Pécset bármivel megjárom egy nap alatt!

2011.02.26. 18:38

Zoli a kapun belüli munkanélküliség megtestesítője volt. Afféle KISZ-titkár volt, abban az időszakban, amikor a poszt egyetlen célja az volt, hogy legyen valaki, aki a havi egyszeri taggyűlésnek csúfolt IHB-bulikat megszervezze, a számlát pedig kifizettesse az üzemvezetőséggel.

Zoli a Csepel Művek területén fészkelő egyik cégóriásnál volt állományban - majdnem azt írtam, ott dolgozott, de ez ugye erős csúsztatás volna. Talán az Erőmű lehetett, a néhány sor múlva meglepetésszerűen felbukkanó "turbina" szóból következően.

Nos, a késő nyolcvanas években egy túlzottan lelkiismeretes felsővezető azt találta ki, hogy megszünteti a semmittevést. Aki a bérlistán szerepel, az dolgozzon meg a napi betevőért, vagy legalább tűnjön úgy. Így Zolinak is jelenése volt a szőnyeg szélén, és megkapta az ukázt: holnaptól minden reggel hétkor munkára jelentkezik. Igen, munkára, mint mások - bár hogy mi lesz a konkrét feladata, nem derült ki.

Zoli jó mulatságnak tartotta kipróbálni a dolgozás nevű tevékenységet, így reggel hétkor frissen, kipihenten, hamvasra borotválva jelentkezett a fenti úriembernél. Némi telefonálgatás után kiderült, volna itt valami tennivaló. Pécsről kéne felhozni valamiféle turbina-alkatrészt. Zolinak jogosítványa van, nagyjából tudja, hol van Pécs, ráadásul ez egész napos elfoglaltságnak ígérkezik, legközelebb csak holnap reggel kell foglalkozni ezzel a léhűtővel. Megszületett hát a megbízatás, Zoli pedig boldogan vállalta, ha már úgysincs más lehetősége.

Akadt ám még egy kis probléma - ez a bizonyos alkatrész nem volt kicsi, ellenben baromi nagy volt, és ehhez méltóan nehéz is. Amolyan sokszáz kilós vasdarabot kell elképzelni, amit vonaton, biciklin, rolleren meglehetősen körülményes szállítani.

Kell hát egy autó, ha egy mód van rá, platóval.

A Csepel Művek persze bővelkedett szállítóeszközökben, ám mindegyikhez tartozott egy sofőr és egy extra-halaszthatatlan és ultrasürgős feladat. Vagy legalábbis ezt állították róluk. Hosszas keresgélés után a küldetés sikere veszélyeztetve látszott, ugyanis egyetlen mozgásképes jármű akadt csupán - egy rendszám nélküli, csak a gyártelepen belül használatos azonosító táblával ellátott Multicar.

Zoli az ún. dolgozás újszerűségétől felvillanyozva gyorsan kiszámolta, hogy a kétszer kétszáz kilométeres utat a rendelkezésére álló nyolc óra alatt épp meg tudja tenni, a felpakolás és ügyintézés által hozzácsapott időt meg amúgy is fizetik túlórában - ő bizony a Népköztársaság és a szocializmus építéséért bevállalja a multicarozást. A rendszám hiányán nagyvonalúan átsiklott, gondolta, a CSM feliratú azonosító tábla és a Csepel Művek egyes számú kapujára érvényes személyi belépő minden ellenségesen fellépő közeget meggyőz majd, hogy itt csak a nemes ügy érdekében foganatosítódik a szabálysértés.

Nekiiramodott hát a Multicar és az ő büszke pilótája Pécs felé. Az iramodás persze itt némi költői túlzást feltételez, hiszen a jármű sík úton önerőből nagyjából 50 km/h-s sebességre volt képes - igaz, ezt a megengedett maximális terheléssel (kiviteltől függően nagyjából 1,5-1,8 tonna) is tudta. Volt némi korabeli fedélzeti hifi is a kabinban, bár a Videoton-mono-középhullám kombó nem biztosította a muzsika felhőtlen élvezetét a vidáman csettegő dízel felett üldögélve.

Apropó!

Az megvan mindenkinek, hogy léteznek Multicar-klubok szerte Európában? Itt például a cseh tagság színe-java.

Azon gondolkodom, vajon az éves nagy találkozó programpontjai között szerepel-e utcaseprés, emelés, markolás, illetve bizonyos nagyon nehéz dolgok egy bizonyos helyről való más bizonyos helyre való elvitele ?

Mire Pécsre ért, Zolink már kissé bánta a nagy buzgóságot - a négyórás út lényegesen kevésbé bizonyult érdekesnek, izgalmasnak, mozgalmasnak, mint amilyennek még Csepel és Szigetszentmiklós-Lakihegy határán tűnt.

Mindenesetre megtalálta a kockás jegyzetfüzetre skiccelt vázlat alapján a Turalkforg (Turbina Alkatrész Forgalmazó, gondolom) Vállalat lerakatát, és jelentkezett az áruért. Várakozás közben tette a szépet az adminisztrátor-hölgyeknek, és talán már alakult volna valami Icukával, ha a dühös Targoncás Laci be nem ront az irodába.

