Hely nincs, verseny van

Egyszer szeretnék turista lenni Máltán. Eddig háromszor jártam itt, mindig munkaügyben, de már elsőre beleszerettem, pedig a bézs nem éppen a kedvenc színem. Nem is tudom, mi történne Máltán, ha valaki pisztáciazöldre vagy fáradt barackra festené a háza falát. Az ilyen lázadás valahogy nem motiválja a máltai lelket, az egyház-foci-autók szentháromságában mozognak a helyiek. A katolikus lefedettség nagyjából 90%, a foci is ebben a sávban mozog, és rögtön utána jönnek az autók. Hazánkhoz hasonlóan Málta is fontos stratégiailag, boldog-boldogtalan igyekezte is elfoglalni. Ezért aztán elég nehéz behatárolni a máltai kultúrát, annyi külső behatás érte, de legalább a török vakáció nem nyúlt el 150 évre.

Az angoloknak viszont sikerült megvetniük a lábukat, és jellemzően hozták is magukkal mindazt, amit szeretnek. Ilyen például a bal oldali közlekedés, ezért a helyi géppark érdekesebb autói jellemzően öreg angol vagy japán belpiacos furcsaságok. Itt külön kiemelném az automata Toyota MR2-t, fehér oldalfalú gumikkal. Az autók üvegelve nincsenek, mert Máltán autópálya nincs, és mivel a világ élvonalában van a népsűrűség, a forgalom áll, mint a sült hal szeme.

Van egy szakasz, ahol nyolcvan a megengedett, úgyhogy éjjelente sokan ott nyomják oda-vissza. A szállodai szobám ablaka természetesen erre az amúgy festői szakaszra nézett, úgyhogy még hajnali háromkor is hangról mondd meg a hengerszámot játszottam. Akad errefelé olyan, aki Daihatsu Charade-okat gyűjt, de van, aki egy tucat Citroen BX tulajdonlásában teljesedik ki. Természetes hát, hogy még autómúzeum(nak hívott veteránkereskedés) is van.

Máltán semmi sem adott a motorsporthoz, de sosem szabad alábecsülni a háború után unatkozó katonák kreativitását. 1961-ben az egyik itt állomásozó katona, bizonyos Penny őrmester, írt egy precíz és részletes hegyi felfutó szabálykönyvet. Erre építve rögtön szerveztek is pár versenyt, és a szabálykönyv minőségét mutatja, hogy a mai napig azt használják. De sokaknak az óra ellen nem akkora buli versenyezni, mint mondjuk másokkal lökdösődni. Azon ne csússzunk el, hogy ehhez igazából nincs hely, 2007-ben egy francia üzletember, Thierry Giovannoni  azért szervezett egy igazi autóversenyt Valetta körül, ez volt a Valetta Grand Prix. A helyiek imádták, de Giovannoni el is engedte a projektet. Két évvel később Málta maga gondolta úgy, hogy márpedig autóverseny kell, úgyhogy azóta minden évben az egyik legjobban várt hétvége a Malta Classic, aminek 2011 óta már Mdina óvárosa ad otthont.

A hegyi felfutó továbbra is a versenyhétvége része, én pedig idén is lemaradtam róla. Állítólag jó. Ami még jobb, az a Concours d’Elegance, leginkább a történetek miatt. A bizonyos szögekből szegény ember Bugatti Type 57-ese, de amúgy alanyi jogon gyönyörű, közönségdíjas Jaguar XK komoly kalandokat követően esett be a szépségversenyre, gyakorlatilag az utolsó pillanatban. A tulajdonos Kaliforniában bukkant rá, online természetesen, és le is ütötte ötvenezer euróért, de az autót nem szállították le, eltűnt. A rendőrség és néhány magánnyomozó húsz hónapig kutatta, mire megtalálták az XK-t. Mire eljutott Máltára, a tulajdonosa kiszeretett belőle, úgyhogy letámasztotta garázsába, és felé sem nézett. Végül a felesége több hónapnyi unszolására kezdett neki a saját kezű felújításnak, ami nem volt kihívásoktól mentes, hisz a Jaguar tulajdonosa hajóépítő, autóhoz igazán előtte még nem nyúlt. Végül négy nappal a Concours előtt készült el, majd nyerte el a közönségdíjat.

