Már maga az épület is olyan, őőő, izé, tisztességesen rendezett, hatalmas, minimum nyolcvan éves, inkább több. Odabent pedig a Bauhausba oltott, kicsit ókori rómaias stílussal megfűszerezett, de közben nagyon is szürke-fehér termek csak úgy ontják magukból a harmincas évek Németországának levegőjét, hiába szupermodern a múzeum. Ami meg a tartalma, azon el lehet csámcsogni pár órát.
Maybach-múzeum Neumarktban. Németországból hazafelé, ha Passau irányába megyünk (vagy éppenséggel oda irányban) útba esik, mert közel van a határhoz. Nyolc és fél euró a teljes árú belépő, a diákoknak négy és fél
A neumarkti múzeumban a helyi készítésű Express motorkerékpár-kiállítás mellett a nagyobbik attrakció a 2500 négyzetméteres, húsz autót bemutató Maybach-múzeum. Nincs másik tárlat a világon, ahol a megmaradt 160 Maybachból ennyi lenne egy rakáson
A Maybach volt a németek Rolls-Royce-a, ennél egyszerűbben nem lehet fogalmazni. Wilhelm Maybach Gottlieb Daimlerrel karöltve az autózás úttörői voltak, a Maybach autógyárat az öreg Wilhelm és fia, Karl 1909-ben alapította. Hathengeres, DSH nevű kis-Maybachból (a motorja így is 5,2 literes) összesen három maradt meg világszerte, Ez itt azért, mert a gladenbachi tűzoltóság használta a második világháború után
Központi zsírzórendszer, ilyen volt a kor legtöbb luxuskocsijában, szerepe, hogy a karosszéria és a futómű távoli pontjaiba eljuttassa a kenőanyagot
Ez a tizenkét hengeres Maybach Zeppelin 1939-ben készült, a Spohn cég karosszálta. A háború után a Vörös Hadsereg vette használatba - autóbuszként.
Az orosz Maybach 1991-ig használatban volt, de a sok év alatt az eredeti, nyolcliteres, tizenkét hengeres, 200 lóerős motort, az első hidat, a hátsó hidat, a kerekeket, a kormányművet, a hűtőt és a műszerfalat mind orosz alkatrészekkel helyettesítették - igazi nagypapa fejszéje tehát. A kocsi 1992-ben került vissza Németországba
Az 1930-as, tizenkét hengeres Maybach Zeppelin DS8 a cottbusi barnaszén-forgalmazó és brikettgyáros, Viktor Rolff autója volt, 1954-ig tartották forgalomban, s a múzeumnak a negyedik tulajdonosa adományozta 2015-ben
Dög, kimaxolva. Ez a hatméteres Maybach SW38-as volt az 1938-as Genfi Autószalon egyik sztárja. A kocsi Baselben töltötte az élete java részét. A kocsi szerepelt Richard von Frankenberg 1961-es filmjében, az Új öröm régi autókban (Neue Freude an alten Autos) címűben. Bár csak hathengeres és 3,8 literes, a különlegesen elegáns Spohn-féle kétajtós karosszéria nagyon értékessé teszi
Amikor a 2007-es, Mercedes-féle Maybach 62 S Landaulet-t nézem, valahogy nem érzem azt az áhítatot, mint a régiek láttán. Hiszen ez csak egy egy furán kínaias stílusú S osztály
Egy kissé riadt pofájú Maybach SW38 a háború kitörésének évéből - egy August Blanke nevű cipőgyárosé volt, amúgy. Az a szokás, ami a nyolcvanas-kilenvcenes években dívott, hogy az ember a nehezen megszerzett autórádióját átviszi a következő kocsijába, már ötven évvel korábban is megvolt - Blanke ugyanis a korábbi Maybachjából ebbe az újba kérte át a Telefunken rádióját. A kocsit a hatvanas évek elején mentette meg egy gyűjtő a hornbergi vitorlázógép-reptérről, ahol vágott karosszériával csörlőként működött
