A mai nap azzal telt, hogy nagyjából feldolgoztuk a kiállítás nagyobbik felét. Holnapra terveztük az apró, de annál érdekesebb, vagy éppen alaposabban feldolgozott mainstream-gyártók standjait. Ennek ellenére gyorsan körbefutottam, alapvetően azért, hogy a gyomromat megeddzem ebéd előtt egy kis Mansoryval és nagyjából feltérképezzem az általam csak Kreativ-sarokként ismert kicsi dizájnstúdiók- és gyártók kínálatát.
Azonban nem bírom ki, hogy ne osszam meg magukkal a Kiállítás Baromállatja-díj idei győztesét.
Valójában kész szerencse, hogy arra kerültem meg az amúgy igencsak vérszegényre sikeredett Sbarro-standot, ahol a tavalyi háromüléses formaautókon kívül csak – a már szintén jól ismert – hatvanas évek végi versenyautó állt. Nah, kifújt az öreg, gondoltam magamban, ami nem csoda, hiszen erősen hajlik a háta, ideje java részét pedig formatervezői iskolájának igazgatásával tölti. Standot tervezni viszont nem tud, különben az érdektelen, régi tanulmányok helyett azt tette volna ki a pódiumra, amit a sarok mögött eldugva (elég nehezen fotózhatóan) tároltak az École Sbarro növendékei.
Amit tudni kell – az általam csak Sbarrod-nak hívott – autóról az az, hogy szinte teljes mértékben újrahasznosított műanyagból készült. Azért, hogy elég merev legyen és a V8-as Maserati-motor ne csavarja a főtengelye köré meglehetősen combos struktúrával kell rendelkeznie, ezért is ilyen vaskos és baltával faragott minden eleme. A karosszéria önhordó, magát a merev utastér-vázat is műanyagból készítették. Ennek köszönhetően az autó meglehetősen könnyű, ahogy egy rodhoz illik. Nincs egy tonna.
Innentől kezdve pedig nem nehéz elképzelni, mit csinálhat vele a Maserati-motor, amely alsó hangon is 400 lóerős. Mert működik, jön-megy, fékez és gyorsít, ez benne az igazán csodálatos. Hogy lenne-e piaca, ha valaha is típusbizonyítványt kapna? Ebben teljesen biztosak vagyunk. Nagy kár, hogy ez is csak egy lesz Franco Sbarro porosodó gyűjteményében.
Kéne?