- Ne szórakozzon velem, Icuka, ott keringek a Molotovval az udvaron húsz perce, de nem találom, melyik IFÁ-ra kell felrakni a pakkot!

Zoltán kiszakította magát Icuka tekintetének legmélyebb bugyraiból - és amikor a bugyrai szót használom, nem viccelek -, magabiztosan karon fogta Targoncás Lacit:

- Jöjjön, kartárs, én jöttem Csepelről, majd mutatom, hová rakja fel.

Kiballagtak, megálltak a Multicar mellett, ahol Targoncás Laci azt a tekintetét vetette rá, amelyet akkor szokott, ha a kollégák a negyedik sör után, kezükben a sűrített levegős pisztollyal huncutul arra biztatják, aludjon csak nyugodtan a raklapok mögött, majd ők figyelnek.

- Mit mondott, honnan is jött?

- Csepelről.

- Na szórakozzon ám a jó édes anyukájával, ne velem! - mondta Targoncás Laci, és elballagott a raktár felé.

Zoli ekkor már kevésbé volt magabiztos, az idő ugyanis rohamosan telt, és már cseppet sem volt biztos abban, hogy az esti brigádsörözésre hazaér. Szerencsére a kulcs a targoncában maradt, ő pedig bátor legény volt - hát felpakolta a csomagját, és elindult haza.

Ötvennel, Multicarral, kétszáz kilométerre.

A teher meg sem kottyant a keletnémet nehézipar gyöngyszemének, az iszonytató iram cseppet sem csökkent hazafelé sem - Zoltán azonban egyre jobban unatkozott. Akkortájt még a Calypso Rádió és B. Tóth csengő hangja sem varázsolt derűt a hallgatók lelkébe, csak a Petőfi, a Kossuth és a 3. műsor nem túl zavarbaejtő választékából szemezgethettek.

Valahol félúton hazafelé már nagyon megbánta az egészet. Megfogadta, hogy inkább megtanul hegeszteni, csavarozni, raktári kartont vezetni, vagy portáskodni - bár utóbbi elég nehezen megszerezhető, nagy becsben tartott pozíció volt -, de a sofőrködés nem neki való, soha többet ilyesmit.

Kisapostagnál azonban egy kedves, szimpatikus, de leginkább szőke, nagymellű és hosszú combú stoppos leány állt a kihalt út mentén. Zoltán jó előre leengedte... izé... elhúzta az ablakot, gyorsan meggyújtott egy gyűrött Marlborót - kifejezetten csajozási célra vette egy továbbképzésen a Hungarocamion egyik KISZ-titkárától, egyébként nem dohányzott -, és egy laza mozdulattal az út szélére húzódott.

Lejjebb csúsztatta az Ofotért-napszemüveget, kikacsintott a jobb oldali ablakon, és intett a leánynak. Az meg állt, bénán. Szó bennszakad, szem fennakad, lehelet megszegik - a csaj nem jön. Zoli újra intett, a stoppos pedig tovább nézett, értetlenül, bénán, megdöbbenve.

Zoli alig egy pillanatra akadt meg. Gondolta, mi baj lehetne, tesz még egy próbát, aztán ha nem megy, továbbhajt. Feltolta tehát az optikát a feje tetejére, megvillantotta legszebb alapszervezeti mosolyát, és kiszólt az ablakon:

- Csepelig megyek, elviszlek, ha beülsz.

- Kösz, de hová? Nincs több ülésed?

Zoltánunk kétszer-háromszor végigfuttatta a feldolgozóegységen a két rövid mondatot, mire megértette a probléma lényegét. Az ugyanis kiment a fejéből, hogy a CSM legöregebb, szimplafülkés Multicarját sikerült megkaparintania. Így a stoppos legjobb esetben is a motorház bordázott fedelére ülhetett volna, amely nem csupán azért rossz, mert a formás popsit afféle uborkareszelő módjára hámozza meg igen gyorsan, de ott még beszélgetni sem tudnak úgy igazán...

- Á, mindegy, ha nem akarod, nem muszáj - szólt oda lazán, majd méretes porfelhőt maga után hagyva kilőtt a padkáról, és meg sem állt az Erőműig.

Végül este hétkor landolt az Erőmű udvarán. Az épület bejárata előtt letámasztotta a paripát, nyergében a nagy és nehéz vassal, hazaballagott, és megfogadta: soha többé Multicar.

Hirdetésblokkolóval néznéd éppen a Totalcart, és ettől mi éhen halunk.

A TC olvasása ingyen van, de a működtetése nem: szerzőink és családjaik táplálkoznak, és ami fontosabb: rendszeresen tankolnak, pénzért.

Kérjük, engedélyezd a TC-n a hirdetések megjelenítését, vagy ellehetetleníted a működését annak, amit épp olvasni szeretnél.