A háború okainak a megítélése nélkül, tisztán technikai szempontból szeretnénk elemezni a szomszédunkban zajló harci cselekményekben résztvevő eszközöket, elsősorban a páncélosokat. Azokon belül is a tanknak hívott gépeket, amelyek onnan kapták ezt a nevüket, hogy az első világháborúban az első angol páncélosok frontra szállításakor a vasúton tartály megnevezéssel „csempészték” őket a célterületre. A tartály ugye angolul tank, mint tapasztalhatjuk ezt, ha a google-fordítót ráküldjük a háborús jelentésekre és a szövegben tartályok, hordók, kagylók és telepek szerepelnek – lövegek (barrel), ágyú-lőszerek (shell), ütegek (battery).
A tankokról jó tudni, hogy három jellemzőjük dönti el a képességüket – mozgékonyság, tűzerő, védelem. Nehéz olyan harckocsit tervezni, amely mindháromban fölénybe kerülhet az ellenség harckocsijaival szemben, hiszen a másik is erre törekszik. Ezért általában a tervező-üzemeltető ország dönt a prioritásokról, az alapján, hogy milyen terepre és milyen célra szánják elsődlegesen a harcjárművet. Például védekezésnél kevésbé számít a mozgékonyság, annál inkább a páncélzat és a tűzerő. Támadásnál pedig a tűzerő és a mozgékonyság élvez előnyt a páncélzattal szemben.
Számít, hol használnák a harcjárművet, mert hegyes, nehezen járható vidéken a mozgékonyság élvez előnyt, valamint a kisebb tömeg, hogy a hidak elbírják a járművet. Míg nagy sík területeken lehet a gép nehezebb, nagyobb, bár ez meg a felderíthetőségét is növeli. Azért nehéz megfelelni mindhárom kívánalomnak, mert akár a fegyverzetet, akár a védelmet növeljük, ez tömegnövekedést okoz, ami a mozgékonyság kárára megy, és fordítva. Tömegnövekedés esetén növelhető a mozgékonyság a teljesítmény növelésével is, de ekkor a harcjármű mérete is nő a nagyobb motor miatt, a nagyobb mérethez több páncél kell, jön az újabb tömegnövekedés, nő a fogyasztás, szóval ebben kell megtalálni a tervezőknek a megfelelő utat.
Az orosz és az ukrán hadsereg fegyverzete nagyon hasonló. Mindkettőnek az eredete a szovjet időkre nyúlik vissza, és a szovjet katonai doktrínák szerint alakították ki őket. A szovjet tankokat támadásra (sőt tömegtámadásra) tervezték. Mint a tatár lovashordáknak, úgy kellett volna elárasztaniuk Európa nyugati felét. Tehát gyorsaság és tűzerő – a védettség másodlagos.
Alapvetően nagy számokkal dobálózunk: orosz oldalon jó 12 500 harckocsit tudnak felvonultatni, az ukrán fél úgy 2500-zal lépett be a háborúba. Azonban ez soha nem jelent ennyi, az adott fronton bevethető eszközt. Egyrészt a tankok nem feltétlenül vannak mind bevethető állapotban (mert letárolták őket, mert elromlottak, kiképzőnek használják). Másrészt az orosz abszolút fölény könnyen olvadhat, ha leszámítjuk a hatalmas ország védelméért szükséges széttelepítés igényelte mennyiséget. Tehát az orosz nem vonhatja össze minden eszközét az ukrán háborúra, mert a Távol-Keleten is kell maradnia védelemnek, a Kaukázus vidékén és a Kalinyingrádi enklávéban is.
Tehát vélelmezhetünk egy kiegyenlítettebb frontegyensúlyt a páncélosok számában. Azonban az elmúlt 10-15 évben, a Putyin-éra gazdasági erősödésével párhuzamban az oroszok költöttek a hadseregükre, egyre gyorsabb fejlesztéssel. Miközben az ukrán hadiipar tovább erodálódott és a meglevő eszközök állagmegóvására, karbantartására és képességnövelésére sem költöttek. Tehát az orosz erő lehet jobb állapotú, jobb képességű, a hasonló alaptulajdonságú harcjárművek alkalmazása mellett is.
