Kanosra esszük magunkat, hogy amper háton csapassunk

A tegnapi tizenhét és fél órás út után két dologra vágytunk: ennivalóra és alvásra. Előbbit a bosnyák konyhafőnök prezentálta csevap formájában, utóbbit pedig a Priscapac hotel. Ilyen a kilátás a szobánkból mellesleg: 

Az autót az éjszaka folyamán a 230 V-os hálózatról 79%-ra sikerült feltöltenünk 22%-ról, így a tervezett 200-250 kilométeres táv könnyen teljesíthetőnek tűnt, de a biztonság kedvéért nagyon spórolósan indultunk neki, és a légkondit sem használtuk egész nap, pedig nagyon jó idő volt. Fél tízkor indultunk el a Korcula melletti kompkikötőbe, ahol kis várakozás és egy újabb kávé után kihajóztunk Orebić irányába. Dodótól, aki búvárkodásban és hajózásban is profi, megtudunk minden érdekességet az alattunk lévő gépészetről. A kompon villanymotorok hajtják a Voith Schneider propellereket, melyek tulajdonképpen függőlegesen forgó, szárnyprofilú lemezek, állásszögük változtatásával terelik megfelelő irányba a hajtóerőt, így kormánylapát sem kell. Kettő van belőlük, egy a hajó elején, egy pedig a végén, rengeteget segítenek a manőverezésben, a balatoni kompok is hasonlóan működnek. Az áramot kétütemű dízelmotorok szolgáltatják, melyek nehézolajjal működnek.

Egy laza, húszperces kompozás után szépen lassan gurultunk Pelješac-félszigeten, ami két dologról híres: a meredek partokról és a gyenge, nehezen művelhető termőtalajról. A körülmények a legkevésbé alkalmasak szőlőtermesztésre, de aki itt születik, és nem kapitány lesz, az borász. Tényleg, ezen a környéken, 150-160 borkészítő dolgozik.

Szállásadónk, Laci elkísért minket a környék legjobb borászatába, egy rövid, de rendkívül tartalmas borkóstolóra a Grgic borászatba. Útközben egészen valószerűtlenül meredek hegyoldalakba telepített tőkéket csodáltunk meg, sok helyen csak beülőben, kötélbiztosítással valósítható meg a szüret. 

A borászatot a Horvátországból 1954-ben diszidált Miljenko „Mike” Grgić alapította, aki kalandos pályafutása során arról lett híres, hogy az általa készített Kaliforniai Chardonnay volt az első nem-francia bor, mely nemzetközi francia borversenyen nyert. A jugoszláv háború után hazatért Horvátországba, és megcsinálta az itteni borászatát, nem mellesleg pedig végre befejezte az 1954-ben félbehagyott egyetemi tanulmányait is, így végre diplomás borász lett nyugdíjas korára. A mai napig él és dolgozik, de nem itt, hanem Kaliforniában, így vele nem találkoztunk.

A borok szenzációsak: az első versenyző a Pošip volt, mely nagyon kellemes, illatos fehér bor. Nekem eszembe juttatta a felső polcos Irsaiakat, de ez azért egy más kategória még fölfelé, és persze más karakter. Ezt követte egy Sauvignon Blanc, amit a borok kapudrogjának neveznek, mert az mindenkinek ízlik - és valóban, ezt speciel Anti is imádta, aki bevallottan nincs oda a borokért (tényleg becseréltem volna egy fél karton Trappista sörre - Anti). Utóbbi nem helyi volt, ez Kaliforniában készült. Végül pedig kipróbáltuk az itteni specialitást a Plavac malit. Ez egy - a mi tokajinkhoz hasonlóan - egyedülálló helyi büszkeség, mely a természeti adottságok miatt máshol nem készíthető el ilyen minőségben. Egy elég erős, de annál finomabb vörösbor, mely erősen ajánlott minden borkedvelőnek. Akkor meg persze garantáltan többször is ki fogja próbálni, mert annyira jó. Igen, Horvátországban az összesen egy deci elfogyasztott bor még belefér. 

Ha már a ennyire magunkba szívtuk a helyi jellegzetességeket, úgy voltunk vele, emeljük a tétet: elmentünk osztrigázni. Ez úgy nézett ki, hogy a tengerparton egy teraszon megrendeltük, majd azt kihúzták a tengerből, elkészítették és elénk tették. Sütve és rántva is kipróbáltuk, ettük volna éjfélig, de nem akartuk túltolni, mert a feleségeinket otthon hagytuk, az osztriga pedig állítólag a természet viagrája. A biztonság kedvéért kulcsra zárjuk a szobáink ajtaját.

Miután kellően jóllaktunk, Laci megnézte, mikor megy komp visszafelé, és kiderült, hogy negyven percünk van megtenni a 33 kilométeres, elég kanyargós utat, ami kifejezetten csücskösnek tűnt. Viszont körülbelül 80-85 kilométert kellett még mennünk aznap, és a töltöttség alapján 160 állt rendelkezésre, nem kellett tojáson lépkedni. Üdítő volt végre hatótávpara nélkül vezetni a Leafet, és nem is hagyott cserben minket: elértük a kompot.

Kanyarokban alig billen az autó a komfortos futómű ellenére. Ennek az oka valószínűleg a rendkívül alacsony súlypont, a padlóban elhelyezett akkupakk. Nagyrészt e-pedál (másnéven egypedálos) módban használtam, amit nagyon megszerettem, annak ellenére, hogy nem ez a leghatékonyabb módja a Leaf vezetésének, hiszen így nem igazán van kigurulás, vagy gyorsít, vagy regenerál, de mindezt nagyon felhasználóbarát módon adja elő, ritkán kell a fékpedált is használni.

Ha már ott voltunk, visszafelé megnéztük Korcula városát is, ami állítólag Marco Polo szülővárosa - ezzel a velenceiek nem feltétlen értenek egyet, de mivel sem Marcót, sem pedig a szüleit nem tudjuk erről megkérdezni, mi nem foglalunk állást. Egyébként gyönyörű hely, kis-Dubrovniknak is nevezik.

A szállásra visszaérve természetesen egyből rádugtuk a verdát a narancssárga hosszabbítóra, hogy holnapra ismét legyen benne amper, melyet élvezetté alakíthatunk. Éjszakára hatalmas vihart ígérnek, ha belecsap a villám, legfeljebb gyorsan feltölt, vagy visszamegy az időben. Akárhogy is: holnap folytatjuk. 

A projekt támogatója a Next-E töltőhálózat és a Nissan.: