicés fröccsöt. A bőrponty gyönyörű volt, és ahogy az ártatlan, nagy szemeibe néztem, tudtam, hogy nem akarok fájdalmat okozni neki, úgyhogy a horgot Iván akasztotta ki a szájából. Aztán a kezembe vettem az izmos, nyúlánk testét, hogy a trófeafotó elkészülhessen, és akkor már biztos voltam benne, hogy ettől a pillanattól fogva, ha bármilyen halételt eszem, elém villannak majd azok az ártatlan szemek. Fogok persze halat enni továbbra is, de előtte mindig lesz egy pillanatnyi tisztelet és köszönet, hogy a világra teremtődött, és a húsával engem táplál.
A hal meghal, hogy az ember éljen. Így megy ez – mondaná Kurt Vonnegut.
