CD-játszó ötvenezerért

Sony 2500

	Sony 2500

A Sony a vásárlásnál állít minket döntés elé. Sárga vagy zöld kijelzővel vásárolhatjuk meg. Ezek után annyi a teendő vele, hogy az ISO típusú csatlakozóval autónk hang és elektromos rendszerére csatlakoztatjuk, és kész. RCA kimenet? Ugyan már. Az úri huncutság lenne ennyiért a Sony-tól.

Ez a legbiztosabb jele, hogy a 2500-as az alapmodell, például ilyen egyszerűsítésekkel lehetett bent tartani az árát az 50 000 forintos határon. Egy erősítő szinte mindig javít a fejegység hangján, de hát itt erre nincs lehetőségünk. Vannak olyan erősítők is, amiken van nagyszintű bemenet, ezekkel elvileg össze lehet hozni a Sony-t, de tapasztalataim szerint ebből még jó dolog nem igazán sült ki. Búgás, zúgás, mindenféle zajok annál inkább.

A Sony levehető előlapja nem a megszokott fekete, hanem finoman csillogó ezüst. Az angolok erre a színre mondják, hogy gunmetal, és tényleg van is valami military feeling a készülékben. Baloldalt egy nagy tekerő, körülötte elszórtan ilyen-olyan gombok, a jobb szélen egy másik, de sokkal kisebb tekerő. Ezen a sokak szerint mindennél fontosabb basszust lehet állítani.

A kijelző olyan szegmensekből áll, mint a régi kvarcórákon. A sárga kijelzős szerintem jobban olvasható. Persze nem ússzuk meg látványelem nélkül. Bekapcsoláskor a WELLCOME felirattal adnak elő mindenféle trükköket a kijelzőn, és ha szeretnénk, a kijelző egy pillanatra sem nyugszik. Körülbelül ennyi. Könnyű használni. Megtekerjük a nagy gombot, erre hangosabb lesz. Megtekerjük a kis gombot, erre több lesz a mélyhang. És egy kis luxus: meg tudja jeleníteni a CD-Text-et az így készült lemezeinkről.

JVC KD-S 676R vagy 673R

	JVC KD-S 676R

A két készülék ugyanaz, csak a kijelző színe piros vagy zöld. A műanyag keret színe mint a Sonynál, ezüstös-gyönyházas szürke, de első pillantásra inkább feketének tűnik, a nagy méretű sötétebb betétek és kijelző miatt. A fontosabb gombok ezüst színűek, ezzel válthatunk CD vagy rádióhallgatásra, állíthatjuk a hangerőt.

Okosan vannak elrendezve a kezelőszervek, a látvány és az ergonómia jó kompromisszuma, de hosszabb használat során kiderül, nem eléggé jól érezhető az egyes gombok billenése. Tulajdonképpen elegáns a készülék, de van benne valami, ami miatt kicsit olcsó, műanyagos hatást kelt.

Erre talán az lehet a mentsége, hogy olcsó és műanyag. A kijelző nagy, és fényes. Egy kedves hellóval üdvözöl a bekapcsoláskor. A fényerő nappal elég, este túl erős lehet. CD-Text nincs, viszont van RCA kimenet. Persze csak egy pár, de így már használhatunk külső erősítőt, illesztési gondok nélkül.

Kenwood KDC 3080 RA/RG

	Kenwood KDC 3080 RA/RG

Az alap Kenwood. Robosztus egy darab. A kijelző sárgán világít, talán a legjobban olvasható mindegyik közül. A gombok háttérvilágítása kétféle lehet. Ezt a vásárlásnál el kell döntenünk, az RG végződésű a zöld, az RA pedig a piros.

A kezelőszervek elhelyezkedése első látásra leginkább véletlenszerűnek mondható, de használat közben kiderül, van benne rendszer. A gombok billentése jó. Itt némi elfogultságot kell bejelentenem, mert az én autómban főállásban is egy Kenwood CD dolgozik, az árlista másik végéről, szóval nekem flottul ment a kezelése. CD-Text re nem futotta, de egy pár RCA kimenetet itt is találunk.

Sanyo FXD 770 RDS

	Sanyo FXD 770 RDS

A kakukktojás. A Sanyo-t első ránézésre kínaipiaci olcsódzsuvának ítélték sokan, pedig messze nem az. A cég gyárt mindent, például az én porszívóm is büszkén viseli ezt a márkanevet, idestova több mint egy évtizede, de ennél sokkal hájtekebb dolgokból csinálnak sok pénzt ott Japánban. Például CD játszókba való lézerdiódákat készítenek, óriási sorozatokban, a hozzá való optoelektronikákkal és szervókkal.

A 770 RDS nem alapmodell, bár szolgáltatásai alapján nem nagyon emelkedik ki a többi tesztelt masina közül. Az előlapja ezüst színű, a gombok rajta zöldek, elég picik, nem igazán tudni, megnyomtuk-e már őket, viszont rettentően dizájnosak.

A fő kezelőgomb egy homorú, négy irányba billenthető valami. Remekül szuperált a teszt alatt, még rázós úton sem sikerült mellébillenteni vele. Ha levesszük az előlapot, egy villogó led figyelmezteti a kezdő autótolvajokat, hogy itt egy riasztó van bekapcsolva, a rutinosabbakat meg arra, hogy ez egy rádiómagnó, előlap nélkül. A villogást persze ki is lehet kapcsolni. RCA kimenetet itt is találunk.

A hifi újságokban gyakran találunk kis listákat, milyen lemezeket is vett elő a teszter, hogy megítélje a készülék hangját. Egymás után sorakoznak a duplán-triplán árazott demólemezek, esetleg még azokról is kiemelve egy-egy szám. Legtöbbször még egy órányi zene sem jön így össze. Zene? Túlzás.

Megtudhatjuk például, hogyan birkózott meg a készülék a hosszan kitartott, rémisztően mélyhangú orgonasípokkal. A felvételt készítő cég erre büszke, erről ír a CD kis füzetecskéjében, erre kell figyelni. Hogy az előadó jó középszerű, az előadás szintén, és a hangzás annyira kiemel bizonyos nüanszokat, amiket való életben sose hallanánk egy templomban, az nem számít.

Engem viszont zavar ez a hozzáállás. Az így kiemelt készülékek általában demonstratív hangúak, dögösek pár órán át, de zenét hallgatni rajtuk nem biztos, hogy lehet.

Ezért íme, itt az én kis listám a lemezekről. Amennyiben a készülék hagyta, természetesen végighallgattam ezeket, de nem tagadom, a ,,slágergyanús" számoknál jobban figyeltem.

Morphine- The Night
Sam Paglia - Nightclub Tropez
Art Ensamble of Chichago - Full Force
Frank Zappa - Hot Rats
Trainspotting filmzene
Bartók - Concerto zenekarra, Reiner Frigyessel, a Chichago-i szimfonikusok élén.

Ezek biztosan meghallgatásra kerültek, és még rengeteg más, amihez éppen kedvem szottyant. És persze töménytelen rádióadás.

A Sony-val kezdtem a hallgatást. Nagyon hamar kiismerhető a hangképe. Érdektelen. Unalmas hang. A mélye kevés, gyorsan fogunk tekerni egyet a basszusemelőn, úgy már jobb. Minden egyformán szól rajta, rádió, CD egyre megy. Nem inspirálja az embert a zenehallgatásra. Akkor mi marad? Például az Inforádió. A reggeli csúcsforgalomban araszolva, amint körmünket rágjuk izgalmunkban, hogy ma éppen ki frakcióvezet, a Sony hűvös nyugalommal és jókora távolságtartással közli velünk az aktuális nevet.