De mik ezek a harcjárművek? Látszólag az ukrán fél generációs lemaradásban van. Páncélos erejének a zömét azok a T64-es tankok adják, amelyeket a szovjetek fejlesztettek, csak a szovjet haderő alkalmazta, a 1966-tól állították hadrendbe. Úúú de régi vacak – mondhatnánk, de ne tegyük! Ez a harckocsi hatalmas előrelépés volt úgy a korábbi szovjet és az akkori nyugati típusokhoz képest is. 125 mm űrméretű, sima csövű löveggel szerelték fel, amelyből páncéltörő irányított rakéta is indítható. Ráadásul automata töltőgéppel látták el, így a személyzetet az addigi 4-ről 3 főre csökkenthették, és már rétegelt páncélzatot is alkalmaztak rajta. (Csak összehasonlításként, az M1 Abrams amerikai tank első sorozata 105 mm-es huzagolt csővel készült, úgy 15 évvel később).
Csak gyorsan elmondom, hogy a sima cső azért számít, mert nagyobb kezdősebességgel tudják belőle kilőni a lövedéket, ami nagyobb kinetikus energiával bír, ami igen számít a páncélátütő képességben a nem kumulatív lőszerek esetén (kumulatív harci résznél nem a becsapódási energia és nem a robbanás üti át a páncélt, hanem egy fém kúp körül robban be a töltet, a fémkúpot megolvasztva a kúpirányban kialakul egy olvadt fémsugár, ami átégeti a páncélt, ez az olvadt fém jut be a harcjármű belső tereibe, ott pusztítva). A huzagolt csövű ágyúknál a huzag ad perdületet a lövedéknek, ez a forgás stabilizálja a röppályáján, de a huzag adta megvezetés energiát emészt fel, ezt nyeri meg a sima csövű löveg, amelynek lövedéke szárnystabilizált – például űrméret alatti nyíllövedék. (A nagyobb űrmérettel pedig nagyobb méretű, így még többféle lövedék bocsátható útjára, akár az említett rakéta is).
A T64-et az oroszok már kivonták a hadrendből. Ezt a T72-es típus követte, illetve egy darabig párhuzamosan gyártották a kettőt. Ennek gyártása egyszerűbb volt, lövege azonos, szintén automata töltővel, 3 fős személyzettel, kezdetben tömör, majd rétegelt páncélzattal. Ebből Magyarország is számos példányt üzemeltetett, csúcsidőben, ha jól emlékszem 400 darab volt belőle a Honvédségünknek, mert a délszláv válság idején, a kilencvenes évek első felében a rendszárváltás előtt beszerzettek mellé vásároltunk még 200 darabot Belorussziától. Már nincsenek meg, Kuvaitba és Irakba kerültek eladásra. Ami kevés maradt, az töredéke a régi mennyiségnek.
A T72-est ma is gyártják. A „szovjet” változatból 300 darab van ukrán szolgálatban, a korszerűsítettekből 7650 orosz szolgálatban, ez az alap harckocsijuk. Most a T72B3 fut, 2013 óta gyártják, folyamatosan fejlesztik, jelenleg 1130 lóerős dízel hajtja, és 530 darabot állítottak szolgálatba. Van még a mindkét fél által üzemeltetett tankokból: ez a T80-as, amelyet 1976-tól állítottak szovjet szolgálatba. Miként az M1 Abrams, ez is gázturbina-hajtású és 1100 lóerős. 340 darab van az ukránoknak, 3450 az oroszoknak. Lövege ugyanaz, mint az előzőeké.
A T80 kései változata újra dízelmotorokat kaptak, mert a gázturbina az oroszoknak nem vált be, sok meghibásodás és óriási üzemanyag-étvágy jellemezte – és nagyban növelte a harcjármű hőképét, ami a felderíthetőségét könnyítette meg. A T80-ból való ukrán fejlesztés a T84 Oplot, amelyből 10 darabot raktak össze, és a nemzetközi piacról jelentkeztek rá vevők – ez is dízelmotoros, 1200 lóerős.
Az orosz ipar 1993-tól gyártotta a T90-est, dízelmotorral, kompozit páncéllal, ugyanazzal a 125 mm-es simacsövűvel, 570 darab áll hadrendben. Az oroszoknak még van teljesen új fejlesztésű tankja is, a T14 Armata. Nincs belőle sok, úgy 150 darabnál jár a gyártás, de legalább annyira generációváltó eszköz, mint a T64 volt. A T14 kezelőszemélyzete 3 fő, a páncéltest elejében ülnek páncélkazettában, a torony összes fegyvere automatizált.