Rettentő érdekes, hogy e Maybach Zeppelinről ugyan nem maradt fenn semmiféle történeti szál (ez az über-Maybach, pláne kétajtósban!), de az egyetlen kép, amin egy hasonló kocsi szerepel, Budapesten készült, egy autós szépségversenyen, azaz Concours d'Elegance-on, nyilván az Ügetőn, mert azokat ott tartották. Hogy az ez az autó-e vagy sem? Mindenesetre egy kisebb ország éves GDP-je volt egy ilyen jármű
Ez a Zeppelin DS8 az 1450-es alvázszámú autó, s valamikor a közép-késő harmincas években készülhetett, de semmiféle papírja nincs, azt se tudni, miért vették ki belőle az amúgy hibátlannak tűnő motort, s az is csak sejthető, hogy ilyen kétajtós sport-kabriolet karosszériája volt eredetileg
A kiállítás legtöbb autója a harmincas években készült, mert mire a háború elérkezett, a húszas évek kocsijai már sem nem voltak állami vagy kiemelt tulajdonosi használatban, sem nem voltak elég értékesek, hogy bárki megkockáztassa az elrejtésüket. Ezt az 1926-os W5 SG-t azonban valaki mégis eléggé értékelhette, mert eldugta, s csak 1960-ban került elő Hamburgban, teherautónak átalakított hátsó résszel. Ott, akkor minimális piszkálás után elsőre beindult. 1926-tól 1936-ig semmit nem tudni az előéletéről, de 1936-tól egy Bad Mergentheim-i szanatórium használatában állt 1945-ig (talán onnan rejtette el valaki). Épp restaurálás alatt áll
Ez itt a múzeum központi része. Minden szürke és fehér, derékszögű. Illik a kocsik hangulatához. Legelöl egy 1937-es SW38
Az SW38-as a Gerling-Combine biztosítótársaság tulajdonosáé volt, s különlegessége, hogy a háború alatt nem kobozták el katonai használatra, sőt, ki se kellett vonni a forgalomból
Amikor 1949-ben Dr. Hans Gerling újraregisztráltatta Kölnben az SW38-ast, tévedésből még csak le se cserélték a horogkeresztes forgalmit. Nagy ritkaság, mert az szinte mind megsemmisült - nem mintha szép kordokumentum lenne, de akkor is kordokumentum. A kocsit 1955-ig használták, majd kivonták a forgalomból, csak hogy 1968-tól újra regisztrálják, már veteránként
Egy SW38-as, de már hosszú, Pullman-karosszériás, hathengeres, 140 lóerős Maybach 1939-ből. Karosszériája fekete-zöld, azzal harmonizáló zöld bőrülésekkel elöl és zöld műbőrrel hátul (akkor még az volt a drágább anyag). A trieri püspök autója volt. 1951-ben a Maybachot egy műszaki dolgokban jártas diák vette meg, harminc éven át autózott vele, s csak akkor váltott modern kocsira
Ezt az SW38-as típusú Maybachot a Berlini Propagandaminisztérium turizmusért felelős részlegének rendelték 1939. március 22-én. Valójában Herman Esser államtitkár használta, s az ő utasítására lettek öblösebbek az első sárvédők, nehogy ő, vagy barátja, Adolf Hitler összesározza a nadrágját, amikor autózni indulnak
Az Esser-féle, 1939-ben készült Maybachban nem 3,8, hanem 4,2 literes a motor. A háború után a franciaországi Avignonban bukkant fel újra, majd 1972-ben visszakerült Németországba. Ez az autó látható Jean-Paul Belmondo Ászok ásza című filmjében is
Ezt az 1936-os SW38-at a kölni dohányáru- és szőrmekereskedő, Hans Höffkes rendelte - ironikus, hogy a Zeppelin utca 7. alatt lakott. Az autót Köln Eifel nevű régiójában befalazták, ezért elkerülte a háborús beszolgáltatást
A háború után a kocsi előkerült, s 1950-ben Friedrichshafenben nekiláttak a felújításának, persze az akkori szinten, pár évnyi használhatóságot megcélozva - akkor 54 286 kilométert mutatott a számláló
