Az Őrhegy katonái

Mint kicsivel később megtudtam, a középkorban egy kis vár állt a csúcson – most viszont, a modern kornak megfelelően egy mobil bázistorony. A hely erre a célra is remekül megfelel, mert 360 fokban tökéletes a rálátás a környékre. Kattintottam pár fotót, köztük olyat is, amin Pista letolt gatyával pózol a tóparti táborhelyen – nyugodtan nagyítsanak rá a képre, 1280 pixeles felbontásban tornaljai hősünk hátsó felét valószínűleg egyetlen négyzetnyi pixel ábrázolja.

Valamikor művelt külterületi kertek és szőlőültetvények voltak a mai legelő helyén, ezt tanúsítják az öreg diófák és egy vénséges vén cseresznyefa is, amin épp most érik az apószemű gyümölcs. Csipegettem belőle, majd vissza akartam indulni a tóhoz, de megláttam fentről a falu temetőjét. Ha az nincs, sosem találkozok össze Lőkös vagányaival. A térdig érő fűben lebattyogtam a temetőhöz. Egy szép, viszonylag friss építésű ravatalozót találtam ott, egy öreg, fatornyos, összeszakadni készülő templomocskát, és egy üres omladozó paplakot. A temetőben sok magyar név, néhány szlovák, és pár német, vagy talán zsidó. A sírok épp olyanok, mint az anyaországban, csak éppen a neveket nem a sírkő külső, hanem a belső, sír felőli oldalára vésik. Az egyiken megtaláltam végre a feliratot, amit az én fejfámra is rá kell írni: „Tört hajónak nem kell tenger, megpihen a fáradt ember.”

Végignéztem a kis temetőn, ahol a kétmaroknyi sírra egy rozsdás utcalámpa vigyáz, és rávetült a látványra az én kicsi falum nagyobb temetőjének a képe. Összecsúszva rezgett a két kép, nem passzolt teljesen, csoda-e hát, ha a nagy erőlködéstől könnyek szöktek a szemembe?

Leballagtam a faluba, lehetett vagy 30 fok, napon talán még több is, megképzett hát előttem egy pohár hideg sör. Kívánság ennél gyorsabban te teljesüljön: a kanyar után felbukkant a lőkösi vegyesbolt, előtte pedig ott üldögélt Gyula bácsi, aki délelőtt öreg barátjával, és alig fiatalabb 105-ös Skodájával mellettünk horgászott. Azonnal meghívott egy sörre, amit én egy diabetikus csokival viszonoztam. A kiszolgálásra kicsit várni kellett, mert a boltos néni az orrunk előtt kulcsra zárta az ajtót, hogy megtekintsen egy babát, akit épp akkor toltak végig a főúton. Utána következtünk mi, ami teljesen jogos, mert első ugye a fiatalság.

Meg aztán Lőkösön már rég leszerelték az összes mutatót az összes óráról, és az idő inkább nyúlik, mint folyik. Heisenberg bizonytalansági elvének értelmében vagy azt nem lehet tudni, hogy hány óra van, vagy azt, hogy hol vagyunk pontosan. Főleg, ha a kerítés melletti árnyékban hűsölő férfiemberek, az Őrhegy mai katonái a kánikulai rekkentben házipálinkával itatnak bennünket, és folyton cigarettával kínálnak, mit sem figyelmezve arra a többször hangoztatott tényre, hogy nem szoktunk dohányozni. A vendéglátást azonban előbb ki kell érdemelni, megfelelve arra a kérdésre, hogy Orbán vagy Gyurcsány. Ha Gyurcsány lenne a válasz, akkor cikkcakkban kéne menekülni, ha az a válasz, hogy egyik se, akkor az határesetnek számít, ha jó kedvük van, esetleg elfogadják. Jókedvük volt, elfogadták.

Következett a lekáderezés: honnan érkeztél, anyaországi idegen? Budapest nagyon rossz válasz erre, mert Budapest bűnös város, ott kulminálódik minden rossz, ami jól látható az Éjjel-nappal Budapest című ál-valóságsóban. A város javára szól viszont kismértékben, hogy rengeteg ott a jó nő. Eger már elfogadhatóbb: mindenki járt a várban, a termálstrandon, és főképpen a Szépasszonyvölgyben, meg hát Eger, az mégiscsak vidék, még ha nem is annyira, mint Lőkös.

Megtudom még, hogy az igazi magyarok nem Magyarországon laknak, mert ugye, könnyű a saját földjén, tízmillió magyar között bárkinek magyarnak lenni. Bezzeg szórványban: ott válik el igazán, ki az igazi magyar, hogy ki a legény a gáton az otthonos hontalanságban. Ezt az igazságot nehéz cáfolni egyrészt, és miért is kéne, másrészt itt érti meg igazán az ember, mekkora károkat okozott az állampolgársági népszavazás NEM-je. Az itt élőknek hiába magyaráznánk, hogy az a népszavazás akkor egy koszos belpolitikai meccs része volt. Ők csak azt látják, hogy ezzel a nemmel a saját népük ellökte őket magától. Ez a sérelem ott fog munkálkodni a külhoniakban talán nemzedékeken át.

A harmadik vagy negyedik pálinka után már nemcsak az idő, de a tér is bizonytalanná vált. Időnként egy vadiúj, pótkocsis John Deere húzott el mellettünk kanyarban nyolcvannal. – Helyi, erős gép!- mondták a sofőrre új barátaim. Háromórányi üldögélés után indultam vissza, mi tagadás, bizonytalan léptekkel a tóhoz, hullámzott a talpaim alatt az aszfalt, nyilván csak a kánikula miatt.

Új barátaim ugyan felajánlották, hogy kerítenek valakit, aki kivisz autóval, de hát én is kemény legény vagyok, még ha nem is annyira, mint a lőkösi vagányok. Mivel azt is megtudtam tőlük, hogy a jogosítvány nélküli ittas vezetés errefelé a nemzetiségi ellenállás egyik formája, az út szélén caplattam, és szorgalmasan tekintgettem mindkét irányba. A táborba érve kiderült, hogy lemaradtam egy erős, még süllőt is tartalmazó fogási szériáról, szerencsére azonban a fő trófeáról nem: miután Pista húgáék megérkeztek látogatóba, Iván horgára ráharapott egy keszeg, amire fárasztás közben ráharapott egy csuka. A keszeg az utolsó tizedmásodpercben leszakadt a horogról, és valószínűleg a csukában landolt, amit viszont én az utolsó ezredmásodpercben megszákoltam. Szép állat a csuka, mint a legtöbb ragadozó: sebességre termett, mint egy Porsche Carrera, de a szája, az veszélyes neki. Nagyobbra tudja tátani a saját átmérőjénél – mit mondjak, nem szívesen lennék keszeg a lőkösi tóban.

Hideg széllel megérkezett az est, de a horgászat ment tovább. Délutáni élményeim által megihletve próbáltam beszélgetni a kvantumvilág furcsaságairól az én drága barátaimmal, mire azok Jay és Néma Bob idézetekkel válaszoltak, sőt, a laptopon meg is keresték, és le is játszották ezeket, a Csikló Maestrótól kezdve a birkazaklatáson át a Berszerkerig. Ehh, a jobbító szándék mindig zátonya fut, és az életünk kisiklik az kezünkből, mint egy nyálkás angolna.

Legyenek vidámak önök is, mi, a lét minden elviselhetetlen könnyűsége dacára azok vagyunk!