Sbarro Event

Hátam mögött ködbe vész a Mitsubishi standja, balra kissé balul sikerült, de szépen prezentált Subaruk feszítenek a csillogó fehér háttér előtt. Jobbra noname kiállítók, még a legnevesebb közülük a Motor-Presse lapkiadóé, amelyik kemény 8,631 négyzetmétert bérelt, így egy negyven éves Porsche 911 Turbo épp elfér rajta – a kordon a fényezést súrolja, a bálnafarok már szinte lelóg a területről, csoda, hogy a rendszerető svájciak le nem darálják a rendszegő sarkot egy akkus sikítóval.

Elnehezült agyam még azon a mócsingos falaton csócsál, hogy vajon mit keres épp egy lapkiadó színében egy öregnek nem igazán öreg, se azért nem is túl legendás Porke egy ilyen lehetetlenül kisszívű standon, amikor szemem jobb sarkában, a távolban már a Touring felirat megpillantása után feltűnik a tömeg. Nem, nem döbbenetes szilikonok állnak az ámuldozás háttérben (az az ABT-nél volt). Innen, a Motor-Presse felől nézve, a hátul álló férfiak arcán feszült, viszolygással vegyes figyelem tükröződik.

Néhányan hitetlenkedve rázzák a fejüket, mások, akik láthatóan valahol az első sorban, a küzdőtér környékén járnak, hirtelen megfordulnak, és a szájukra szorított kézzel menekülnek. Gyomorsav maró szaga terjeng. Zokogó férfiakat látok, úgy sejtem, a Graf Zeppelin lezuhanása óta nem történt olyan, ami így sokkolt volna meglett, sokat látott embereket. A Subaru-stand egy gazdátlan, közeli pultjának tövében répával teli tócsa növekszik, úgy látszik, eddig bírták, akik meglátták a Lényt. Én még csak a tömeg hátát vizslatom.

Izgatottan nyomulok előrefelé, a kíváncsiság legyőzi bennem a rettegést, pedig sajnálnám a Peugeot-standon elfogyasztott, Év Autójás, korrupciós créme brulée-t. Kiváló volt. Egyszer csak rést látok, keményen odalépek, védekezésül magam elé tartott Sony RX-100-zal. Igazából a kijelzőn pillantom meg először, és megremeg a kezem.

Hát persze, a Sbarro stand hátuljánál vagyok, mire is számítottam. Egy teljes évnyi jajjdecsunya.blog.hu előfizetés nem hordoz magában ennyi förtelmet, mint ez. Az efféle járművek láttán világosodik meg az olyan gyarló srác, mint én vagyok, mennyire hatalmas az emberi elme. Most már tudom, a mi fajunkkal nem veheti fel a versenyt semmiféle földönkívüli lény, ilyen borzalom létrehozásához homo sapiensi zsenialitás szükséges. Mert van Genfben kaotikus, lyukas nejlonszatyrok mélyén markánssá erjesztett ízléstelenségből, sok pénzből és Hófehérkét lepipáló naivitásból összegyúrt, szörnyű autópép, de ez itt, mindent visz. Ez a maga homogén, letisztult, mélységesen harmonikus okádékságában annyira zseniális, hogy nem találok szavakat.

Nem tudom, pontosan mi ez a kocsi, túrtam utána a neten, de még fényképek se nagyon vannak róla, csak a Sbarro honlapján. Lehet, hogy speciális lencsebevonat kell hozzá, hogy egyáltalán fotografálható legyen, mert ilyen borzalom láttán összekuszálódik a fényérzékelő lapka a digigépekben? Nem tudom, nekem csodával határos módon sikerül néhány képet lőnöm, igaz, közben olyan csatát vívok a creme brulée-vel, mint Sigourney Weaver a nyolcadik utassal a híres jelenetben.

Nézzék csak közelebbről, mert ez hihetetlen. A jármű övvonala majdnem a mellette álló csávó vállának magasságában van. Kívülről a Lampart zománckádak és a Duesenberg Torpedo stilisztikai elemeinek összevonásával, némi utánfutóhátsólámpa-hintéssel jött létre az impozáns látvány.

Négy az ajtó, és miközben a BMW-nél száz mérnök öt éven át dolgozott azon a határoló-megoldáson, ami minden helyzetben nyitva tartja az ajtót, Sbarróék egy elegáns tollvonással megoldották a dolgot: a zsanérok szorulnak, mint az elfeledett, első világháborús temető deszkakapuja. Talán nem is baj, mert ha nem így tennének, azok a fogpiszkálószerű zárak semmiféle sebességnél nem tudnák elejét venni a kinyílásnak.

A belső tér a legfényűzőbb húszas évekbeli luxuslimuzinok alapkialakítását követi, de olyan, mint egy félbehagyott kifestőkönyv – elfelejtettek beletenni, hát, izé, dolgokat. A teljes műszer- és kezelőszerv-park szerényebb, mint egy negyvenes évek végi Volkswagené, igaz, ami van, és akad rajta fém, azt a hibátlan ízlés jegyében aranyozták. Arany és fehér – ez az igazi oldszkúl Harlem, menő. Imádom a párnákat is a hátsó üléseken, sajnos ez a szintű gagyerákság nálunk már a kínai piacon sem hozzáférhető. Elmorzsolok egy könnycseppet a régi lengyel piacok feltörő emléke felett.

Tovább, a kocsi elejéhez, amely igazi Lambo Style Door (LSD) mintájára nyílik. Senkit ne zavarjon, hogy ettől a kábé csillió hengeres, hengerenként kétgyertyás, láthatóan két vezértengelyesnek szobrászkodott pléhdíszlet szerelése lehetetlen lesz. Mert ha ebben bedöglik majd a feltehetően a hátsó ülés alá rejtett, háromhengeres Smart-blokk, úgyis cserélni kell az egészet.

Egy kis Duesenberg itt, Bogár amott, majd a Lamparttól Lamborghiniig terjedő ív hátán a kocsi orrához csusszanunk. Nos, mi hiányzik még a képletből? Úgy bizony, a Bugatti. És hogy a legkönnyebb Bugattit fabrikálni? Patkó alakú maszkkal. Ki gondolta úgy, hogy Sbarróék kihagyják ezt a ziccert? Leülhetsz fiam, egyes. De legalább értékeld a kutyust, milyen szépen szökken, egy kicsit szarvasabb lenne, már Volgának nézném.

Kicsit még elmélázok a szédületesen tömör, leginkább hetvenes évekbeli, óriási amerikai batárokra illő alufelniken, amelyek egy hatméteres Cadillacken arányosak, de egy ilyen méretű autó alatt, mint a Sbarro Event, elvesznek, ingatom a fejem, amikor meglátom a motorházfedél túloldalán, hogy behelyezik az oldalsó rácsot – miért kellett ezt, megvonják az impozáns alufólia-blokk látványát a pórnéptől? Szemetek.

Bámulom ezt a szörnyszülöttet, miközben a reggelire elfogyasztott virsli és az ebéd párolt céklakörete lejátssza a waterloo-i ütközetet a gyomromban, s amikor a jármű stílusához illő, zavaros böffentés elhagyja a csatateret, eszembe jut, honnan merítették Sbarróék az ötletet. Kubából. Ott készülnek ilyen „tudom, hogy nem olyan, de majdnem eltaláltuk a stílust, de jó, nem?” autók, nézzék csak!