Gondolták, hogy egyetlen nyomorult cikkel kiengedem a 2015-ös Goodwood Festival of Speedet a kezemből? Bennem is sok rekedt még, de az olvasók is messze többet érdemelnek ennél. Ha csak egy aprócska töredéke is ez annak, amit láttam, de jöjjön végre egy adag eye candy, nagy képen!
hirdetés
Az Earl of March kastélya előtti széles részen járunk. Csilivili újdonság a vénség előtt: a háttérben a fehér autó egy Halford Special versenykocsi 1925-ből, amelyet James Halford mérnök, repülőgépmotor-tervező készített. Talán nem is az az igazán érdekes, hogy a Halford’s ma Anglia legnagyobb autós alkatrészlánca (vö: Bárdi v. Unix-Trade), hanem hogy ezen a kocsin már 1925-ben turbófeltöltő volt. Hogy mi az a piros, amit üldöz? Egy Alfa Romeo Tipo B. Ez a versenyautó volt az 1932-33-as Grand Prix-szezon legsikeresebb típusa, bár a konkrét példány 1935-ös, Tazio Nuvolari ezzel tudott nyerni az akkor már rémesen sokkal erősebb Auto-Unionok és Mercedesek ellen. Padlógázon, szakadó esőben.
Mustang a Mustanggal – a légcsavaros talán az érdekesebbik, eredeti, de már nem repképes, utóbbi viszont egy 350GT, az se piskóta.
Idén jött el minden idők talán leglegendásabb versenygyőzelmének, Stirling Moss és Dennis Jenkinson Mercedes-Benz 300 SLR-rel megszerzett Mille Miglia első helyezésének a hatvanadik évfordulója. A helyi utakat jól ismerő, masszív olasz oppozíció ellen Mossékat a legtöbben esélytelennek tartották akár a dobogó legalsó fokára is. De a sornyolcas, közvetlen benzinbefecskendezéses, atombiztos Mercedesszel, Moss lényegében a halál szélén vezetve, Jenkinson akkor feltalált, rolóként tekerhető navigációs térképe alapján simán nyert. A volánnál ki más, mint az eredeti pilóta.
Semmi nem stimmel itt a számokkal. Mert három karburátor lakik a masszív Villiers-kompresszoron, viszont nyolc leömlő folytatódik a masszív kipufogóban, egyben azt is mutatva, hogy 1930-ban, amikor ennek az autónak a motorja elkészült, még nemigen számoltak gázlengéseket. A kocsi egy 1922-es Vauxhallból lett, amelyet 1928-ban a motorgyártó Amhert Villiers vette meg hegyi versenyezni. Ő építette át a saját maga tervezte feltöltővel 1930-ra, majd sorozatos rekorddöntésekre használta hegyi futamokon. Ja, a motor négyhengeres, háromliteres, 300 lóerős, nem baj, ha nem sikerült kitalálniuk…
Figoni & Falaschi. Nem árt, ha megjegyzik e karosszériaépítő műhely nevét, mert bő hatvan éve nem létezik ugyan, de a világ talán legérdekesebb formájú autóit ők hozták létre – miért, Tróját és Waterloo-t is el kellene felejteni, mert rég történtek? A kocsi alapja egy V12-es, francia Delahaye Typ 165, a Typ 145-ös versenyautó utcai változata. Ha valamiért úgy vélik, van benne valami az amerikai Art Deco képek, poszterek és egyéb hirdetések világából, nem tévednek: az 1939-es New York-i világkiállításra készült, ahol ez a tétel aratta a legnagyobb sikert. A háború alatt Amerikában ragadt, majd a negyvenes években egy amerikai autófanatikusnál V8-as Cadillac-motort kapott. Csak 1985-ben került vissza bele az eredeti, a kocsihoz hasonlóan csodás tizenkét hengeres.
Belső kép az 1935-ös Alfa Romeo Tipo B versenykocsiból. Gyönyörű a patina, a kopottság, de ami a legcsodásabb: a differenciálmű lényegében a vezető kanóca alatt van. A fura konstrukció oka: a kétfelé osztott kardántengely miatt a vezetőülést lejjebb lehetett tenni, nagymértékben javítva ezzel a kocsi légellenállásán.
Ha látták a Rush című csodás filmet Niki Lauda és James Hunt párharcáról, akkor csak annyit mondok: ez itt az a Hesketh-Cosworth 308, amivel Hunt a hatodik lett az 1974-es világbajnokságon. Ha nem látták, akkor is csak az tudom mondani: ez egy eredeti, James Hunt-vezette Hesketh F1-es kocsi.
1965-ös, esetleg 1968-as? Mindegy is, ez itt egy Ferrari 330 GT Vignale Shooting Break, amelyet a híres amerikai Ferka-importőr és versenyistálló-főnök (NART), Luigi Chinetti fia építtetett át ilyenné a torinói Vignale stúdióval. Az autót ebben a formában az 1968-as Torinói Autószalon közönsége láthatta először, ami után visszatért Amerikába Chinettiékkel, a Vignale pedig le is húzta a rolót, tehát a képeken látható autó volt az utolsó mű a stúdiótól. A 330 GT Vignale ma egyébként a Jamiroquai frontemberéé, Jay Kayé.