A JVC volt a következő áldozat. Micsoda különbség. A zenészekről kiderül, hogy a Sony interpretációjához képest nem csak játéktechnikailag fejlődtek sokat, de még invencióik is vannak. Játékos, könnyed hangkép. Van tere, nem csak jobb-bal sztereó, de mélysége is van a színpadnak. Ez utóbbit igazán csak akkor tudjuk meg, ha külső erősítőt használunk. Így használva kiderül, hogy sok finom részletet tud megmutatni. A negatív oldal? Nem elég megalapozott mélytartomány, az összetettebb részeken beszűkülő dinamika. Egy lemezt gond nélkül végig tudtam hallgatni rajta, de utána nem tettem be másikat, nem kapcsoltam át rádióra. Kellett egy kis csend.

Kenwood. Az ember fia berakja a kocsiba, konstatálja, hogy szól, aztán csak rakja be a lemezeket, kapcsolgat az adók között, és a kis gépezet csak zenél és zenél. Nem annyira részletező, mint a JVC, kisebb a tere is, kevésbé lendületes, mint a Sanyo, de meglepően jól eltalált, kiegyensúlyozott hangkép. Mélyek, magasak arányban vannak, kellő dinamika, nem extra, de elfogadható térhatás. Alapfokú hang, nem akarja elhitetni, hogy egy csúcskészülék. Nem az. Viszont hosszú távon át jól hallgatható. Mi kellhet még?

Sanyo. A meglepetés. Rádióműsor, CD meglepő lendülettel szólal meg rajta. Mintha élvezné a készülék, hogy zenélhet. Tempós, dögös hangzás. A középtartomány nagyon nyílt, ,,itt játszanak nekem a kocsiban"-hangzás. Igazán élményszerű. A komolyzenén már kifogy a szufla, elmúlik a varázs. A mélyek megvannak, jól illeszkednek a középsávhoz. Hogy azért minden mégse legyen ennyire szép, kapunk egy érdekes magastartományt. A rádióadásoknál nincs gond, de egyes CD-ken túl fényes, kemény hangzást kapunk. Nem mindig, és nem minden hangszórón. Főleg az olcsóbb fémdómokkal jön ki ez az effektus, de hát egy ilyen árú fejegység nagy valószínűséggel pont egy ilyenen fog megszólalni. Erősen rendszerfüggő a dolog. És lemezfüggő is. Nekem 20 lemez közül talán, ha hármon jött elő.

Összefoglalás? Ajánlás? Hm, hát íme: Sony, csak ha muszáj, háttérrádiózásra. Egy kicsit többért már sokkal többet tudó készüléket kaphatunk a cégtől. JVC, a művészlélek, azoknak lehet jó választás, akik főleg rövidebb távokat autóznak, és preferált zenéik nem egy brutális mélytartományra épül. Inkább legyenek vokális zene, netán jazzkedvelők. Kenwood. Zenei mindenevőknek, akiknek egyformán fontos a CD és a rádió. A kiegyensúlyozott mesterember. Sanyo. Az egyéniség. Tempó, lendület, dögösség, de van benne egy-két hiba. Vásárlás előtt mindenképpen érdemes meghallgatni, legjobb ha a saját autónkban tudjuk ezt megtenni.

Magam is meglepődtem, mennyire jól bírtam ezt az egy hónapot ezekkel a készülékekkel. Kicsit aggódtam is, amikor visszatoltam a helyére a saját nagy Kenwood 9080-omat. Vajon jobban fog szólni? Annyival, amennyivel drágább? Majd háromszoros az árkülönbség.

Nos, jobban szól. Sokkal jobban. Ötvözi a három, na jó, négy készülék legjobb tulajdonságait, és még ezen kívül is tud pluszt adni. De hogy háromszor jobban szólna, hát azt nem. Sajnos, a hifiben még inkább, mint az autók között, a minőség lineárisan, az ár viszont exponenciálisan nő.