Cisitalia. A név, amely pár jó ízlésű történelem-fanatikuson kívül nem mond senkinek semmit. Hogy is mondhatna, hiszen maga a márka 1952-ben megszűnt, ráadásul akkor még csak hatéves volt. Nem csoda, hogy nem ismerik.
Pedig...
A márka rövid tündöklése és bukása tipikusnak mondható történet. Három fiatal, zseniális mérnök összeállt, hogy elkészítsék a kor legszebb és legjobb sportautóját. Visszatekintve grandiózus és merész tervnek tűnhet, kivéve, ha tudjuk: azt a három mérnököt úgy hívják, Carlo Abarth, Dante Giacosa és Giovanni Suronazzi.
Rövid idő alatt elkészültek az autó tervei, majd ezekkel – és az ötleteikkel – bekopogtattak az akkor már jól ismert Battista Farinához, akire akkoriban ragadt rá a Pinin becenév. A ma már csak Pininfarinaként emlegetett művésznek annyira megtetszett a koncepció, hogy ingyen vállalta a formatervezést. És ha Pininfarina valamibe beleszeret, az olyan is lesz. A 202 GT korának egyik legszebb túrakupéja lett és mindamellett megnyerte az 1947-es Mille Migliát is, bizonyítva, hogy nem csak szép, hanem gyors is.
Hirtelen a világ gazdagjai rádöbbentek, mennyire hiányzik nekik ez az autó és a megrendelések sokasodni kezdtek.
A sikereken felbuzdulva aztán a három mérnök által vezetett Cisitalia több versenyen is megjelent saját építésű formaautóival (Fiat Topolino-motoros kis szivarokkal és nagy monopostókkal egyaránt). Aztán elkövették a végzetes hibát: nem alkalmaztak könyvelőt, aki tudatosította volna bennük, hogy az újítások és a rengeteg próbálkozás-újratervezés-gyártás rengeteg pénzbe kerül.
Építeni kezdtek ugyanis egy olyan formaautót, amely akkor egészen utopisztikusnak számított. A Type 360 - amelyhez Ferdinand Porsche tudását is segítségül vették – önhordó karosszériás, áramvonalas, középmotoros és összkerékhajtású volt. Mire azonban elkészült, és érdemben eredményeket hozhatott volna, a Cisitalia a csőd szélére került, olyan költséges volt a program. 1949-től 52-ig tartott az agóniájuk, emléküket a Modern Művészetek Múzeumában mind a mai napig őrzi a 202 GT, mintegy a gép és a forma szerelmének gyermekeként.
És most? Most itt állt a torinói IED formatervező-stúdió standján pirosan, parázslón egy kicsi kupé, csodásan hullámzó oldalával, gömbölyű, tiszta fenekével, az ember nem bírta ki, hogy ne paskolja meg.
Orra igazi, ötvenes évekbeli formaautó-orr, oldala a sárvédőkben hordott pótkerekeket idéző domborulatával és az ellipszis alakú kipufogóvégekkel szinte mozdul és lélegzik a reflektorfényben. A hosszú orr, a púpos, szinte shooting brake hát: a birtoklási vágy sztratoszférikus magasságokba tört. Mi ez? Miért nem kapható és egyáltalán: ki rajzolta ezt a csodát? Higgyék el, a képek a negyedét sem adják vissza annak a plasztikus, kedves formának, ami ezt a kupét jellemzi. Olyan ismerős, kedves és nosztalgikus minden részlete, hogy tudtuk: láttuk már valahol. Pedig nem.
Felkaptam a kis röplapot, ismeretlen ázsiai arc: Shaun Chen, Taiwan, ennyi állt rajta. Nini, ez az a figura, aki ott ül a műfüvön és a tömeget bámulja, ember! Ezt te rajzoltad? Ez a te autód?
És igen. Az ismeretlen zseni ott állt és kicsit zavartan köszönte a dicséretet. Nincs még harminc éves és a kérdésemre, honnan jött az ötlet, csak annyit mondott, hogy egy befektető (nem árulta el, ki az) megkereste a stúdiót azzal, hogy tervezzenek neki egy modern Cisitaliát (érdemes lenne megnézni, ki birtokolja a márkanevet, mindjárt többet tudnánk), mert záros határidőn belül fel akarja támasztani a márkát.
Chen pedig rajzolt és tervezett. Ezt, itt, a képeken. V6-os benzinmotorral az orrban, hibrid hajtással. És örült neki, hogy az ABT és a Gemballa borzalmas, bazári szarai közé szorulva egyáltalán valaki észrevette és szólt hozzá.
Pedig – kis szerencsével – egy napon még megtapsolja a világ ezt a tajvani srácot, hosszabban, mint a legújabb, kilónyi műanyaggal és kamukarbon matricával díszített ABT A4-est...
Számomra ez volt a legszebb tárgy, amit a 2012-es Genfi Autószalon adhatott, pedig a Zagato-Aston is megríkatja a férfiembert.