Ilyen autót nem sokat látni, de amikor új volt, se sok létezett belőle Európában. Elegáns pózban a Datsun 160 SSS, azaz japán nevén a Nissan Bluebird. 125 lóerejével nem rúghatott labdába a rövid, európai versenyeken, de a megbízhatósága elég volt ahhoz, hogy 1970-ben megnyerjék vele a Safari ralit.
Az USA egyik leghíresebb drag-versenyzőjének, Don Garlitsnak az első, igazán nevessé vált autója fogyaszt el épp egy kis gumit ebédre. A Swamp Rat 1 (Mocsári Patkány 1) 1957-ben készült, 7,2 literes, feltöltött motorjával 270 mérföld/órás negyedmérföldet tudott (435 km/h).
Először ízlelgessék a nevet: Talbot-Lago T150 CSS „Goutte d’Eau” – azaz könnycsepp. Tehát nem Bugatti Atlantic, bár nagyon hasonlít, csak majdnem. Természetesen Figoni & Falaschi-karosszériás, de ez talán nem is annyira érdekes, az viszont már inkább, hogy 1938-ban egy ugyanilyen autót elindítottak a Le Mans-i 24 óráson. Úgy látszik, komolyan gondolták.
Ismerős az arc? Nem Trabant, félre a vicceskedéssel, bár van ott hasonlóság, tény… A kék járgány egy hosszú távú sebességi rekordokhoz készült Peugeot 404-es, a maga idejében elég ismert autó volt egyébként. 40 rekordot döntöttek meg vele, az egyik legnevesebb a 72 órán át tartott 160 km/h volt, 1965-ben. Micsoda? 160? De hiszen az már akkor se volt sok… Igen, de a 404-esben egy teljesen széria, 1,9-es szívódízel-motor volt.
Csak egy kukkantás a Bentley Speed Six „Blue Train” belsejébe. A harmincas években nagy divat volt autóval megmérkőzni az akkori leggyorsabb európai, a Cannes-Calais között járó kék vonat ellen. Woolf Barnato azonban 1930-ban abban fogadott, hogy egy Bentley Speed Sixszel nemhogy Calais-ig, hanem a londoni klubjáig ér el, mielőtt a vonat Calais-be érne. Sikerült neki, ennek ünnepére készíttetett egy furcsa, csapott tetős lokomotívot, amit harminc évvel később shooting brake-nek neveztek volna. Így viszont csak egy Speed Six Blue Train Coupé lett.
4400 lóerős Mini. Sajnos a motor semmiféle összeköttetésben nem áll az autó hajtott első kerekeivel, csak cipeli a hátán az óriási Cummins dízelmotort. De azért aranyos. Vagy mi.
Új-régi autót látnak, egy 1953/2014-es Bensport Bentley La Sarthe-t. Hiába mondja, azért ne szarjuk le, mert van az úgy, hogy a mai karosszériaszabászoknak is sikerül még szebbé tenni valamit, ami eredetileg is lenyűgöző volt.
Nem tudtam elszakadni az 1935-ös Alfa Romeo Tipo B-től: nézzék ezt a hihetetlen patinát…
Egyike a borzalmas, háború előtti Auto-Union versenyautóknak, amelyek szinte mind elvesztek a háború után – ez a Type D is darabokban került elő. 1939-re a versenyszabályzat sokkal kisebb motorokat engedett a korábbiaknál, ezért a Type C V16-os hatliterese helyett ebben csak egy V12-es háromliteres volt, de még mindig tudta a 300 lóerőt. Ha sikerült a nyomozásom, akkor ez az autó egy 2000-ben készült replika, a képen Nick Mason, a Pink Floyd dobosa vezeti. Létezik Type C-ből három eredeti is, de azokat csak nagyon ritkán veszik elő.
Max Rockatansky autója, a fura orrú Ford XB Falcon 351-ese – így megvan, hogy Mad Max? Itt az új, negyedik rész, volt miatta felhajtás Goodwoodban is.
Idén halt meg az egyik legnagyobb svéd ralilegenda, „Mr. Saab”, azaz „Carlsson on the roof”, polgári nevén Eric Carlsson, aki a hatvanas évek elején kétszer is megnyerte a Monte Carlo-ralit a teljesen esélytelen, alulmotorizált, puha rugózású, nyolcszáz köbcentis, háromhengeres, kétütemű Saab 96-tal. Persze azért volt önzáró diffi és tárcsafék is abban az autóban, de akkor is…
Annyira letisztult, sallangmentes, a kerekek oly tökéletesen töltik ki a járataikat, a karosszériaformák oly összetettek, hogy simán hihetnénk valami mai, méregdrága retro-kreálmánynak a Ferrari 250 GT Zagato LWB-t. Pedig nem az, 1957-ben készült.
Egy pillantás az 1937-es Talbot-Lago T150-C SS „Goutte d’Eau” belsejébe. Szép? Nem véletlen, négyszer nyertek vele fődíjat a Pebble Beach-i szépségversenyen, ami közel hihetetlen.
Ennyire régi Land-Rover még az Elza és kölykeiben se volt. A legkorábbiak közül való, 1948-as autó az AAA, a brit autómentő-szolgálat standján állt. Vizet, benzint, nagy bikaakkut, szerszámot hordott a hátuljában, s szereltek már bele kétirányú (duplex) rádiót is.
Csikós Zsolt