Nem tett jót a kocsinak az 1950-ben végrehajtott modernizáció, kiváltképp az elhagyott lökhárítók fájdalmasak. Höffkes halála után a család Heidelbergbe adta el a kocsit, ahol ötven évig lényegében egy garázsban pihent. 2004 óta zajlik a restaurálása, már kis híján készen van
A sok csőrös, külső sárhányós autó után kissé fura ez a dobozkarosszéria, nem? Ezt az 1939-ben készült Maybach SW38/42-t eredetileg is a Spohn cég karosszálta, majd ugyanaz a cég 1950-ben kissé modernebbre újralemezelte
Az 1950-ben történt átalakításhoz Mercedes-Benz 300-as Adenauerről, és BMW 505 Pullman-Limousine-ról származó elemeket használtak. Ezt követően a Maybach Motorenbau vállalat igazgatói járműve lett
Bár a forma az ötvenes éveket idézi, ez a Maybach SW38/42-es még a háború előtt, 1938-ban készült. A Thyssen csoport egyik leányvállalatának, a düsseldorfi prés- és hengerműnek rendelték, még Spohn-féle, elegáns, nyújtott, külső sárvédős kabriókarosszériával
1948-ban az autót az új rendszerben is regisztrálták, akkor már egyenesen a duisburgi Thyssen Gáz- és Vízmű vállalatnak
1950-ben ismét a Spohnnál landolt az autó, ahol a régi karosszériát eltávolították, felújították a mechanikát, beszereltek egy új, HL42-es (4,2 literes, hathengeres) motort, majd az amerikai Brooks Stevens stílusát (Studebaker Hawk GT, Jeep Wagoneer) követő, de ettől még egy hét méter hosszú autón azért nem valami szerencsésen mutató karosszériát alkottak rá. A vállalat 38 ezer márkát fizetett a förtelmes bódéért - akkor, amikor a Mercedes-Benz 300SL 29 ezerbe került...
Ez is egy SW38-as, 1937-ből. Erről a kocsiról annyit tudni, hogy a háború után a francia hadsereg állományába került, majd az ötvenes évek közepén egy amerikai katonatiszt magával vitte az USA-ba. Csak a kilencvenes évek végén jutott vissza Németországba, ahol egy ismert Maybach-restaurátor cég tökéletesen felújította
A látvány alapján lehetnénk akár 1939-ben is
A Maybachok olyan szuper értékesek, hogy még egy dísztárcsa is csillagászati összegbe kerül egy ilyenhez
Szinte halljuk a bajszos hangját visszhangzani valami nyolclámpás Grundig világvevőből...
Szinte bauhaus-i műremek a motor és a maszk
Néhány Maybach-lámpa, kerékkupak, lökhárítóbaba és szelepfedél-sapka
Maybach-hamutartók. Sajnos egyiket se lehet megvenni
Hirdetés 1937-ből. Innen nézve tényleg szép lehetett a jövő
Ez volt a Maybach utolsó új benzinmotorja. A 23 ezer köbcentis, tizenkét hengeres, 3000-nél 700 lóerőt leadó, 1941-ben megjelent HL 230 P kódjelű motort a Panzer V Panther és P45-ös, illetve a Panzer VI Tiger (Tigris) harckocsikba szerelték be
Így néz ki egy HL 230-as harckocsi-motor, ha hatvanöt évet tölt az orosz tajga földjében. És balga módon előássák
Ha minden igaz, akkor ez az 1949-es MD650 dízelmotor hengerfeje, adagolószerelő szerszámkészlete, hajtórúdjai (V-ben összekapcsolva!), de az a dugattyú túl pici, talán a kompresszoré lehet? Nem volt felirat mellé
Bitte nicht berühren típusú Maybach harckocsi-motor (egyébként csak azt jelenti a felirat, ne taperold). Az 1960-ban megjelent, 838 CaM 500-as, V10-es, kompresszoros dízelmotor 37 400 köbcentis és 830 lóerőt tud 2200-as fordulaton
Közelebb hozzánk az 1955-ben tervezett, 48 240 köbcentis, 650 lóerős, V12-es, turbós dízelmotor (Maybach GTO 6), a távolabbi egy MD 650-es, ami 64 500 köbcentis, 1100 lóerős, szintén V12-es, szintén dízel, hatszelepes hengerfejekkel, 1949-ből