Ezt a dögöt nem arra szánták, hogy leváltsák vele a régi lánctalpasokat. A T72B3-mal közös alkalmazásra szánják, a T14 amolyan harctéri idegközpont, mint a Holnap határa című filmben az Alfának hívott mimikfaj. Képes a harctéri irányításra, így a T72-es hordák abba marnak bele, amit a T14 kijelölt. Csak egy példa, ez miért fontos: a hadihajókon mondjuk az 1800-as évek végén az ágyúkat egyesével irányozták a célra – tehát mindenki arra lőtt, amit látott. Nem volt túl hatékony. Bevezették azonban a központi tűzvezetést, így minden hajóágyú onnantól egy célra irányult, így a tüzérség hatékonysága megnőtt. Ugyanezt képzeljük el egy szárazföldi hadszíntéren. Megy harminc harckocsi, és lő mindent, amit lát. Aki meg nem lát, az nem lő. De megérkezik a T14 Armata alfafaj, kommunikál a drónokkal, repülőkkel, mindenkivel, kijelöl olyan célt, amit a T72-horda tagjainak jó része esetleg nem is lát. Megkapják valós időben a céladatokat és a harminc 125 mm-es löveg egyazon célra zúdítja a csapásait. Hát hatékonyabban hangzik, és elég ijesztően.
Azonban a harctéri forradalmárnak szánt T14-est nem azonosítottak az ukrán harcok során. T80-asokat, T72-eseket, T90-eseket küldtek megoldani a harcfeladatokat. Ők pedig hasonló képességű kollégáikkal állnak szemben, hasonló, ha nem teljesen azonos alkalmazási elvek szerint vetik be őket, tehát felértékelődik a személyzetek és parancsnokok egyéni ügyessége, helyzetértékelése. Az ukránok otthon harcolnak, az oroszok meg olyan földön, amit szinte ugyanúgy ismernek, mint a honiak.
De az eddigiek alapján most nem jellemző a tankcsata. Nincs második Kurszk (pedig térben közel van), nincs harkovi tankcsata (ami sok volt a német és szovjet között), és még nem jött össze a cserkaszi katlan sem újra, mert az ukránok okosan kerülik a nyílt terepi összecsapást. A levegőből illetve gyalogsági fegyverekkel semlegesítik a páncélosokat. A tankok bekényszerülnek az épített környezetbe, ami igazi pokol a számukra, mert ott még a klasszikus Molotov-koktél is halálos a számukra. Városban a gyalogság (vagy a fegyvert fogó civilek) is nagyon veszélyesek a tankokra, festékgránáttal elvakítva őket mindenféle (akár házilagos) módon pusztíthatják, ami nyílt terepen nem működne.
Az oroszok igyekeztek felkészülni a hibrid hadviselésre, sokat tanultak Szíriában. Mint az amerikai harcjárműveken, az oroszokon is megjelentek az úgynevezett RPG-rácsok. Ez egy fém rácsszerkezet, amelynek a célja, hogy a kézi páncéltörő fegyverek töltetét a páncéltest elérése előtt berobbantsák. A harckocsijaikon látni a reaktív páncélzatokat is, ez a hetvenes években kifejlesztett, és azóta tökéletesített védelem lényegében minden páncélost üzemeltető ország eszközrendszerében megvan. A feladata, hogy külső behatásra a robbanószerrel töltött téglatestek felrobbanva a támadó eszköz robbanását igyekeznek semlegesíteni. Ezekből úgy készleteznek, hogy békeidőben nem jut mindegyik harckocsira, a felhasználhatósági idejük is korlátozott, tehát nincs minden harcjárművön.
Jellemzően az ukrán tankokon van kevésbé ilyen kiegészítő védelem, RPG rács sem igen látható rajtuk. Az orosz fejlesztett aktív védelmet is. Ez olyan eszköz, amely észleli a harcjármű felé közeledő ellenséges lövedéket és az előtte lévő légteret repeszfelhővel teríti, amely jó eséllyel felrobbantja, tönkreteszi azt – van ilyenje Amerikának, Izraelnek, a németeknek is. De ez drága holmi, nem is kerül mindegyik harckocsira. Néhány oroszra került a toronyra is „RPG rács”, ezzel a dróntámadásokra igyekeznek felkészülni, mert a páncélosok klasszikusan a levegőből jövő támadásokkal szemben a legvédtelenebbek.