Volt persze más Jaguar is, mint például Nigel Webb 1953-as  XK120S Roadstere. Webb érdekes figura, a legnagyobb gyűjtője mindennek, ami Mike Hawthornhoz köthető. Büszkén mesélte, hogy ő nem született milliomos, mint „ezek itt mind”, ő önerőből küzdötte fel magát arra a szintre, hogy ne is tudja fejből, hány versenyautója van (a szerelője szerint tizenhét). A legendát kicsit árnyalja, hogy három sztorival később az első Jaguarjáról mesélt, amit tizenhat éves korában kapott az apjától. Az osztályharc palánkjának túloldalán az a helyi melós indult, aki féltve őrzött Cortináját reszelgeti évek óta, és mikor egyszer benevezett az autóversenyre, rögtön bucira is verte a milliomosokat. Azért lett ennek igazán hírértéke, mert ugyanúgy hívják a fickót, mint a helyi munkáspárt elnökét.

A Grand Prix viszont igazán máltai. Világviszonylatban nem lehet komolyan venni, viszont nem lehet nem szeretni. Ugyanaz a bája van, mint amiért a mi kis Goodwoodunknak tartottuk a Millenáris Velodromot. Bár milliárdosok bulijának tűnik, de egyáltalán nem elérhetetlen az indulás lehetősége. Nagyjából hétszáz euró a nevezési díj, amiben benne van kompozás is. Ezután már csak egy öreg versenyautó kell, ami megint csak nem lehetetlen. Indult itt már Mini, W107, BMW 02, DKW, Civic. A főszervezők aztán elbírálják, ki indulhat a nevezők közül.

Vannak persze törzsvendégek, akik nélkül nincs Malta Classic. Az egyik ilyen Vincent Tourneur, aki annak ellenére versenyzik, hogy húsz éve kerekesszékbe kényszerítette egy szerencsétlen baleset. Tourneur nem tudta elengedni a versenyzést, de nem is nagyon kötött kompromisszumot, amikor autót választott, mert valljuk be, egy 1936-os Delahaye 135S Competition nem az első gondolat a Hycomat-alap keresgélésekor. A hatalmas, virsligumis szivar alapvetően gyári, nincs semmilyen utólagos rásegítés benne. A váltót Tourner hüvelykujjal kezeli, kuplungoznia csak elinduláskor kell,  a kormány alatt található kar előre-hátra mozgatásával ad gázt vagy fékez. A koncepció olyannyira életképes, hogy megnyerte a háború előtti kategóriát.

A verseny örökös sztárja viszont Egon Hofer, függetlenül attól, hogy milyen helyezést ér el. Mindenki minden évben izgatottan várja, hogy éppen milyen autóval indul, mert megannyi különleges, régi versenyautója van. Amikor 2016-ban itt jártam, váltottam vele pár szót, sajnos nem sokat, mert rögtön utána valamiért örökbe fogadott a helyi Ferrari Klub. Egon akkor egy kalandos történetű, korábban a Scuderia Serenissima egykori versenyautójával, egy Ferrari 250GT SWB-vel indult, amire nagyon emlékeztem, mert az egyik kedvenc fotómat akkor lőttem. Amin viszont csodálkoztam, hogy Egon emlékezett rám. Tudni kell róla, hogy az egyik legbarátságosabb ember, akivel összefújt a szél, mindenkihez van egy kedves szava, és nagyon odafigyel másokra. Elbeszélgettünk hát 2016-ról, megkért, hogy adjam át üdvözletét a rozsdakupacos srácoknak, majd rátértünk az autójára: ISO Bizzarini A3C, 1965-ből.

Az a konkrét autó, ami ugyanebben az évben lett Le Mans-ban kategóriagyőztes, és kilencedik  összesítettben. Egon 78-ban vette meg, és bízta meg magát Giotto Bizzarinit, hogy építse újjá. Az olasz formaterv és az amerikai V8 csodás vadházassága egyszerre idézi meg a Ferrari 250 GTO eleganciáját, és az izomautók nyers brutalitását. Le Mans az otthona, a szűk utakkal Máltán olyannyira nem tudott mit kezdeni, hogy mikor Egon elvitt pár körre, rögtön a paddockból kihajtva ipszilonoznunk kellett, az egyik lassítónál meg szinte állóra fékeztünk. Ez viszont senkit nem érdekelt, mindenki imádta. A kipufogó rögtön az első kerekeknél ki volt vezetve, és olyan mennydörgő hangja volt, hogy mindig lehetett tudni, hol van éppen a pályán.

Egon már-már zavaróan kedves, percekig köszöngette, hogy elmentem vele, és lefotóztam. De ez ugyanúgy igaz szinte mindenkire, akivel csak egy szót is váltottam Máltán. A pályabírókat Silverstone-ból importálták a szervezők, és nehéz volt otthagyni őket, annyira szórakoztatóan sztoriztak. De külön stand up specialt kaphatna az ír kommentátor. Bármikor elmennék sörözni a recepcióssal, a buszsofőrrel, egyszerűen mindenki kedves, a maga furán mediterrán módján. Málta csodás hely, a Malta Classic idején pedig szinte kihagyhatatlan.