Kéne egy vadászrepülő 4 millió forintért?

Qeporában, egy kellemes hotel kertjében ettük a frissen készített kecskesajtos lepényt, és egyre csak azon merengtünk, hogy milyen messze van Esztergom. Durván 1500 kilométer az etap, és még volt egy-két dolog Albániában, amit mindenképp látni kellett volna, esélytelennek tűnt éjszakázás nélkül hazaérni. Qeparotól mindössze pár kilométerre van Porto Palermo, ez két szempontból is érdekes: van itt egy elhagyott tengeralattjáró bázis, és egy 19. század elején épített tengeri erőd.

Utóbbi olyan, mint ahogy az ember a mesekönyvek alapján elképzeli. Egy külön szigeten áll, eleinte nem is volt átjáró hozzá, a néhány tízméteres hidat később, kövekből építették meg. A vegetáció zöldell, a tenger azúrkék, elég vadregényes a látvány, és remek a kilátás a nyílt tengerre. Az erődöt még a Velencei Köztársaság húzta fel 1660 körül, de többször is gazdát cserélt, a 19. században költözött be Tepelániai Ali Pasa, sokan tévesen neki is tulajdonítják a megépítését. Érdemes menni benne egy kört, elég klausztrofób élmény a kis ablakokkal és a fény teljes hiányával, persze nem is az ikeás belsőépítészet volt a cél. Külön érdekes a szinte függőleges hegyoldal az erőddel szemben, ahova elképesztő erőfeszítésekkel agavét telepítettek. Hogy miért? Az ellenséges ejtőernyősök ellen.

Innen látszik a tengeralattjáró bázis, ami pár száz méterrel arrébb a szerpentinről érhető el. Illetve... Bár utoljára 2014-ben használták egy hadgyakorlat során, továbbra is tiltott terület. Nem mentünk be, mert elhagyatottsága ellenére máig katonai terület, bár ez a strandolókat nem zavarta, még egy motorcsónak is kikötött. A bázist 1969-ben építették, eredeti célját 1991-ig szolgálta. Mára csak egy hajó maradt, ami használhatónak tűnik, magát a bázist veri fel a gaz, eszi a rozsda, viszont így is érdekes látvány. A Llagora hágó túloldalán, a Pashaliman tengerészeti bázison még egy öreg, Whiskey-osztályú orosz tengeralattjáró is vívja esélytelen harcát a korrózióval.

És az elhagyott katonai eszközökhöz való vonzódás miatt álltunk meg hazafelé Kucovában is. Bár azt nem sikerült elintézni, hogy a reptér területére beengedjenek, a kerítés túloldalától egész jól látszik a lényeg, az itt letárolt egykori katonai gépek. Az albán légierő működése csúcsán több mint 140 gépet tartott rendszerben, de 2011-ben az utolsót is kivonta a forgalomból. MIG-15-ösök, 17-esek, és 19-esek alkották a gépparkot, ám amikor Enver Hodzsa rendszere 1961-ben szakított a Szovjetunióval, a meglévő gépekhez alkatrészeket és új gépeket a baráti Kínából sikerült beszerezni, ahol szovjet licenc alapján gyártották őket. Az más kérdés, hogy később Mao is kényelmetlenné vált a vezetés számára.

Az elmúlt pár évben kétszer is megpróbáltak túladni rajtuk, például egy MIG-19-est valamivel négymillió forint felett hirdettek. A vonatkozó szervek már akkor is hangsúlyozták, hogy ezek mindenfajta katonai feladatra alkalmatlanok, csupán civil célokra használható gépek, a felújítás pedig vélhetően a vételár többszörösét emészti majd fel. Hogy milyen kereslet lenne rájuk, nem tudni, de sokkal nagyobb dobás lenne, ha múzeummá alakítanák a területet. Mivel a tiranai kormányzati bunker és a titkosszolgálat központ is így járt, nem lennék meglepődve, ha a légibázissal is ez történne a közeljövőben. Elképesztő hangulata lenne, ahogy a látogató végigsétál a negyven darab két sorba rendezett MIG között. Nekünk az ötlet egy 2011-es Top Gear adásból jött, akik szintén meglátogatták a gépraktárt, ez a kép ott készült:

Valamivel este hat után hagytuk el Albániát, a benzinkúton döbbentünk rá, hogy ugyan volt már szó bunkerekről, de egyet sem néztünk meg igazán közelről. Négyzetkilométerenként majdnem hat ilyen bunker van, az egészen kicsi, 1-2 személyestől, az akkoráig, ami manapság kávézóként üzemel. Egy-egy ilyen betonkupola a legváratlanabb helye tűnhet fel: Tirana utcáitól kezdve a szántóföld közepéig bárhol lehet, ahol stratégiai szerepet szántak neki. Mivel Hodzsa gerillaharcban látta a megoldást, ezért tervei szerint a katonaságon felül a katonailag valamennyire képzett lakosság ült volna be a bunkerekbe egy esetleges támadás esetén. Annak ellenére, hogy a rengeteg bunker impozánsnak tűnhet, nem volt túl hatékony védelmi szempontból, hiszen az ország híján volt hadianyagnak és a képzés sem volt megfelelő, a hagyományos szakképzett hadsereg mellett tulajdonképpen alig volt stratégiai értéke a bunkereknek.

Egy hétnyi Albánia után egyre csak azon gondolkodtam, hogy mennyi minden maradt ki, amit még látni kellett volna. Akárhányszor szóba elegyedtem egy helyivel, mondott két-három dolgot, amit még mindenképp meg kell nézni. Ott volt Butrint, a Rodon fok, Ohrid, és még vagy tíz dolog amit felírtam, és persze Tiranában is bőven lett még volna hová menni. Öt nap, és 2800 kilométer után tettük le a lantot, de abban egyetértettünk Rolanddal, hogy vissza kell jönnünk, hiszen annyi felfedezni való van még. Az ország most komoly átalakuláson megy át, de nem igyekszenek eltörölni a múlt nyomait, sőt, inkább inkább amolyan tanulságként mutatják meg. Már ezek is olyan dolgok, miket látni kell, de ha valaki a természeti szépségek miatt jön, az sem fog csalódni.

A Tour de Tirana valamennyi posztját itt lehet visszaolvasni, mindenféle ehhez hasonló pusztuló katonai vasról pedig itt van egy szép gyűjtésünk.