Abe Sinzó és a modern Japán elnöki limuzinjai

Helyi jelentések szerint a támadó is csak annyit mondott a rendőröknek, hogy nem volt elégedett a miniszterelnök munkájával, ezért akarta megölni. Sinzó monetáris politikájával támogatta a megújulást, de a mögöttes problémát nem sikerült megoldani, a gazdaság strukturális átalakítása nem zajlott le. Pedig az ország autóiparát két oldalról is fenyegeti a szektor elektromos hajtás felé mozdulása: a villanyautók kisebb alkatrész- és munkaigénye miatt több millió japán munkahely szűnhet meg, másfelől a japán GDP 14 százaléka kerül veszélybe, ha a helyi gyártók félrekezelik az elektromos átállást.

A kormányzatnak erre persze aligha volt/van közvetlen ráhatása, némi pozitívumot jelenthetett viszont, hogy Sinzóék nagy jelentőséget tulajdonítottak a robotikának, az utóbbihoz áttételesen kötődő önvezetés már középtávon is több milliárd dolláros, potens ágazat lesz. Ezt Japánban csak erősíti, hogy a világ egyik legjobban szabályozott országa lévén az átlagnál talán könnyebb lesz megvalósítani az egységes infrastruktúrát és társadalmi együttműködést igénylő megaprojektet, néhány helyen már dolgoznak is a tesztüzemen.

Abe Sinzó kapcsolata az autóiparral itt nagyjából véget is ér, nem volt autórajongó, nem voltak különleges járművei, amikkel Joe Biden módjára lehetett volna kampányolni; néhány kötelező körben pózolt az akkor még új, üzemanyagcellás Toyota Mirai-jal, és autózott Elon Muskkal egy Tesla Model S P85-ben. A második Sinzó-adminisztrációhoz köthető azonban az új elnöki limuzinok bevezetése. Tisztességes ipari nagyhatalomként Japán is presztízskérdésként tekintett a legfelsőbb vezetők utaztatására: a második világháború után még évekig használtak amerikai modelleket (pl. Cadillac Series 75-öt), a hatvanas évek elején azonban elkezdtek olyan, belföldi típusokat használni, mint a Toyota Crown Eight, a Nissan President, majd a több mint három évtizedig szolgáló Nissan Prince Royal.

A japán autózás egyik csúcsa a Toyota Century, amelynek szinte összes generációja szolgált valamilyen politikai vezető alatt, ám a 2008-as, Hokkaidón tartott G8-as csúcstalálkozótól kezdve az emisszió-csökkentés és az üzemanyag-takarékosság nevében hibridre váltották, és ideiglenesen a Lexus LS600hL lett az elnöki autó. Ezek a típusok (UVF46/XF40) még ma is szolgálatban vannak, ami azért tűnhet furcsának, mert korosak, azóta már rég megjelent, sőt kissé meg is öregedett a Lexus limuzinjának következő, modernebb generációja, az XF50.

A dolog összecseng a japán konzervativizmussal, és a Toyota hozzáállására is rímel: a csúcsmodell Centurybe a legújabb motorok helyett is korábbi, már kipróbált konstrukciókat építenek, amelyeknél már kiderültek és javításra kerültek a hibaforrások. Egy elnöki limuzin esetén nyilván elfogadhatatlan a lerobbanás.

Sinzó második ciklusa alatt azonban leváltották ezeket a Lexusokat, helyükre ismét a Centuryt, annak is harmadik generációját (UWG60) állították – a kísérő járművek (Crown Majesták, Celsiorok és az öregebb, GZG50-es Centuryk) mellett viszont továbbra is ott vannak az LS600-asok. A váltással egyidőben saját, kormányzatilag üzemeltetett autókat rendszeresítettek a korábban, sok esetben kölcsönzöttekkel szemben, hogy ezzel is védekezzenek a lehetséges terrortámadások ellen.

A kormányzati konvojokat egyébként könnyű felismerni: az elnöki autók hűtőrácsa mögött és a hátsó lökhárítón kék LED-es fények kaptak helyet, rendszámuk mindig a 20-00, 30-00, stb. formátumot követi. A kísérő járművek ablakaiból piros botokat lengető, sípot fújó figurák lógnak; érdekesség, hogy a KRESZ szerint közlekednek, vagyis - a vészhelyzetek kivételével - ugyanúgy megállnak a pirosnál, mint bárki más. A kormányzati autók színe jellemzően fekete, így egy sötét limuzin láttán nem kell rögtön megijedni és szemlesütve eloldalogni, nem feltétlenül jakuzát látunk.

A miniszterelnöknél magasabb pozícióban csak a császári család áll, számukra dedikált autókat gyártott a Toyota. A Century Royal (G51, 2006) hossza hat és fél méter, négy darab készült belőle - a cikk szerzőjének volt szerencséje kettőt is látni közülük. Az “Empress 1” 50 millió jenes árával a legolcsóbb, ezt a császári házaspár használja; az “Empress 2” pompakocsi; az “Empress 3”-ast és 5-öst pedig díszvendégek fogadására használják, ezek karcolják a 100 millió jent (300 millió forint). Mivel a 4-est a keleti kultúrákban szerencsétlen számnak tartják (sok helyütt 4-es számú ülés, parkolóhely, házszám sincs), az “Empress 4” hiányzik a sorból.

A Royalt a normál elnöki Centuryhez hasonlóan golyóálló üvegekkel szerelik, a középső ablakkerete bővített, hogy jobban látszódjon a császári család. Közös bennük az elöl bőr-, hátul gyapjú kárpitozás, a gránit fellépőbetétek és a tradicionális rizspapír burkolatok. Az autó összesen körülbelül három tonnát nyom, amit egy 5 literes V12-es 1GZ-FE mozgat.

Könyvet nem csak magáról a típusról lehetne írni, de a jelvényén megjelenő arany főnixről (hō'ō, 鳳凰) is. A hagyomány szerint a madár feje az erényt, szárnya a kötelességet, háta az illemet, hasa a hitelességet, mellkasa pedig az irgalmat jelképezi. Utóbbiból ma Narába nem jutott elég.

Ha olvasnál még a Centuryről, Csipszer kolléga tesztjét itt találod.