Ezek a védelmi eszközök mind javíthatják a páncélos túlélési esélyét, azonban egyik sem száz százalékos. A védelmi eszközök nagyon nehezen tudnak mit kezdeni a modern, úgynevezett tandemfejes kézi páncéltörő rakétákkal (ilyen az Ukrajnába szállított Javelin is). Ezeknél dupla harcirészt hordoz a kis rakéta, az első elműködve a külső védelmen utat tör a másodiknak, amely így a tényleges harckocsi páncélzatot támadhatja. És bár ekkor is védenie kéne a főpáncélnak, hiszen a felsorolt harckocsik lényegében mind rétegelt vagy üreges páncélzattal készültek (ami a kumulatív sugarat elnyelné, terelné), ám ez többször nem véd, mint véd. Jó példa erre a Szíriába benyomuló török Leopard páncélosok nagy vesztesége, amit a kurd harcosok kézi páncéltörőkkel pusztítottak – panaszkodtak is a törökök a németeknek, amira az utóbbiak úgy reagáltak, hogy tetszettek volna megvenni a felkínált (drága) kiegészítő páncélzatot is, erre nem szól a jótállás.
Visszatérve az orosz-ukrán konfliktusra a tankok mellett jóval nagyobb számban szerepelnek az egyéb páncélosok. BMP, BTR, BRMD és társaik. Ezek a gyalogsági páncélosok lehetnek lánctalpasok, vagy gumikerekesek. Mozgékonyak, de a tankokkal ellentétben gyengén páncélozottak, és kisebb tömegű fegyverzetet hordoznak. A fegyverzet változatos, lehet kisebb űrméretű löveg, gépágyú, páncéltörő-, vagy légvédelmi rakéta, tüzérségi rakéta. A védelmüket úgy tervezték, hogy a gyalogsági kézifegyverek (maximum géppuska) közvetlen tüze, valamint a nem telitalálatok repeszei-, és az úgynevezett IED-ek (házilag készült robbanóeszközök) ellen védjék a benne ülőket. Új kategóriáik a teherautó-platformokra telepített csapatszállítók és egyéb speciális járművek, hasonló védettséggel.
Az oroszoknak közel 27 000 darab ide sorolható járművük van, az ukránoknak 6990. Az orosz haderő nagy területi szétosztottsága miatt a tényleges létszám-szembenállás nem ilyen arányú. Miként a tankoknál, úgy ezen eszközök kategóriáiban is tapasztalhatunk egy orosz minőségi fölényt, de ez a tömegesen alkalmazott eszközökre kevésbé jellemző. Példának megemlítjük az Terminatort, amely egy közepes páncélos, speciális automatizált toronygéppuskákkal, gépágyúkkal és kisrakétákkal gyalogsági támogató szerepkörben, magas tüzelési szögei miatt kifejezetten a városi harcra optimalizáltnak látják a szakértők – fel tud lőni 50 méterről a nyolcadik emeletre is, míg egy T72-esnek ehhez másfél kilométerre kéne eltávolodnia.
A Terminatorokat azonosították Ukrajnában bevetésen, azonban a források szerint eddig összesen 9 darab érkezett. Hasonló ez a spéci ukrán Kevlar-E harcjárműhöz, amelyet szintén azonosítottak bevetésben, de eddig csak egy készült belőle. Az új generációs, teherautó platformú gépek közül orosz oldalról az Ural Taifun, Kamaz Taifun gépeket ugyanúgy láthatjuk, mint ukrán megfelelőiket, a Kraz Schrek, Kozak2 vagy Kraz Spartan harcjárműveket.
Mindenesetre akár újabb, akár régebbi, a beszámolók és látottak szerint tömegével vesznek oda ezek a könnyebb páncélozott járművek mindkét fél részéről. Több kiégett harcjárművet láthatunk a beszámolókon, mint bármely közel-keleti harci felvételen az elmúlt 10 évben, ahol leginkább a Toyota pickupok domináltak. Mindent összevetve jelen állás szerint elsődlegesen nem az alkalmazott technika fogja eldönteni az orosz-ukrán konfliktus sorsát.
